Egy új élet kezdődik .....

 2012.09.06. 14:23

Kedves Olvasóim!

A www.eletsoja.blog.hu oldal elköltözött a saját weboldalára a www.eletsoja.hu oldalra. 

Kérlek Benneteket látogassatok el oda az új bejegyzésekért.

Üdv

Szerző

Magyar lovas Bambergben

 2012.08.07. 18:17

Fél éve élek itt, Németországban. Jártam kis és nagy városokban, erdőkben és hegyekben. Láttam régit és újszerűt, de egyetlen dolog sem tud annyira lázba hozni, mint azok a kisvárosok, amelyek közé Bamberg is tartozik.

Olyan szikrázó napsütésben érkeztünk a városba, hogy a piac standjain várakozó barackok is verejtékeztek. Egyetlen ilyen városi látogatásunkból sem maradt még ki a piac. Azt hinné az ember, hogy a franciákat nem lehet legyőzni ebben, de a németeknek sikerül. Mindig és mindenhol piac van. Bambergben is jól esett látni, ahogyan a helyiek kosarukban egy-egy póréhagymával, némi burgonyával, barackkal és rebarbarával sétálnak a város a főutcáján otthonuk felé. Ösztönösen mentünk a 19-20. századi lakóépületek, s a köztük itt-ott felbukkanó 14-15. századi ónémet házak között a tornyok felé. 

14_utcareszlet_Dodonak_small.jpg

Figyelmünket azonban hamarosan a víz csobogó hangja vonta el. Honnan jön? – kérdeztem, de akkor már egy parányi hídon találtam magam, amely házak közé befutó csatornát ívelt át. A partján álló épületek már a középkorban is gazdának örvendhettek, s ma is tárt karokkal várják a gondolán hazatérő tulajdonost. 

02_kleine_Venice_small.jpg

Kőfalak mentén újabb hídhoz vitt a lábunk, ahol megpillanthattuk régi ismerősünket a Regnitz folyót, amint éppen erőteljes vízlépcsők fékezik meg, s teszik szelíd folyammá.

blogra2.jpg

A hídon tett 180 fokos fordulat bemutatta az egykori püspökség és polgárság kötelékének erősítését kifejező, mesterséges szigetre (amely az egyházi és polgári városrészeket köti össze) épített régi Városházát.

05_panorama1_small.jpg

Először csak azt gondolja az ember, hogy egy aprócska gyufás skatulya került felragasztásra egy toronyra. Jobban szemügyre véve észrevehető, hogy stabilabban áll ott 1387 óta, mint mai rokonai közül bármelyik is. S inkább vannak mögé ragasztva a barokk és rokokó épületek, mint az rájuk.

08_panorama2_small.jpg

A torony kapuja mellől nyílik az egyik legszebb panoráma a „kis Velencének” is nevezett, egykor halászok által lakott „telepre”. Itt megértettem, hogy miért került fel Bamberg központja, mint a legnagyobb sértetlen történelmi városmag Németországban az UNESCO világörökségi listájára.

10_halaszhazak1_small.jpg

A halászok feleségei ablakukból mondhatták el imáikat a férfiak napi fogásaiért felváltva a dóm, vagy a St. Michael bencés kolostor tornyainak. A dómnak otthont adó hegyre meredek lépcsőn jutottunk fel. A tér, amely három korszak, három különböző rendeltetésű épületének ad helyet, macskaköves, kissé körte alakú. A dóm igazi nagysága, a nagyság, amelyet II. Henrik császár szánt az ezen a helyen 1012-ben felszentelt épületnek, a térről nem érzékelhető. Valódi szépsége a közeli hegyekről szemlélhető meg jól.

24_vor_dem_Gewitter_small.jpg

A boltíves kapun csodálattal léptem be, hiszen egy olyan helyre érkeztünk, ahol már ezer éve is templom állt. S már ezer évvel ezelőtt belovagolt ide egy magyar, akit történetesen I. Istvánnak hívtak. Feleségéért jött, aki a dóm alapítójának II. Henriknek volt a húga, s az első keresztény magyar királyné lett. A dómban álló lovas szoborról senki nem tudja pontosan kit ábrázol, de engem meggyőzött, hogy ő bizony a mi Szent Istvánunk.

16_st_istvan_small.jpg

A lovas, Henrik és felesége, Kunigunda szarkofágja felé lovagol, de tekintetét az oltárra szegezi, talán ezzel is jelképezve azt, hogy eljött a kor egyik legkeresztényibb családjához, hogy saját elhatározását és országát a kereszténység irányába ezzel is erősítse. Persze az igazi belovagláskor, még nem állt a dóm, de a későbbi újjá- és átépítésekkor az építészek szükségét érezték ennek a lovas szobornak a dómban. A gótika, talán még éppen kialakulóban lévő stílusjegyei teszik egyedivé az épület belsejét. Nincsenek még színes üvegablakok, a tiszta fény számomra sokkal visszafogottabbá teszi a belső teret. Minden hasonló templomban a boltozat ragad leginkább magával. Csodálom az építőmesterek bátorságát, a XIII. században hozzáfogni egy ilyen boltozathoz, a kor kezdetleges eszközeivel azt mutatja, hogy elszántan akartak valami olyat alkotni, ami hitük erejét is jelképezi.

Az uralkodók, hercegek, püspökök és udvartartásuk a mise után a dóm melletti régi rezidenciára vonulhatott, amelynek kapuja pompás reneszánsz alkotás. Az udvarban pillanatok alatt a középkorban érezheti magát a látogató, legfőképpen, ha sikerül egy kellemes nyári estén a szabadtéri színpadon megnézni egy színházi darabot.

16_udvar_Dodokanak_small.jpg

Az új püspöki rezidencia a maga barokk stílusával a harmadik meghatározó épülete a térnek. Itt a legszebb látványt a rózsakert és az onnan a városra, s a St. Michael templomra nyíló kilátás adja.

blogra3.jpg

A térről meredek utca vezet fel az egykori bencés apátsághoz. Miután a dél már a rózsakertben ért bennünket, s a nap sem engedett sugarai melegéből úgy döntöttünk, hogy nem másszuk meg a meredek utcákat, inkább a város szívéből és a folyó partjáról csodáljuk meg a Szent Mihály templomot. A macskaköves utcán nemcsak cipőnk, hanem gyomrunk is kopogtatott, ezért próbáltuk a sok-sok étterem közül kiválasztani a legmegfelelőbbet. Egy kis német söröző mellett döntöttünk, ahol rögtön a Schäufele-re esett a választásunk.

blogra5.jpg

Egy valódi bajor recept, amely nem is áll távol a magyar konyhától. Egy jó disznótor és máris megvan az alapanyag, a sertés lapocka. A másik jellegzetes német étek a gőzgombóc (azaz a Kloß). Itt gőzgombócot bárhol és bármikor lehet kapni, elmaradhatatlan. S eme eledel mellé már csak egy jó korsó sör hiányzik. Szerencsére bármely kis- és nagyvárosban éttermek garmadája várja a turistákat, úgyhogy Franciaországhoz hasonlóan itt sem maradhatunk éhen.

Miután gyomrunkat megnyugtattuk, nekivágtunk hajóval is a városnak. Az út első pár száz méterét a halásztelep mellett tettük meg. Engem a sok halászház között rejtőző kissé klasszicista stílusú aprócska kastély ragadott magával, amely mögül előbukkan a St. Martin tornya.  Az út további részében a Regnitzen és a Duna-Maina csatornán másra sem tudtam gondolni, csak ennek a kis kastélynak a történetére. Miután nem ismerhettem építési körülményeit és lakóit, megpróbáltam elképzelni életüket a folyóparton.

blogra4.jpg

Számos templom és múzeum várt volna még bennünket a városban, de mivel a nap végére járt elindultunk, hogy a város környékén található várak és kastélyok közül legalább egyet még megnézzünk. A választás az Altenburgra esett, amelyet a XII. században védelmi erődnek építettek, de később püspöki rezidencia volt, majd az egyik toronyban lakott E.T. Hoffmann.

blogra6.jpg

Miután kicsit korábban parkoltunk le, gyalog kellett feljutnunk a bozóttal szegélyezett kőlépcsőkön, a fák között alig kirajzolódó várhoz.

21_burg_small.jpg

A tornyokból és a várfal mellől fenséges panoráma nyílt a környékre és a városra.

vor_dem_Gewitter_panorama_small2.jpg

Sajnos az érkező vihar nem hagyta, hogy sokáig böngésszük a tájat, de legalább láthattuk a felbőszített természet színorgiáját a villámok és mennydörgések között, miközben magunk mögött hagytuk Bamberget.

Címkék: utazás németország Dóm Szent István Bamberg Schäufele

Az előző napi eső képezte tócsák még párologtak a reggeli napsütésben, amikor csillagász barátunkat és feleségét a Rajna partján, Kölnben felvettük és elindultunk Effelsbergbe. Az út, dombok és aprócska német városok között vezetett, leparkoltunk egy erdő szélén és nem hittünk a szemünknek. Lali büfékocsija, az Üvegtigris pontos mása állt a rádióteleszkóphoz vezető utat mutató tábla mellett. Miután magunkhoz tértünk, elindultunk a völgybe, ahol egyszer csak egy óriási, parabola antennára emlékeztető rádióteleszkóp rajzolódott ki._DSC1071.jpg

Csillagász barátunk lelkesen magyarázta nem kevésbé lelkes hallgatóságának, azaz nekünk, hogy ez a világ második legnagyobb mozgatható rádióteleszkópja. A tányérjának átmérője 100 méter. Csak álltunk és néztük, amíg egyszer csak megmozdult. Egy monstrum, amely mozgásának finomsága egy Rolex óráéval vetekszik. A tányér megindult és beállt új pozíciójára. Félelmetes volt, ahogyan ennyi vas mozdult. Nem tagadtam meg egykori közbeszerző mivoltomat, amikor megkérdeztem, hogy vajon vannak cégek a világon, akik kifejezetten rádióteleszkópot építenek?! S, igen vannak, ugyanis a Föld különböző tájain nagyobbnál nagyobb tányérok figyelik az univerzumot, gyűjtenek adatokat egy olyan világról, amelynek paramétereit közönséges földi halandók már nem értik, csak a csillagászok. S egyszer majd összeáll egy olyan kép, amely választ ad arra a millió kérdésre, amely felmerül, amikor feltekintünk az égboltra. Visszaballagtunk Deutsche Lali büféjéhez és néhány szelet süti után tovább autóztunk Bad Münstereifelbe.

Csobogó patak mellett kőkapun át sétáltunk be a város szívébe.

_DSC1102.jpg

Szó szerint a szívébe, az utca lüktetett, de nem a tömegtől, hanem az élettől. Éltek a macskakövek, a házak, a bokrok, az üzletek és az egész atmoszféra. Egyszerre éreztem azt, hogy megállt az idő a 15. században és azt, hogy itt soha nem áll meg az idő. Öt-hatszáz éves épületek között sétáltunk,

_DSC1175.jpg

a patak melletti domboldalon pedig a 14. századi várfal állt, olyan erőt mutatva, amely még most is képes lenne megvédeni a várost a betolakodóktól.

_DSC1095.jpg

Megmásztuk a dombot, s a várfalra könyökölve néztük a lábunknál elnyúló várost.

_DSC1129.jpg

Elképzeltem, milyen más lehet itt a hangulat napkeltekor, napközben és napnyugtakor. Mint, ahogyan más lehetett az egyes történelmi korokban is. Hajnalban csak a pékek, a sörfőzők és a hentesek járnak a macskaköves utcán, amikor az egész napi terméket kezdik előállítani. Azután jönnek a koránkelők, s akiket a gazdájuk küldött friss kenyérért, kolbászért és sörért. A várból is lecsoszog az öreg szakácsné, hogy biztosan a legízletesebb darabot kapja meg a hentesnél. Megtelik az utca munkába igyekvőkkel, akik mindig vetnek egy pillantást a csordogáló patakra, s fülükben egész nap ott időzik a románkori templom harangjának zenéje._DSC1247.jpg

Délelőtt valamennyi üzlet kinyit, kipakolják az árut a bolt elé, gyönyörű kelmék, virágok, gyümölcsök, hasznos és haszontalan dolgok. A meszelt falú, faberakásos épületek között már egyre több a járókelő,

utcareszlet2.jpgjezs_tmpl.jpg

akik közül néhányan betérnek a jezsuita templomba egy imára, majd valamelyik várkapun keresztül távoznak a földekre vagy valamelyik közeli nagyvárosba. A déli harangszó a város lakóival együtt az egyik legrégebbi sörfőző étteremben talál bennünket. A sört 1450 óta főzik itt, s valószínűleg éppen ilyen régen érkezett ide Elzász-Lotharingiából a flammkuchen receptje is. A vágódeszkán felszolgált „lángos”. No nem a jó kis magyar piaci lángosra kell gondolni. A tészta hártya vékony, ropogós, a feltét pedig a lehető legkülönbözőbb. Eredetileg a kemence melegének a tesztelésére találták ki, de később söröző esték étke vált belőle. Isteni, s nagyon egyszerű, én ezt a receptet használom: flammkuchen

Az ebéd közben nem tudtam szabadulni a képzeletem alkotta világból, ahol most éppen a XVIII-XIX. század hölgyei és urai készülődtek ebéd utáni süteményük és kávéjuk elfogyasztásához. Itt a cukrászat is legalább 300 éves, s nemcsak az épület, de a generációkon át továbbadott szakmai fogások is. cuki.jpg

A délutáni napsütésben a várfal mellett sétálva, szemüket a városon pihentetve születhetett meg egykor és ma jónéhány házasság gondolata. templom_taj2.jpg

Éppen úgy, ahogyan a táj házasságot kötött a várfallal, a várral és a várossal. S éppen úgy ölelik az ük-ük-ük apák leszármazottai, az egykori és mai cukrászok, pékek, sörfőzők szerelmüket magukhoz, mint ahogyan a környező dombok ölelik Bad Münstereifelt már több, mint ezer éve.

templom_taj.jpg

Nehezen engedett el bennünket is ebből az ölelésből a város, szívünk szerint kivettük volna az egykori várban kialakított apartmanok egyikét és élveztük volna még néhány napig a város különleges atmoszféráját.

utcareszlet.jpg

Bad Münstereifel a hely, ahol meg kell fordulnia egy valamirevaló turistának legalább kétszer és meg kell kóstolnia, hogy milyen, a közel 600 éve folyamatosan főzött sör.

Jó utazást időben és térben!

Címkék: utazás recept gasztronómia Németország Bad Münstereifel Flammkuchen

András bácsi a barokk kastély előtt, a rózsák hadában magyarázta nekünk, hogy a kastélyban lakik Lennart Bernadotte gróf. „Gróf?” Kérdeztünk vissza többen is. Egy csapat tizenhárom-tizennégy éves gyereknek mondta ezt, akik 1988-ban a szocialista Magyarországról érkeztek Mainau szigetére (akkor a Német Szövetségi Köztársaság, az NSZK szigete a Bódeni-tavon). Igen, a sziget a gróf tulajdonában van és ő az, aki ápolja a sziget növényvilágát. A grófi cím akkor számunkra csak a történelemkönyvekből és a mesékből volt ismert, így valami misztikus, megközelíthetetlen személynek képzeltük a Grófot.

Huszonnégy évvel később a hajó kikötése után az szolgál meglepetéssel számomra, hogy nemcsak az uniós, a német, az osztrák, a svájci és a Baden-Württemberg-i zászló van felhúzva, hanem a svéd is.zaszlok.jpg
A sziget történetét olvasva világossá vált, hogy az egykor emlegetett Lennart Bernadotte gróf származását tekintve svéd. Pontosabban a svéd királyi család tagja, herceg. Herceg, aki lemondott a trónról és Németországba jött fiatalon fotózni és filmet forgatni. Majd örökség gyanánt, nagybátyjától, Lajos bádeni nagyhercegtől megkapta Mainau szigetét és vele a grófi címet.
Ma is misztikusnak és felfoghatatlannak érzem, hogy még napjainkban is grófok laknak a barokk kastélyban. De a szigeten végigsétálva érzem, hogy ezt közönséges földi halandó nem is alkothatta volna meg. Itt szükség van a jó földre, a grófi címre, a történelemre, a tóra, a szeretetre, s sok-sok ember munkájára. Ha minden együtt van, akkor létrejön egy csoda, Mainau.
A virágból kirakott Bódeni-tó előtt Bodensse.jpgbajlódtam a Ricoh fényképezőmmel, s édesapám szavai jártak a fejemben: „Tekerd mindig vissza a filmet, mert megsérül, ha kinyitod.” Visszatekertem? Cserélhetem a tárat? Ohh, csak nehogy elvesszen mindaz, amit eddig fotóztam. Ehhez képest férjem, csak nyomogatja a gombot két évtizeddel később és tízszeresét lövi el a serdülő, ijedt gyerek fotóinak, anélkül, hogy tárat cserélne. A szigeten nincs ember, aki nem másodpercenként kapkod a fényképezője után. Kivéve engem, de hiszen nekem saját fotósom van.
Így felhőtlenül élvezhetem a virágokat.
A sétány mellett egyszer csak felbukkan a kastély,
Mainau_kastely_small.jpgteljesen szimmetrikus barokk alkotás. Falainak színe olyan lágy, mintha vanília krémből készültek volna. Spalettái mediterrán hangulatot adnak az épületnek. A belsőt csak kis részben nézhetjük meg, ezért csak elképzelni tudom a festett mennyezeteket, a hatalmas összenyitható termeket és a bálokat, amelyet a gróf itt adhat. A kastély belsőért kárpótol az üvegház, ahol több, mint ezerféle orchidea kapaszkodik a pálmák közötti függőhídon. Orchideák, ezek a számomra legerotikusabb virágok. Egyes fajtái a nőt, míg mások a férfit formázzák meg. A legelterjedtebbre elég csak ránézni és közepe olyan, mint, ahogyan a női medencecsontok körülölelik a méhet, s a szeméremajak mindezt védelmezi.
orchideanő.jpgEgy másik már inkább a férfi nemi szervét mintázza, ahogyan a has alól előáll a herék között. orchidea ffi.jpg
Egy harmadik pedig a befogadást mintázza a legnagyobb festők által is megirigyelhető módon.
orchidea2.jpg

Ezt láttam én amellett, hogy azt mondják, az orchidea a kifinomultságot is jelképezi. Műveltség és tudás nagyrabecsülésének jelképe, leginkább itt az üvegházban, annak a sok évtizedes munkának, amellyel a gróf létrehozta a szigetet. Ennél szebb emléket nem is állíthatnának a sziget pár éve eltávozott urának.
A szökőkút felé sétálva pillanatra Versailles jutott eszembe, amikor a kastély előtti medencéktől a mesterséges tavakig tekintettünk végig. Mainauban a látóhatáron a tó és a túlpart ékeskedik. A kőkorlátra támaszkodva úgy érzem, hogy itt vége a kertnek, de akkor lábam elé nézek, s virágok ölelte vízfolyam lépdel a vízlépcsőkön lefelé, hogy végül a tóban kössön ki. Nárciszok, tulipánok és tuják állnak sorfalat, miközben a sárga mozaikokat a delelő nap aranyfényben csillogtatja.viráglépcső fentről.jpg A sétaútról le kell térnem, mert ellenállhatatlan vágyat érzek a fűszőnyeg közvetlen érzékelésére. Csábít, jobban, mint egy hűs ital a tavaszi nyárban. Cipőmtől megszabadulva, talpamat simogatja a pázsit, amely oly tökéletes, mint Monet bármelyik festménye. Puha, hűvös, s sugározza az életet. Nem messze tőlem páva tűnik fel, páva.jpgamint színes tollait a földre fektetve pillant körbe. Hoppá, ez egy óriási páva, hiszen virágból készült. Nem messze tőle kiskacsák bontogatják tollaikat, szintén virágból. Úgy érzem, itt már a művészet fogja karon a kertészetet. kacsa.jpg
Pillanat alatt egy tenger közepében találom magam. Tulipánok tengere. tulipánerdő.jpg Oly sok színben pompáznak, hogy nem lennék képes kifejezni számukat. Csak úgy nőnek a fű között egymás kedvére. A gyalogutat platánok szegélyezik, s azt hiszem, aki itt végigsétál, az úgy érzi, hogy a tavasz és a színek harmóniáját nem lehet jobban kifejezni. A fák között torony bukkan elő, amely önkéntelenül is a királykisasszonyok megmentéséről szóló meséket juttatja eszembe. virág torony.jpgSzinte látom is magam előtt, amint a torony ablakából keszkenőjét lobogtatva jelez a tavon érkező megmentőjének, aki a toronyhoz érve letép egy szál virágot a millióból és egy kulccsal kinyitja a torony ajtaját. Mesém végére odaért egy kertész, aki a toronyban kereste szerszámait.
A mese véget ért, de a sétám nem. A tulipánok tengeréről partra szállva öreg, erőteljes fenyők között barangolok az arborétumba. Ezek a fák talán még emlékeznek a keresztes lovagokra, akik a hadjáratból hazatérve virágmagvakat hoztak a szigetre mintegy 800-900 évvel ezelőtt. Visszatérve a kastélyhoz jólesik hűsölni a barokk templomban, ahol a grófi család ünnepekkor összegyűlik. A hosszú sétában egészen megéheztem, ezért ráveszem Férjemet, aki már amúgy is fotózás mérgezésben szenved, hogy üljünk le egy hűs fa alá az étterem teraszán és ebédeljünk meg. A svéd éttermet választjuk, amely a régi vendégházban kapott helyett. Ez a sziget legrégebbi étterme, s a svéd hagyományok mellett követi a német, a bádeni és a nemzetközi konyha irányvonalait is. Jóllakottan már lassabban megy a séta, de azért vetünk egy pillantást a bambuszligetre, majd a partra sétálunk a fák árnyékában megbúvó sétányon. A tó színe káprázatos, hullámok csapkodják a sziget szikláit, nyugágyakban pihenve szinte a riviérán érzi magát az ember. Próbálom az élményeket raktározni, amíg Férjem még utolsó leheletével is fotóz. Sajnálom a grófi családot, mert a sok turista miatt, szinte soha nem élvezheti a saját szigetét. De ők arra tették fel az életüket Lennart Bernadotte óta, hogy olyat adjanak a világnak, amely egy látogatás alatt meggyőzi az embert, hogy a természetben mindig megtalálja a szépet, a harmóniát, s a nyugalmat.
 
A szigeten található még lepkeház, de rovarfóbiánk miatt mi kihagytuk. Akinek kedve van hozzá az Németország második legnagyobb lepkeházát nézheti meg. Az év egyéb időszakaiban élvezhetjük még a fűszerkertet, a rózsákat és ezernyi más virágot. S, hogy a legkisebb látogatók se unatkozzanak, játszópark örvendezteti meg őket. Pillanatra mi is elcsábultunk a sziklakertben mozgó modellvasút láttán.kisvasut.jpg
Amikor az utazás előtt Mainau szigetéről olvasgattam, megtaláltam Bálint Gazda egyik írását. Találkozott a gróffal, mármint Lennart Bernadotte gróffal, még a hatvanas években, s ezt a történetet írja le nagyszerű formában. Ajánlom mindenkinek a cikket, amellett, hogy aki Németországban jár, feltétlenül látogasson el Mainau szigetére.

 

 

Címkék: utazás németország virág bódeni tó mainau

Alig hallani a vonat kerekeinek jellegzetes kopogását, néha egy-egy nagyobb füstfelhő kavarodik az ablak elé. Két férfi ül egymással szemben a bársonnyal borított vasúti kupéban, arcuk felét eltakarja a vatermörder, cilinderüket kezükben tartva beszélgetnek. Indulásra készek, hiszen pár perc alatt érnek a céljukhoz. Mellettük két ifjú hölgy cseverészik, darázsderekú ruhájuk hatalmas, buggyos ujjai a férfiak szalonkabátjával incselkedik. A vonat fékjei csikorogni kezdenek, a kalauz mindenkivel közli, hogy megérkeztünk, Nürnbergben vagyunk. A hölgyek és urak nem hisznek a fülüknek, s sebtében a folyosó vége felé sietnek. Néhány hónapja, a hintóik zötykölődése alatt a haladóbb szellemű kisasszonyok még Goethe Faustját is megbeszélhették volna, most pedig arra sem maradt idő, hogy perelinjüket levegyék. Adler, a gőzmozdony forradalmat csinált a Fürth és Nürnberg közötti közlekedésben 1835-ben. Ennyi gondolatra volt időm, amikor Adler egykori vonalán az S-Bahn beszáguldott velem Nürnbergbe Fürthből. A XIX. századot azonban nem kellett gondolatban elhagynom, hiszen az épületek, amelyek a belvárosban fogadtak nem túl fiatalok. Láttak már itt császárt, királyt, herceget, Führert és amerikai katonát. Lőhettek az ágyuk 30 évig, megszállhatta Napóleon, hullhatott a bombaszőnyeg, de az épületek mit sem törődve a külső hatásokkal, kitartanak. Ahogyan Nürnberg templomai is, köztük a híres Lorenzer Platz-on a középkori St. Lorenz.

lorenz.jpg

Hatalmas tornyai uralják a folyótól délre eső belvárost. A középkori templomok valamennyi jellegzetes vonását magán viseli, s harangjátéka a környék utcáiba is bekúszik. Alig pár lépésnyire a Pegnitz folyó veszi át a hatalmat és ad hangulatot a partján nyílt éttermeknek, kávézóknak.

A folyó szigetén áll a Heilig-Geist-Spital, azaz Szentlélek Ispotály, amelyet a szegények és idősek befogadására hoztak létre a 14. században. Belső tereit is érdemes megcsodálnunk, leginkább az udvarban található Hansel-kút hívja fel magára a figyelmet. A folyót átlépve érkeztem a Hauptmarkt-ra, Nürnberg főpiacterére. S itt szememet egy olyan templomról nem tudtam levenni, amely számomra építészetileg egy csoda volt. A Frauenkirche (Miasszonyunk temploma) úgy áll a téren, hogy azt érzi az ember, már itt magához öleli az épület. A tornyot két oldalról közrefogó „karok” a szemlélődő felé hajlása váltja ki ezt az érzést. S ahogyan a védelmezőjére is felnéz az ember, úgy viszik a tekintetet az egyre magasodó tornyocskák a fő torony felé. Amely nem közelíti meg a St. Lorenz tornyainak magasságát, de számomra mégis jobban kifejezte az isteni gondoskodást. Az érett gótika jellegzetes vonásait magán hordozó bejárat szinte vonzott magába. A belső tovább fokozta bennem az érzést, hogy számomra egy kisebb templom oltalmazóbb, befogadóbb. A templom előtt egy olyan kútra lettem figyelmes, amelynek faragványain a templom apró tornyai köszöntek vissza. A kút oldaláról visszatekintve a Miasszonyunk templomra felcsillant a híres zenélő óra, amely delente a hét választófejedelem tisztelgését mutatja be IV. Károly császár előtt.

hauptmarkt.jpg

A fel-fel bukkanó nap fényében a térről sugárszerűen nyíló utcákban előtűnt a vár. A nürnbergi vár. A sziklán, amelyről a város nevét is eredeztetik. Bármerre kanyarodtam mindenütt kikacsintott a várfal, vagy egy torony. var.jpg

A középkori századok, amelyek alatt épült monumentálissá tették, s úgy éreztem, hogy erre egy egész nap kell. Nem tehetem meg, hogy nem járom be alaposan egy másik napon, ezért inkább a környék utcáira összpontosítottam. Az egész nap folyamán figyelmeztettem magamat arra, hogy nézzek fel az épületek oromzatára. S ez a figyelem mutatta meg, Nürnbergben hogyan törekedtek, s törekszenek ma is az utcával együtt élni harmóniájára. Zárt erkélyek lépnek ki a házakból, függnek az utca felett. Lakóik pedig ide lépve az utca forgataga felett találják magukat. Eggyé válnak a város vérkeringésével és felveszik az utca ritmusát, de ugyanakkor mégis nyugalomban figyelhetik a vonatról leszállt cilinderes urakat és a biedermeier kalapot viselő hölgyeiket.

Erkélyek a 13. századból, a 15. századból, a 18. századból, s még a 21. századból is. Zárt erkély mindenütt, amelyek fotóiból nem állhattam meg, hogy ne készítsek egy montázst Férjemmel, aki hűségesen fotózta Nekem valamennyit.

Az erkélyek mellett azonban feltűnt egy újabb templom, a protestáns St. Sebaldus-kirche. Itt a késő román kor oszlopai már nem a befogadást fejezik ki elsősorban, hanem a nagyságot, a monumentális erőt, azonban a korai gótika már be-be tör és finommá teszi a részleteket.

Miközben Bach: János passióját hallgattam, nem tudtam szabadulni a két cilinderes úr és a buggyos ruhájú hölgyeiktől. Elképzeltem, hogy előttem ők ültek itt, szintén Bach-ot hallgatták, majd kilépve a templomból betértek egy cukrászdába és elfogyasztottak egy kávét és süteményt.

haziko.jpg

Ekkor eszünkbe jutott Férjemmel, hogy hátizsákunk mélyén ott a doboz, tele windbeutelekkel, azaz az előző nap általam sütött képviselőfánkokkal. Ezért a koncert után a St. Sebaldus tornyai előtt, egy padon az innen nem is olyan messze található Ausztriából és Svájcból származó képviselőfánkokat csemegéztük.

Amikor érettebb korban lévő barátném előállt az ötlettel, hogy megtanít képviselőfánkot sütni, mert nem költözhetek arra a vidékre, ahol annyira szeretik (tényleg sok helyen kapni itt Bajorországban), akkor kicsit megijedtem, hogy nekem biztosan nem lesz jó a szelem a zsákba (windbeutel = szélzsákocska). Próba teszi a mestert, nekiláttunk, sikerült és azóta magam is megsütöttem. Átadom most nektek a képviselőfánk receptjét – barátnőm engedélyével -, s amikor csemegéztek gondoljatok Adler-re az első német gőzmozdonyra, aki Fürth és Nürnberg között közlekedett a 19. században.

A képviselőfánknál van néhány dolog, amelyre kényes a tészta. Az egyik az alapanyag, a zsír. Jó házi zsírt kell keresni, szép ún. ikrás legyen (néhány húsboltban jót árulnak, de a nagy bevásárló központokban vigyázzatok, azok sűrűek és kemények). A másik az idő, ha nincs egy jó fél napod arra, hogy a képviselőfánkkal foglalkozz, akkor ne fogj hozzá. windbeutel(1).jpgA szél csak akkor bújik bele, ha kellő ideig pihen.

A tésztához szükséges egy negyed liter víz, amelyhez hozzá kell adni 10 dkg zsírt és fel kell forralni így együtt. Majd vedd le a tűzről és önts bele 20 dkg lisztet, keverd simára, s várd meg, hogy kihűljön. Ha megtörtént, akkor a péphez egyenként adj hozzá 5 db tojást. Nagyon fontos, hogy minden egyes tojással jól keverd el a pépet. Eleinte úgy érzed majd, hogy ezt nem lehet elkeverni, de légy kitartó. Amikor mind az 5 tojás benne van, akkor jöhet a tepsi, amelyet ki kell zsírozni (ne túl sok zsírral), s kanállal (evőkanál) gombócold ki a tésztát. Nekem a jó nagy szilva nagyságú gombócokból lettek aranyos kis fánkocskák. Nem kell elrendezni és szabályosnak lennie, hiszen a kis csücskök adják majd a fánk igazi arcát. A tepsiben a tészta álljon legalább 4 órát (!). Középmeleg sütőben (villanynál 120-130 fok) lassan kell sütni, az első 10 percben nem szabad kinyitni a sütőt, de később sem nagyon célszerű. Úgy 45-50 percig sül. Ha kihűlt, akkor én levágtam a tetejét és beletöltöttem a krémet, majd egy kalapként visszaraktam a levágott tetőt. Krémnek egy nagyon finom vaníliás krémet készítettem. Három tojás sárgáját, nyolc dkg liszttel és nyolc dkg cukorral, vaníliás cukorral és 1 dl tejjel simára kell, hogy keverj. Közben 4 dl tejet forralj fel, ha forr, akkor folytonos keverés közben a sárgájából kevert krémet bele kell főzni. Ahogyan felforrt azonnal vedd le a tűzről és még melegen add hozzá a 7 dkg cukorral felvert 3 tojás fehérjét.

Ezután már csak meg kell tölteni a zsákokat és fogyasztható a windbeutel.

Jó étvágyat és hamarosan visszatérünk Nürnbergbe, hogy földim, Dürer nyomába eredjünk, s megnézzük belülről is a várfalat.

Címkék: utazás recept gasztronómia képviselőfánk bach Nürnberg erkélyek windbeutel

Kedves Olvasóim! Hosszas hallgatás után jelentkezik újra a blogom. A hallgatás oka pedig nem más, mint, hogy lakhelyemet egy másik országba helyeztem át. Szeretném első német élményeimet most megosztani veletek.
Éveken át tartó „menjünk-ne menjünk” huza-vona után döntöttünk úgy, hogy külföldön élünk tovább férjemmel. A kiválasztott ország Németország lett,

Nemet_zaszlo.jpgazon belül is Bajorország. Sokan furcsán néztek ránk, hogy miért éppen a németek!? Nekünk ez volt a legkedvezőbb, s egyelőre nem bántuk meg. Egy kellemes februári napon gördültünk be Fürthbe, ahol férjem leendő munkaadóján kívül senkit nem ismertünk. Még interneten foglaltunk le egy apartmant, ahol néhány hetet terveztünk, amíg nem találunk megfelelő lakást. A tulajdonos hölgy várt bennünket, s rendkívül kedvesen mutatta be új hajlékunkat. Kínosan vigyázott rá, hogy lassan beszéljen németül, hogy a gimnáziumi német tankönyvön érlelődött nyelvtudásunkkal megértsük. Megértettük, s óriási bizalmat éreztünk rajta. Miután autónk is megkönnyebbült a rengeteg dologtól, amit belezsúfoltunk, elindultunk bevásárló túrára. Nulladik lépésként internetre kellett szert tennünk, hiszen anélkül költséges lenne a kommunikáció a családdal és barátokkal. Az egyik bevásárlóközpont (a későbbi bosszúságaink miatt nem írom le a nevét) mobil internetét szereztük meg, hiszen ekkor még sem német lakcímünk, sem német bankkártyánk nem volt, ami itt előfeltétele a telefonnak és internetnek. Később kiderült, hogy az apartman ezen internetes szolgáltatás szempontjából nem volt túl jó helyen, gyenge és ingadozó volt a jel. De működött, hellyel-közzel.
Az első lépések Németországban röviden: lakcímbejelentés – bankszámla – telefon – egészségbiztosítás – adóhivatal. Jó szervezéssel ezek egy nap alatt lebonyolíthatóak, mi két napot töltöttünk el vele. Mindenhol kedves ügyintézőkre akadtunk. Segítettek és próbálták elmagyarázni, amit nem értettünk. Már az első napokban feltűnt, hogy mindenki mosolyog, a pékségben a kiszolgáló, a szomszéd a házban, az ügyintéző az adóhivatalban és még az áruházi parkolót sepregető ember is. S nemcsak mosolygott, hanem nyugodt is volt, nem rohant, nem elégedetlenkedett és nem akart kidobni, mert nem értettem, hogy mit is mond. Nincs oka nyugtalannak lenni, hiszen ha dolgozik, itt megél. Tanulságos volt ebből a szempontból a bevásárlás, ahol a legtöbb áruházban azt láttam, hogy elképesztő a kínálat. Mondják, Magyarországon is mindent megvehetsz, ha van pénzed. Igen, ha Budapesten laksz, s hajlandó vagy kilométereket utazni a jobb kínálatért. Itt a 12 egy tucat üzletben is 47 féle rizst lehet kapni (s ez csak egy kiragadott példa a sokból). Azaz igaz az alapvető közgazdasági mondás: a kereslet határozza meg a kínálatot.
A harmadik itt töltött napunkon már barátra is leltünk. Új bankunktól nem messze parkoltam le és vártam Férjemre, aki éppen bankszámlája részleteit beszélte át a gyorsbeszédben világbajnok bankügyintézővel. Mint idegen az új világban tébláboltam az autóm körül, amikor egy idősebb úr megszólalt mögöttem magyarul, hogy megengedem-e, megnézze az autót, mert nagyon szereti ezt a márkát. Egyetlen pillanatig sem fordult meg bennem, hogy megijedjek, hiszen ekkor már éreztem az itteni emberekben a bizalmat (Magyarországon lehet, hogy rávágom, hogy nem!). Elkezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy a kiváló magyarsággal beszélő Úr 47 éve él itt Fürthben, Budapestről költözött a városba. Azóta a beszélgetésből mondhatom, hogy barátság szövődött. Rengeteg információt tudtunk meg tőle a városról és a környékről, s rendszeresen találkozunk. Barátaink szerint ez ránk jellemző, hiszen mi egyszer már felépítettünk a semmiből egy értékes baráti társaságot.
A munkakezdésen kívül a másik nagy kihívásnak a megfelelő lakás megtalálását éreztük. Sok szempontnak kellett megfelelnie, nem vagyunk már egyetemisták, amikor még egy táskában elfértek azok a dolgok, amelyekhez ragaszkodunk. Kényelmesek vagyunk, szeretjük a jó dolgokat és megszoktunk egy nagy, saját kényünknek kialakított lakást. A helyi újságot kellett segítségül hívni, mert az ingatlanközvetítés itt nagyon drága. Mindössze 3 ingatlant néztünk meg, a harmadikra a helyszínen azt mondtuk, hogy igen, kérjük. Az első hét végére elmondhattuk, hogy van lakcímünk, telefonunk, internetünk, bankszámlánk, egészségbiztosításunk, s bérelt lakásunk. Ezek a tárgyi dolgok, de mi van az érzelmekkel!? A kiutazás előtti napokban legfőbb aggodalmam az volt, hogy vajon mennyire fogom biztonságban érezni magamat egy idegen országban. Magyarországon, a lakásunkban egyedül is mindig nyugodt voltam. Nem zizzentem meg, ha csöngettek, nem rándultam össze, ha megcsörrent a telefon. Mikor érem ezt el Németországban? Mikor érzem azt majd, hogy itthon vagyok? Mikor merek elmenni egyedül a városba? Mikor nem kell már GPS, ha a városban autózom? Megjön-e az ígért fizetés? A válaszokat folyamatosan kaptam az elmúlt egy hónapban, de most, ma érkezett meg a végső válasz. Akkor, amikor új lakásunkba a Magyarországról kiszállított dolgok már berendezve állnak, akkor, amikor az újonnan vásárolt bútorok befogadták dolgainkat, amikor már nem kell GPS, amikor egyedül is szívesen megyek bárhová, amikor megjött az első fizetés és amikor ma nyugodtan vehettem elő Stahl Judit egyik receptjét és főztem egy diós-fetás pennét az új konyhámban, amit elfogyasztottunk nyugodtan, biztonságban itthon.
A penne csodás volt, igaz ez még nem egy német recept, de hamarosan jövök a német élményekkel és a helyi specialitásokkal. Addig is fogadjátok szeretettel Stahl Judit receptjét:
Felkarikáztam 1 csokor újhagymát, átpréseltem 2 gerezd fokhagymát. Öt deka dióbelet apróra vágtam és egy lábasban addig pirítottam, amíg illatos nem lett, majd összetörtem egy mozsárban. Ezután egy másik lábasban 2 evőkanál olívaolajon megpároltam a hagymát a fokhagymával, amíg átlátszó és puha nem lesz. Hozzátettem 25 deka fetát, beleszórtam az illatos diómorzsákat és az apróra vágott 10 deka fekete mag nélküli olajbogyót. Addig melegítettem, amíg a sajt meg nem olvadt, s végül beletettem egy nagy adag apróra vágott friss bazsalikomot. Közben feltettem enyhén sós vízben 40 deka pennét, kifőztem és összekevertem a mártással. fetas_dios_penne.jpg

Legalább 3 adag lesz belőle, s nagyon laktató.
Különleges íze van. A márciusi melegben, déli fekvésű német lakásunkban igazi görög hangulatot varázsolt.
Jó étvágyat!
 

Címkék: németország dió gasztronómia penne fetasajt fürth

A Vatikáni múzeum után azt hittem nem lehet nagyobb múzeumi gyűjteményt látogatóknak bemutatni, de tévedtem. Párizs ebben is a csúcson jár. Utazásunk tervezésekor sokat gondolkodtam azon, hogy tervezzünk-e látogatást a Louvre-ba. Óva intettek attól, hogy egy ilyen rövid párizsi túrába (8 nap) belezsúfoljuk a Louvre gyűjteményeit. Nem hallgattam a tapasztalt párizsi turistákra és beterveztem az utazásba EGY napot a Louvre-ba. A jegyet nem tudtuk előre megrendelni, bár van rá lehetőség, de mivel postán küldik ki, már nem volt rá időnk. Így párizsi hetünk közepén egy korai reggelen elindultunk a Louvre felfedezésére. A metró szinte a jegyárusító ablakoknál állt meg, ahol a Szépművészeti Múzeum nagyobb kiállításainak áráért kaptunk belépőjegyet és egy térképet, amely jelölte a legnépszerűbb kiállítási tárgyakat és műalkotásokat. Nem tudtam történelemtanári mivoltomat levetkőzni és úgy éreztem, hogy az egyiptomi és görög művészet csodáit nem hagyhatjuk ki. Látnom kell a történelem könyvekből jól ismert Űlő Írnok szobrát, amely így élőben még teljesebben mutatta be az ókori bölcsességet, az írást, mint a tudományok és a kommunikáció fegyelmezett fundamentumát.
Jogászként pedig Hammurapi törvényoszlopát kellett szemügyre vennem és csodálattal tekinteni az egykori fejlett birodalom, Mezopotámia (a mai Irak, Törökország és Szíria egy része) királyának kőbe vésett felismerésére, miszerint a jó állam és a békés együttélés alapja a jogrendszer.

 

Egy szinttel feljebb kellett jutnunk ahhoz, hogy a görög művészet csodáit is láthassuk. A közlekedés e művészeti labirintusban kihívás, már-már azt hinné a látogató, hogy túlélő táborban van, ahol nem lehetnek vegetatív szükségletei, mert úgysem találja meg a megfelelő kijáratot. Marad az ösztön és néha a liftek, amelyek az ABC betűivel vannak jelölve és még W jelű is van.

 

Miután feljutottunk sikeresen több ezer etruszk váza között találtuk magunkat és akkor egy teremben ott állt Ő, a Milói Vénusz, Kr. e. 100.- ból. A szobor,amely az antik szépségeszmény megtestesítője. S ekkor döbbenettel tapasztaltuk, hogy a labirintus már órák óta fogva tart bennünket a Férjemmel, s még jó, ha a gyűjtemény 5 százalékát láttuk.

 

Mi tiszteljük a művészetet, de azért enni is kell. Megkerestük a múzeumi „büfét”, amely csábított minden földi jóval. Itt kóstoltam meg a franciák csodálatos Tarte Tatin süteményét. Jamie Oliver-től tudom, hogy a Tarte Tatin-t a francia Tatin nővérek egy véletlen konyhai baleset következtében „találták fel”. Megjegyzem nagy sikerrel. Jóval párizsi utazásunk után mertem csak kipróbálni, mert kicsit nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehet alul a töltelék, felül pedig a tészta. Jamie azonban segített, könyvében (Jamie belevág) és honlapján nagyon jól leírja az elkészítést. A franciák az almára esküsznek, de nálunk a sült alma nem a kedvenc, ezért maradtam a Jamie videón is látható banános verziónál. Annak is nagyon örültem, hogy ebben a receptben a tészta egy egyszerű leveles tészta, amely fél órás sütivé teszi a Tatin-tortát. Szóval a legnehezebb az volt, hogy találni kellett egy olyan tepsit, amelyet fel lehet tenni a gázra, kb. 4-5 cm magas a széle, s a fél kilogramm leveles tészta 0,5 cm-esre nyújtva úgy fedi le, hogy a széle még négy-öt cm-re visszahajtható. Elsőként a tésztát készítsétek el, mert azután gyorsan történnek majd az események. Ezután a sütőt kezdjétek el a gázon melegíteni, tegyetek bele 100 gramm barna cukrot, 100 ml calvadost (alma esetében, a banánnál én amarettot tettem) és vanília rudat, a kikapart magjával (én sokat használom a Bourbon vaníliás cukrot, szerintem a legjobb). Addig kell melegíteni, amíg világos színűre nem karamellizálódik, ezután jöhetnek a gyümölcsök, félbevágott banán, vagy alma (az utóbbi a magháztól megszabadítva). Óvatosan meg kell keverni és addig főzni, amíg gyümölcs puhulni nem kezd, ekkor jöhet 50 gramm kockára vágott vaj, amikor ez is elolvad, akkor borítsátok rá a tésztát, persze már levéve a gázról, s óvatosan rá kell nyomkodni a tésztát. Vigyázat a karamell igen forró, s átjöhet a tésztán! Ezután már csak a sütés jön, 190 fokon előmelegített sütőben 25-30 percig kell sütni. Látszani fog a tésztán, mert szépen barnul. S most jön a legnagyobb kihívás. Meg kell fordítani, így lesz belőle torta. Nagyon veszélyes hadművelet, de végrehajtható, csak jó felszerelés és ügyes „katona” kell hozzá. Szóval, mindenképpen a tepsinél nagyobb tálcát, nyújtódeszkát tegyetek rá, húzzatok serpenyőfogó kesztyűt és „mint a villám” fordítsátok meg. Nem szabad elkeseredni, ha egy-két gyümölcs ott marad (nem jellemző, de előfordulhat). Gyorsan visszailleszthető a helyére. S íme itt a Tatin tortaszelet a kávéhoz, amely után ismét jöhet a Louvre.
Négy-öt óra a műalkotások „rabságában” számomra csodás, persze az én befogadóképességem is véges. A délután folyamán már kénytelenek voltunk termeket kihagyni és leginkább azokra a műalkotásokra koncentrálni, amelyek a legnépszerűbbek: Leonardo da Vinci: Mona Lisa, Delacroix: A szabadság vezeti a népet, Dürer: Önarckép mezei iringóval, Jan van Eyck: Rolin kancellár Madonnája, Michelangelo: A haldokló rabszolga és oldalakon keresztül sorolhatnám. Miután este lett ránk, már nem mehettem be a reklámozás történetét felölelő 45.000 poszterből álló kiállításra, s a számomra másik nagyon vonzó múzeumi részbe a középkortól napjainkig a belsőépítészetet és díszítőművészetet bemutató gyűjtemények közé.
Száz szónak is egy a vége a Louvre nem egynapos program. Ez az a hely, ahol heteket lehetne elidőzni. Emlékeztek mit írtam az előző párizsi élményeim között? „Ha érezni akarjuk a várost, akkor nem elég 2-3 napra mennünk, legalább egy hetet töltsünk el a francia fővárosban, ha már élvezni is akarjuk a párizsi életet és mindazt, amit a város kulturálisan, gasztronómiailag, történelmileg és építészetileg nyújthat nekünk, akkor vagy menjünk többször vissza, vagy egyből maradjunk ott úgy 2-3 hónapra, bár ezt sajnos kevesen tehetik meg.” Nos igen, értitek már Adyt, Márait és Lolát, József Attilát, Illyés Gyulát etc.? Én igen, aki a művészetet kedveli, az legalább egyszer elmegy Párizsba. S ha ezt csak rövid ideig teheti meg, akkor a Louvre helyett menjen inkább a kisebb múzeumokba. Egy délelőtti programnak tökéletes élményt nyújt a sokszínű Rodin múzeum. Az épület, amelyben Rodin lakott, egy kis palota Párizs szívében (innen is látni az Eiffel-tornyot). A kert olyan francia, azaz csodálatos. Rodin művei, a több száz rózsabokor és a formára vágott bokrok, mind-mind egy-egy műalkotás, csak nem ugyanabban a művészeti ágban. A kastély szobái bepillantást engednek a művész munkafázisaiba és vázlataiba is. Itt a falak között csodálhatjuk meg Rodin talán legerotikusabb és leggyengédebb pillanatot kifejező munkáját. A Csók egyszerre érzékelteti számomra a biztonságot nyújtó, izmos férfi gyengéd simogatását, a törékeny nő teljes odaadását és kettejük érzelmeinek „időtlen” csókban történő kifejezését.
Ezek után nem lehetne jobb folytatás, mint a Moulin Rouge közelében található erotika múzeum, a Musée de L’Érotisme, ahol „műtárgyak” és a 19. század végén bezárt bordélyházak története egyaránt megtalálható.
S ha már a Moulin Rouge közelében járunk, innen pár perc séta a Montmartre, ahol a modern művészetek sajátos figurájának múzeumát ne hagyjuk ki. Salvador Dalí múzeuma munkássága legjelentősebb alkotásait mutatja be.
Rövid párizsi tartózkodásunk ennek a néhány múzeumnak a megtekintését tette lehetővé, de legközelebb időt szánunk olyan múzeumokra, mint a tudományos és technikai múzeum a Cité des Sciences et de l’Industrie, az Orsay múzeum, a Victor Hugo múzeum - Maison de Victor Hugo, a Fragonard - Parfüm múzeum, a Modern művészetek múzeuma - Pompidou központ - Centre Georges Pompidou, a Csatornahálózat múzeum - Le Musée des Egouts de Paris, a Hamisítványok Múzeuma, a Legyezőmúzeum, a Musée de la Vie Romantique - Romantikus élet múzeuma és amit még időnk és befogadóképességünk megenged.

Jó étvágyat a művészetekhez és a Tatin tortához!
 

Címkék: utazás párizs múzeum recept salvador gasztronómia dalí louvre rodin tarte tatin

Ha Párizs, akkor Eiffel-torony – mondják. Ha Párizs, akkor csúcsgasztronómia – mondom én. Ezzel a mondattal indítottam nemrég az egyik bejegyzésemet. Most újra vissza kell kicsit mennem Párizsba, s megosztani veletek néhány csodás élményt, s egy itthon is kipróbált gasztronómiai csodát.
Ha valaki Párizsba akar menni, akkor megijedve a túl sok látnivalótól, a hatalmas várostól elrohan egy utazási irodába, s befizet egy szervezett útra. Ez is egy jó megoldás, ha a képeslapra nyomtatott Párizst akarja megnézni, de ha a versekből áradó Párizs hangulatát, ízeit és illatait is át akarja érezni, akkor szervezzen magának egy saját utazást. Egy Párizsba sokat járó rokonunk azt mondta, ha „Párizst érezni akarod, akkor lakást kell bérelned, lehetőség szerint egy jó kis piac közelében”. Hallgattunk rá, s mivel négyen mentünk, a költsége sem volt több mint, ha hotelben laktunk volna. A felszereltsége azonban elképesztő volt, minden, ami ahhoz kell, hogy az ember otthon érezze magát megvolt, s persze a piac a közelben is. Reggelente friss pékárút, sajtokat, pástétomokat és zöldséget, gyümölcsöt hoztunk fel és csaptunk igazi francia lakomákat. Megtehettük, hogy nem aggódunk a mennyiségen és a kalórián, mert a nagy evés után jött a nagy séta Párizs utcáin, úgy napi 10 km az építészeti csodák között. Ha érezni akarjuk a várost, akkor nem elég 2-3 napra mennünk, legalább egy hetet töltsünk el a francia fővárosban, ha már élvezni is akarjuk a párizsi életet és mindazt, amit a város kulturálisan, gasztronómiailag, történelmileg és építészetileg nyújthat nekünk, akkor vagy menjünk többször vissza, vagy egyből maradjunk ott úgy 2-3 hónapra, bár ezt sajnos kevesen tehetik meg.
Maradjunk az egy hétnél. Hét nap alatt, hét különböző étteremben jártunk, láttunk hat templomot, öt múzeumot, négy metróvonalon utaztunk, megnéztük a három diadalívet, két palotát és két tornyot, s egy obeliszket. Na jó, ez csak egy jópofa számítás (bár igaz), de még ezentúl is számos dologgal gazdagodtunk.
Itt is célszerű kihasználni az internet előnyeit és megrendelni néhány jegyet előre, többek között az Eiffel-toronyba és Versailles-ba. Az Eiffel-torony megér két látogatást, először este érkeztünk. Aki addig csak fotókon látta – mint én is – az először rácsodálkozik a nagyságára, s nem elsősorban a magasság az, ami magával ragad, hanem a négy „láb” által közrefogott tér. Azt hiszem beleférne a Hősök tere. Elképesztő. A feljutás nem egyszerű, bár előre megvásárolt jegyekkel órákkal rövidebb, de így is kellett hozzá legalább másfél óra. Közben csak néztem a vasból készült „ornamentikát” és próbáltam rájönni, hogyan álmodhatta ezt meg valaki ilyen széppé. Fokozatosan jutottunk a csúcsra, megállók és köztes élvezetek vártak, szédítő magasból nézve a Mars mezőt és mindazt, amit lábbal nem tudtam befogni. Itt derül fény az avenue-k világára és a szél hatalmára. Az esti látványt számomra nem múlta felül a nappali látkép az Eiffel-toronyból, más volt, más lett látványosabb és más vonzotta a figyelmet onnan a magasból. Itt vettem észre egy nagyon jópofa poént, a Szajna egyik szigetén állt a new york-i szabadságszobor pontos mása, persze jóval szerényebb méretben. Rendkívül tetszett, hogy Gustave Eiffel legnagyobb munkájából látni lehet egy másik csodás művének a másolatát (az eredeti ugye New Yorkban székel).
Két toronyról írtam a „számvetésnél”, de melyik a másik? A Tour Montparnasse! Innen farkasszemet nézhetünk az Eiffel-toronnyal, ha a szél is megengedi a teraszról, rossz időben az üveg mögül. Aki Párizsban jár, szánjon rá egy estét, hogy elmegy ebbe az 59 emeletes felhőkarcolóba és megnézi Párizst egy másik szemszögből.
Ha már a monumentális épületeknél járunk, akkor jöjjenek a Diadalívek, hiszen számomra már Rómában is a legelragadóbb emlékműveknek számítottak, de itt – Párizsban – tért vissza két különböző korban három Diadalív. Napóleon, aki tisztelte a Római birodalmat kettőt is emeltetett, de csak az egyik készült el császársága idején. A Louvre piramisától érdemes egy 8 km-es sétát tenni Diadalívtől Diadalívig. Az Arc de Triomphe du Carrousel nyitja meg az utat a Tuileriák kertje felé, ahol eljutunk a Concorde térig – s kipipálhatjuk az obeliszket. Innen izgalmas a séta, a talán leghíresebb utcán, a Champs-Élysées-n, amelynek a végén ott áll az Arc de Triomphe, az újabb Diadalív. Itt érdemes időzni kicsit és felmenni a tetejére, büszkén visszatekintve a megtett útra és előre tekinteni a ránk váró kilométerekre. Gyönyörűek az Aveneu-k, nem kevesebb élmény, mint az Eiffel-toronyból. Ha nem vállaljuk tovább a gyaloglást, akkor jöhet a metró és irány a La Défense negyed és a legmodernebb Diadalív az Arc de Triomphe Grande Arche. Múltból a jövőbe érkezünk, ahonnan visszatekinthetünk a múltba.
Miután kellően elfáradtunk ebben a sétában jöhet egy gasztronómiai élmény. Szállásunk közelében rengeteg kis étterem volt, ahol a francia konyha csodáit ízlelhettük meg. Egyik este elszántuk magunkat és megkóstoltuk a konfitált kacsát. Olyan omlós és ízletes volt, amilyet még soha életemben kacsával (de más hússal) kapcsolatban sem éreztem. Csodálatosan adta vissza a fűszerek ízét és elolvadt a szánkban, s ezzel maga alá söpörte a nálunk jellegzetes kacsa ízét. Miután hazajöttünk nem hagyott nyugodni a téma, s kicsit utána olvastam, mire kiderült, hogy a konfitálás nem is egy bonyolult konyhai hadművelet, s nagyanyáink így tartósították a húst hűtő hiányában. Nem tudtam ellenállni annak, hogy ne készítsem el, de megvártam a méltó napot és Karácsony este ez lett a fő attrakció, megosztom most veletek, hogyan készült a konfitált kacsa:
A fő hozzávaló a KACSA. Szerencsére nem nehéz hozzájutni a nagyobb bevásárlóközpontokban – bár nekem könnyű dolgom van, mert az apósom és felesége nevel kacsát. Szóval lehetőleg hízott kacsa legyen. A nagyobb séfek a combot ajánlják, de higgyétek el a melle is alkalmas a konfitálásra. A húst az elkészítés előtti este alaposan be kell fűszerezni, s nagyon fontos, hogy mivel: só, bors, rozmaring, kakkukfű, borókabogyó, babérlevél (az utóbbi hármat egészben vegyük, lehetőleg mozsárba törjük össze), fokhagyma (zúzva). Ne sajnáljuk a fűszereket, ezek adják az egyik meghatározó élményt. Másnap kacsazsírt halmozzunk egy vaslábas (!) aljára, majd jöhetnek a húsok (kicsit töröljük le a fűszereket, de maradjon rajta), majd újra kacsazsír következik, kissé megolvasztva, azért, hogy lássuk, ellepi-e a húst. Ugyanis el kell lepnie, teljesen, semmi nem maradhat a zsíron kívül. Az sem gond, ha tele lesz a lábas, mert nem fog forrni, vagy intenzíven sülni, így nem cseppen ki. A sütőt melegítsük el 80 fokra, igen jól látjátok, csak ennyire, s nagyon fontos, hogy csak ennyire. Az egész sütés ezen a hőmérsékleten zajlik majd kb. 5 órán keresztül. Nem kell lefedni, s nem is kell vele nagyon foglalkozni, el van magában a kacsánk a sütőben, s közben olyan puha lesz, hogy majd csak ámulunk. Akkor jó, ha könnyedén belemegy egy villa, s minden erő nélkül tudod mozgatni benne. Ha kész, akár azonnal vagy néhány óra hűlés után, annyi darabot, amire szükség van 200 fokos sütőben kicsit átpirítunk (vigyázat nem szabad sokáig sütni, mert kiszárad és oda az igazi puhaság). Azt is megtehetjük, hogy leszűrjük a zsírt, s visszarakjuk bele úgy a kacsahúst, hogy teljesen ellepje (de tényleg semmi sem maradhat a zsíron kívül ekkor sem), lefedjük és hűtőbe tesszük, s akár hetekig eláll. A légmentes zsírzár megvédi mindentől. Higgyétek el, működik, mi most ettük meg az utolsó darabokat, s csodás volt. Felmerülhet a kérdés, hogy honnan vegyünk ennyi kacsazsírt, szerencsére a Sparban lehet kapni jó minőségűt, s még nem is drága. Egy kettévágott nagy kacsamellnek, két combnak, két szárnytőnek kb. 2 kg kacsazsír szükséges. A teljesség kedvéért ajánlok Nektek köretet is. Nemrég fedeztem fel, hogy mennyire finom a kb. 75 %-osan készre megfőzött burgonya tepsibe téve, olajban megsütve sütőben, némi borssal. Isteni! S jól illik a kacsához a sárgabarack- és a körtebefőtt, hiszen egzotikussá és harmonikussá teszik a gyümölcsök az ízt a szánkban a fűszerekkel.


Próbáljátok ki egy különleges alkalomra a konfitált kacsát, s számoljatok be róla.
Bon appétit!
 

Párizsról még írok Nektek, mert korántsem merült ki az élményeim tárháza, de addig is

Au revoir!
 

Címkék: párizs kacsa gasztronómia torony eiffel torony montparnasse konfitált

Ünnepi gondolat

 2011.12.24. 10:06

Felejtsétek el most a hétköznapokat, csak a jóra és a szépre gondoljatok. Van pár nap, ami a nyugalomé és a békéé, a szívekben és a hangulatokban egyaránt. Forduljatok mindenki felé nyitott szívvel és füllel, most kérdezzétek meg azt is a "hogylétéről", akit nem szoktatok, beszéljetek olyan dolgokról, emlékekről, érzésekről, amelyekről máskor nem. Küldjetek egy gondolatot a fa alól azoknak, akik nem lehetnek ott, s raktározzatok el apró képeket a karácsonyról, az emberekről.

Minden évben teszek valami újat a fára, a sok régi kis dísz mellé, ezzel jelzem, hogy az emlékek legalább olyan fontosak, mint a jelen és a jövő, s fordítva. Szeretem csak úgy nézni a fát, s arra gondolni, hogy most millió, s millió ember ugyanezt teszi, így kicsit egynek érezhetem magammal azokat, akik hasonló kultúra szülöttei.

Karácsony reggel számba veszem a sok szép ajándékot, azokat is, amelyeket az egész év adott Nekem. Ez a blog is ennek az évnek az ajándéka. Ajándékba adom hát Nektek jövőre is az írásaimat, hogy ajándékot kapjak az írás öröme és az olvasók visszajelzései által.

Békés, boldog Karácsonyt kívánok, minden kedves Olvasómnak!

Ha Párizs, akkor Eiffel-torony – mondják. Ha Párizs, akkor csúcsgasztronómia – mondom én.
Elbűvölt, szerelembe ejtett, magával ragadott és fogva tart, valóban felülmúlhatatlan város: az Eiffel-torony, mint a vasból készült ornamentika csodája, a Montmartre, mint a művészet bölcsője, a Notre-Dame, mint az isteni nagyság legkifejezőbb temploma, s sorolhatnám. Most mégis inkább egy aprócska csodáról írnék, amelyet eddig nem ismertem.
Egy gasztrolap hívta fel a figyelmemet arra, hogy ha Párizs, akkor Pierre Hermé cukrászata, s itt készül a legjobb macaron. Macaron? Igen, két aprócska mandulás, cukros tojáshab és közte finom szemcséjű krém. Mintha ettem volna már hasonlót gyermekkoromban, de belépve Hermé egyik üzletébe a Concorde tér közelében rá kellett ébrednem, hogy nem, ilyet még nem ettem. Az elegáns üzlet, amely a világ egyik legjobb cukrászata termékeit kínálja, aprócska, leülni és helyben fogyasztani nem lehet, mostanra már tudom, hogy azért, mert az édességcsodákat, köztük a macaront, úgy kell kóstolni, hogy ne legyen zavaró tényező. Csak Te és a Macaron, ez egy érzelmi ízkapcsolat, amely intim, s amely nem tűr harmadik felet. Érzékeket felülmúló ízek, a menta, az ibolya, a rózsa és a rózsavíz, a csokoládé, a mandarin, a kandírozott gesztenye és a többi hagyományos és nem szokványos ízesítés két légiesen könnyű „csók” között. Aprók, de olyan hatást gyakorolnak az ízlelésre, hogy egykönnyen nem felejti el az ember. Első találkozásom a Macaronnal nem hagyta észrevenni a többi Hermé édességcsodát, de néhány nappal később a Saint-.Sulpice városrészben megbabonázott narkósként támolyogtam be egy másik Hermé üzletbe. Itt már le kellett győzni korábbi szerelmemet, a macaront és hagyni, hogy más csodákban is részes legyen ízlelésem. Ismét az otthoni nyugalom, a külvilág teljes kizárása mellett fogyasztottam el a csokoládé kockát, s az ún. párizsi krémest, Hermés módra. Kétféle csokoládés süti egymás után, két teljesen különböző ízvilág. Lenyűgöző, ahogyan megkülönböztethető a csokoládékrém a másik csokoládékrémtől, ez már művészet. Lágy és selymes krémek, amelyek simogatják az ember nyelvét és lelkét.
Másnap magam mögött kellett hagynom Párizst és új szerelmemet a macaront. Itthon hetekig kutakodtam, hogyan találhatnék rá itt is macaronra. Találtam recepteket, de kevesen számoltak be otthoni sikeres elkészítésről, ezért óvakodtam nekifogni, nem akartam beérni egy francia „csók” elfuserált változatával. S egyszer csak egy újabb gasztrolap megmutatta az utat Solymárra a Zazzi cukrászdába. Írták, hogy két, a szakmájukat hátra hagyó hölgy valami csodálatos dologba fogott bele: francia cukrászdát csinált Budapesttől néhány kilométerre. Aki francia eleganciát vár odaérkezve, az meglepődik. Nincs semmi flanc, egyszerű épület, egyszerű berendezés, alig pár négyzetméter, de ami a hűtőpultban lapul, az világhírnévre méltó. S ott voltak, a macaronok, édes párizsi csókjaim. Ugyanolyan szépek, színesek és kívánatosak voltak, mint Hermé üzletében, s az ízek fenségesek, pipacs, eper, mangó, narancsos karácsony, málna, ibolya, áfonya, menta és maracuja. Kérdezni sem kellett, rögtön tudtam, hogy ezt csak ott, Párizsban tanulhatták meg. Bevallhatom itt is el kellett végeznem a csokis tesztet. Kétféle csokikrémes, amely bármelyik más cukrászdában egysíkú lenne, itt nem, itt mindegyik egy önálló műalkotás.
Aki nem hisz az ilyen szerelembe az járjon utána, s maga is legyen részese a macaron csodájának Párizsban vagy Solymáron.

Címkék: párizs gasztronómia macaron

Egy felejthetetlen ország és a fjordjai

IV. rész - Bergen

 

A trondheim-i egyik világos nyári éjszakán nekiálltunk megtervezni az utat Bergenbe. A térképet nézve megállapítottuk, hogy időnként komp közlekedést kell majd igénybe venni, mert egyszerűen elfogy az út a lábunk alatt. Láttuk azt is, hogy a 700 km igen sok időt vesz majd igénybe, hiszen nincs autópálya. Nem is hiányzott, mint utólag kiderült. Magunk mögött hagyva Trondheim-et egyre magasabbra értünk a hegyek között, s kb. 5 percenként éreztünk ellenállhatatlan vágyat, hogy megálljunk és nézzük a tájat. A Jotunheimen Nemzeti Park csúcsai között ismét a végtelen nyugalom tört ránk. Megálltunk, s miután az autónk már semmilyen hangot nem adott ki, csak mi voltunk és a természet hangjai: vízesések robaja, a szellő sziklákat simogató hangja, egy madár szárnysuhogása, s egy birkahodály fáinak halk roppanásai.  Mégis élt az egész táj, csak úgy norvég módra, komótosan, nyugodtan, nem sietve sehová és feltűnés nélküli emberi kéznyommal a hátán. Itt úgy érezheti magát az ember, mintha a Földnek azon a részén járna, amelyen még ember nem járt. A közel 2500 méteres csúcsok között, olyan magasan, ahol már csak 6-7 Celsius fok volt júliusban, terült el az Óriások földje.  Sziklák és kövek, a természet változásának emlékei és az ember által itt hagyott emlékek. Ugyanis innen nem elvisz a turista, hanem itt épít, méghozzá a hóolvadáskor lesodort kövekből oszlopokat, amelyek álldogáló emberekként vigyázzák a természet eme csodáját. Nem hagyhattuk ki, hogy a leereszkedés során megálljunk egy útszéli padnál, s előkapjuk a piknik kosarat, amelyben keveredtek a magyar és a norvég finomságok.
A Sogne-fjord mellett autóztunk el, s jócskán estefele volt már, amikor Bergen közelébe, Voss nevű településhez értünk. Itt is meg kellett állnunk, mert olyan vízesés látványa tárult elénk, amely mellett nemhogy elmenni nem lehetett, de azóta is meg kell néznünk időnként a fotót, amelyen hazahoztuk. Voss településen kicsit körbe is néztünk, s így belebotlottunk a 12. századi gótikus templomba, amely magán hordozza Norvégia stílusát.
Bár világosban, de későn érkeztünk Bergenbe, ahol a szállodánk, a már sokat emlegetett hotellánc egyik tagja a belváros közepén állt, hangulatos szobáival. Bergen felfedezése már csak másnap indulhatott, de a vacsora azért nem volt kihagyható. Egyszerű, de kiváló éttermet ajánlottak a szállodában. Néhány asztal, fehér terítő, víz a kancsóban, s az elmaradhatatlan halak. Én most kicsit szakítottam a 7-8 napos hagyománnyal és csirkét ettem, méghozzá chilis csirkét. Ezt is kiválóan készítik, s persze semmi megerőltető köret, csak zöldség a fantasztikus natúr ízzel.
Bergen, nos itt már igazi turistaélet van. Itt kikötnek az óceánjárók, ide átugranak repülővel Európa nagyvárosaiból, s itt virágzik a kulturális élet. Ez a város egyszerre európai nyüzsgő és nyugodt norvég város. Mire felébredtünk a halászok már megjárták a tengert és a halpiacon csak úgy kínálták magukat a frissebbnél frissebb halak, s tengeri állatok. Kihagyhatatlan élmény itt elfogyasztani egy „fishcake”-et, s nagyon fájdalmas érzés úgy itt lenni, hogy nem foghatom meg a legszebb tarisznyarákot, hogy hazavigyem és nem mindennapi vacsorát készítsek belőle. Itt élni kell hosszabb ideig és élvezni azt, amit a város és a környék adni tud.
A halpiac mögött kirajzolódott a Hansa városrész, amely méltó a Világörökség címre. A házak között sétálva óvatlanul is megelevenedik egy egykor nyüzsgő kikötő kereskedelmi élete a szemünk előtt. Megnéztük a helyett, ahol egykor nagy üzletek kötettek, s azokat az épületeket is, ahol a kereskedők éltek. Láttuk a mai életét a kikötőnek, hiszen itt sem maradhatott el a hajók garmadája. A kikötő bejáratát védő erőd leginkább a Hansa városrész mögött elterülő domb tetején lévő kilátóról nyújtott érdekes látványt. A mellette „parkoló” hajó szinte elnyomta azt az épületet, amely egykor egy egész flottától védte a kikötőt és a várost.
Esti sétánk alkalmával betértünk ismét előző napi éttermünkbe, hogy aznap ne csak a halpiacon lássunk halat. Ismét bebizonyították a norvégok, hogy a halat ők készítik a legjobban.
Második bergeni napunkon hajókirándulásra mentünk, s végignéztük Bergen környékét. Házak és kikötők, hajók és csodálatos hegyek, a Norvég tenger, amely picit része az Atlanti-óceánnak. Meg kellett volna még néznünk néhány múzeumot (pl. Grieg szülőházát), de nem tudtuk otthagyni a város utcáit, a tengeri levegőt és a csodás napfényt, amely e két bergeni napon velünk volt. Ezért csak sétáltunk és raktároztuk az élményeket.
Sajnos hamarosan az út végéhez közeledtünk. Másnap bepakoltuk a bőröndünket és miután a szállodával szemben található pékségben jól megreggeliztünk (természetesen egészséges zsemléket és péksüteményeket), elindultunk a svéd határ felé. Utunk a Hardangervidda Nemzeti Park északi részén vezetett, ahol nem volt csöppet sem kisebb élmény átvágni, mint 3 nappal korábban a Jotunheimen Nemzeti Parkon. Útba ejtettük a Voringfoss vízesést, ahol Norvégia legalacsonyabb vízesésének víztömege 145 méteres mélységben zuhan alá. S eltart egy ideig, amíg a turista egyáltalán felfogja, hogy mi is történik a sziklák között.
Nem akartuk elhagyni Norvégiát, egy tucat helyen megálltunk még, s csak néztünk körbe, reménykedve talán abban, hogy jön egy jóindulatú Troll itt és most, s azt mondja: „Kaptok egy házat, munkát és 50 évet itt Norvégiában!”. Nem jött, ezért aludtunk még egy éjszakát Fredrikstadban, másnap átkompoltunk Helsingborgból Helsingorbe miközben Hamlet várát csodáltuk és nekivágtunk a hazaútnak.
Az út számvetése: 7037 km hármasban: mi és Norvégia. Kihagyhatatlan élmények tárháza és egy vágy, hogy egyszer itt éljünk.
Kedves Olvasóim! Ha tehetitek, akkor kerekedjetek fel és menjetek el megnézni ezt a csodás és felejthetetlen országot, Norvégiát.
 

Címkék: utazás norvégia bergen

Mi kell a nőnek? S a férfinak?

 2011.10.23. 13:16

Egy önbizalom növelő fotózás „margójára”

 

Kicsit hátrahagyom most Norvégiát, s velünk, nőkkel foglalkoznék, ha ti is benne vagytok, kedves Olvasóim. A neten böngészés közben soha nem állom meg, ha a Nánási Pál fotós nevét látom, hogy ne kattintsak rá a cikkre. Van valami, ami miatt szimpatikus nekem a pasi, így ismeretlenül. Az egyik népszerű weboldalon a Szily Nóra készített vele egy interjút, annak kapcsán, hogy saját stúdiójában „átalakítja” az önként jelentkező nőket. Miért is? Nem vagyunk mi úgy jól, ahogyan reggel elindulunk dolgozni? Ahogyan mi látjuk magunkat a tükörben? Nem! Mondom én, s nem Nánási Pál. Azért nem, mert a legtöbb nő nagyon elégedetlen, amikor belenéz a tükörbe. Elégedetlen, mert nem tetszik az, ami rajta van, ahogyan áll rajta, nem tetszik a haja, nem tud sminkelni. S vajon azért nem tetszik-e, mert tényleg rossz, vagy pedig mert nem hiszi el, hogy jó. De, vajon elég ahhoz, hogy valami szépet lássunk a tükörben, a külsőség? Szerintem nem. Kell a belső kisugárzás is, s kell egy nagyon fontos dolog még, hogy mások is szépnek, vonzónak lássanak. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akinek naponta osztogatja a férje a bókokat, de sajna még így sem látom szépnek magamat.
Jelentkeztem, igen a Nánási Pálhoz, hogy kollégái átalakítsák a külsőmet kicsit, ő pedig készítsen egy olyan fotósorozatot rólam, amely után elhiszem – legalább egy kicsit -, hogy én is szép vagyok. Lesz-e szerencsém, kiválasztanak-e, nem tudom, de azt tudom, hogy nagyon sok nőnek szüksége lenne egy ilyen fotósorozatra.

Szüksége lenne, mert minden nőnek kell, hogy egyszer egy egész stúdió csak rá figyeljen, őt szépítse, s azután egy profi fotós elkapja a legvonzóbb pillanatokat.
Sokan tiltakoznak és azt mondják, én nem szeretném, én nem vagyok fotogén, na erre ezt mondja a Nánási: „Én állítom, hogy mindenkiről születhet jó kép, s ki lehet hozni a saját magához képesti maximumot.” Megfigyeltem, hogy aki a legjobban tiltakozik, s azt mondja, utálja, ha fotózzák, az vágyik a legjobban arra, hogy fotózzák.
Szerintem kétféle nő van a fotózást bevállalók között, aki önmaga miatt szeretne egy fotósorozatot, a másik, aki visszacsatolás hiányában fel szeretné hívni magára a figyelmet. Magamat az első csoportba sorolnám, s te kedves olvasó?
Most akkor mi is kell a nőnek? Emlékeztek rá, hogy Mel Gibson milyen küzdelem árán értette meg egyik filmjében, hogy mire is vágyik egy nő. Szép és vonzó akar lenni, s azt akarja, hogy annak is lássák. A hab a tortán pedig, ha még néha a tudomására is hozzák, hogy igen, szép és vonzó. Ezért azonban tenni is kell, s most jön, hogy mi is kell a férfinak. Nem akar minden pasi fotómodell feleséget, hanem a sajátját akarja „csak” Nőnek látni. Ahhoz, hogy igazi NŐK legyünk, mi magunknak is Nőnek kell érezzük magunkat. No, ezért jelentkeztem a fotózásra.
Hiszem és vallom, hogy akkor lesz igazán boldog és hosszantartó a házasság, ha időnként tudunk újat mutatni a Párunknak. Időnként egy új Nő lép be a szobába, aki törődik önmagával, s belemegy olyan változásokba is, amelyektől addig idegenkedett. Csernus Imre A Nő című könyvében a következőt írja: „Csak az új dolgokban való részvétel adja meg az embernek azt az adrenalint és erőt, amitől érzi, hogy ÉL. Ez a fiatalság elixírje.”
Ti változtattok időnként valamit? Bevállaljátok azt, amit eddig el sem tudtatok képzelni magatokról? Ha nem, akkor próbáljátok ki. Tálaljátok magatokat párotok elé másképpen s, ha nem kaptok egy pici kis pozitív visszajelzést sem (legalább a próbálkozás értékelését), akkor valami nem stimmel, vagy többet kell változtatni, vagy a ti pasitoknak más kell.
Változásra fel Hölgyeim!
Várom a kommenteket, hogy esetleg elindítsunk egy kis beszélgetést a fenti témáról itt a blogon. Nyugodtan írjatok inkognítóban vagy névvel, lényeg, hogy legyen véleményetek.
 

Címkék: férfi fotózás

Egy felejthetetlen ország és a fjordjai

III. rész - Trondheim

A második norvég éjszaka után nekivágtunk az országnak, elindultunk Közép-Norvégiába. Az első, amire eddig fel sem figyeltünk a közlekedés volt. Azon kaptam magamat, hogy teljesen nyugodtan beálltam a sorba, s már csak 80 km/órával megyek, mint a norvég közlekedési partnerek, s sokkal jobban érzem magam. Lelassultunk, minden értelemben. Nem rohantunk, nem kellett félnünk az agresszív autósoktól. Eleinte nem értettem, hogy ha utolér egy norvég, akkor miért nem előz meg. Először arra gondoltam, hogy biztosan túl lassú vagyok és ki kellene állnom, de azután meggyőztük egymást, hogy az utánunk jövők sem jönnek nagyobb lóerős autóval. Később rájöttünk, hogy itt nem divat az előzés, mindenki szépen követi a másikat. Így alakulhat át az utazás száguldó rémálomból nyugodt autókázássá, amely mellett már az is élvezi a tájat, aki vezet. Oslot elhagyva az egykori téli olimpiai helyszín, Lillehammer mellett autóztunk el. A csepergő eső ellenére magával ragadó volt a táj. Ahogyan a felhők a dombok, s hegyek között fickándoztak, s ahogyan a zöld és a kék árnyalatai megjelentek a tájon egyre jobban érezni lehetett Norvégiát. Nem haragos zöld pázsit, hanem sárgás, zöldes bozótos hegyoldal, leszáguldó vízeséssel, amely elveszik valamelyik fjordban. Kövek, kövek és kövek, aprók, nagyok és közepesek, kövek, szikladarabok. Útszéli padok, nyugalom, ember nem érintette táj. Se egy reklámtábla, se kerítések, se felesleges útmenti tárgyak, csupán mi – átutazók – és az érintetlen természet. Itt nem akarnak minden négyzetcentimétert beépíteni és kihasználni, vagy legalábbis úgy teszik, hogy ne zavarja a természetességet.  

Trondheim – ahova délután érkeztünk – egy halászváros benyomását keltette az első séta alkalmával. Fjord és folyó öleli körül a belvárost, nem mondaná meg az utazó, hogy 140 ezer lakosa van, s a harmadik legnagyobb norvég város. Kulturális, kereskedelmi és ipari központ egykor és most. Színes faburkolatú házai (egykori raktárak) őrzik a norvég hangulatot, s a folyó és a fjord partján jelképezik azt, hogy az élet itt a víz körül forog. A folyón átívelő hidak közül legrégebbi a Gamle Bybrua, a város egyik jelképe. Próbáltuk elképzelni, ahogyan egykor nyitogathatták a Nid folyón érkező hajók számára.

Szállodánk kiváló helyen állt, pár perces sétára tucat étterem állt. Arra gondoltunk, hogy spórolunk kicsit és csak pizzát eszünk. Kicsit rosszul hangzik ez egy ilyen országban, de nagyon jól sült el. Az olaszok tésztáját nem verte a norvég, de a feltét igazi norvég volt (hal és zöldség), s abban is biztosak lehettünk, hogy mindegyik alapanyag norvég volt. A vacsora után sétálva a főutcán egy gazda vásárba futottunk bele. Norvég gazdálkodók kínálták termékeiket, láss csodát, saját termésű málnát és epret. Igen, kedves olvasóim epret, itt, ahol a legtöbben azt hinnék, ez meg sem terem. Beszélgetésbe elegyedtünk egy gazdálkodó hölggyel, aki meggyőzött bennünket – beszélt angolul -, hogy tényleg ők termelik e csodás gyümölcsöt itt Norvégia közepén. Sétánk során folyamatosan vártuk, hogy este legyen, de 10 óra magasságában rá kellett ébrednünk,hogy itt majd csak éjfél körül megy le a nap. A norvégok ezt úgy használják ki, hogy munka után délután kimennek az éttermek teraszaira és társasági életet élnek, amíg be nem sötétedik.

Trondheim egyik legcsodásabb építménye a Nidaros-katedrális.

Felvonul itt az angol normann, a román és a gótikus építészet, s persze a nagy norvég szobrász, Vigeland. Itt koronázzák még mai is a norvég királyokat. A katedrális után, a már említett hídon átsétálva pillantottuk meg a Kristiansen-erődöt , amely magasan tornyosul a város felé. Érzékeltük a szikla magasságát, de mégis ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy felgyalogoljunk. Nem bántuk meg, mert útközben szemügyre vehettük a norvég lakóépületeket, s választ kaptunk arra a kérdésre, hogy egy ilyen meredek hegyre hogyan viszik fel a kerékpárjukat a helyi lakosok. Nos, a járda mellett kerékpár felvonó van kialakítva, ahova a bicajos behelyezi a kerékpárt, s az segít felvinni. Fantasztikus ötlet. A Kristiansen-erődből a városra nyíló kilátás csúcspontja egy aprócska sziget volt a Trondheim-fjordban, a Munkholmenn sziget. Legalább 3 ok van arra, hogy ide áthajózzon a turista: 1. Megnézni, hogy egy picinyke földdarabnak hogyan lehet 3 funkciója: bencés kolostor, erődítmény és börtön, 2. Megérezni az elszigeteltséget, hiszen elhoz egy hajó, amely elmegy és amíg vissza nem jön, nincs más lehetőség visszajutni a városba (esetleg úszva a 14 fokos fjordon keresztül), 3. Ellenállni egy hatalmas erejű szélnek. Trondheim lepett meg bennünket az egyik legcsodálatosabb étteremmel. Az Ørens Kro valamikor csónakház volt, így nemcsak a kilátás a magával ragadó, hanem a környezet, az épület anyagai, s persze az ételek, amelyek elsősorban a vízből valók. Itt ettünk először redfish-t, az elmaradhatatlan és megunhatatlan zöldségkörettel.

Másnap kirándulásra indultunk Kristiansundba, a Norvégia északnyugati partjainál fekvő kisvárosba. Igazából az Atlantic-road (az út, amely átível az Atlanti-óceánon) miatt mentünk arra, de miután éppen felújították, s nem mehettünk át, választottuk ezt a kisvárost látogatásunk célpontjává. Kikötője nagyon látványos volt, részben a „parkoló” hajók miatt, részben pedig azért, mert itt is jó volt látni, ahogyan hagyják, hogy a víz belopakodjon a város zegzugaiba, Velencét meghazuttoló módon. Nem volt szükség arra, hogy különösebb látványosságokat keressünk, mert önmagában a város, valamint az út oda és vissza, a tiszta és letisztult Norvégia nyújtotta az utazás SÓJÁT.

Tartsatok velem hamarosan Bergenbe is, amely bizton állíthatom, felülmúlja még az eddigieket is.

.

 

Címkék: utazás norvégia trondheim

Egy felejthetetlen ország és a fjordjai

II. rész - Oslo

Útra fel Kedves Olvasóim, irány Norvégia, azaz az első állomás Oslo. Napsütéses vasárnap reggel indultunk el Mosonmagyaróvárról, átvágtunk Szlovákián, Csehországon, Németországon, s este érkeztünk Dániába. Koldingban egy kellemes szállodában aludtunk és hétfőn reggel indultak a csodák. Kolding a Jylland- (Jütland-) félszigeten van, meglepetések  nélkül hajtottunk át a  Fyn és Sjælland szigetekre, de a Koppenhágát Malmövel összekötő Øresund hídon már ámultunk és bámultunk. A híd maga mintegy 8 km hosszú, de az átjutás kb. 16 km-t vesz igénybe, a létesített mesterséges szigettel és alagúttal együtt. A látvány lenyűgöző, vannak pillanatok, amikor csak a végtelen tenger feletti lebegést érzi az ember. Innen Svédország tengerpartján haladtunk, ahol sajnos végig esett az eső, s nem volt ez máshogyan Osloba érkezésünkkor sem, este 6 körül. Az addig csodásan működő GPS-ünk itt teljesen leblokkolt, mert nem találta a szállodát, mint később kiderült körülötte forogtunk, de az útépítés lezárta az oda vezető utat.

Este már csak arra voltunk képesek (két napja csak a pedált nyomtuk), hogy keressünk egy éttermet és együnk valami csodásat, ami persze ízig-vérig norvég volt, hal hallal (persze lazac) és olyan zöldségekkel, amelyeknek csupán pár perces párolásban van részük és mégis olyan ízeket adnak, amelyeket eddig még nem tapasztaltam. Ez volt az első olyan gasztronómia élmény itt Norvégiában, amely egy életre vonzóvá teszi számomra. Később elnézve a norvég pasikat (ezt ne mondjátok el a Férjemnek), értem már, hogy mitől van olyan egészséges arcuk, hogy a favágó alkatukról és szőke hajukról már ne is beszéljek. Nem vagyok az a típus, aki sűrűn észreveszi a szép férfiakat, de itt bizony meg kellett látnom őket. S meg kellett állapítanom, hogy a sport, a jó levegő és ez az egészséges étel teszi őket ilyen vonzóvá.

Kedd reggel indultunk neki osloi túránknak, csodálatos napsütésben és 20 fokban. A szállásunkról gyalog 5 percre volt a sétáló utca, amely reggel 9 után olyan üres volt, mintha senki nem lakna itt  (nem a turistákat hiányoltam, csak az én magyar lelkem sajnos hozzászokott, hogy bármelyik magyar nagyvárosban vagyok – nem Budapesten – egy kedd délelőtt is tömve az utca ráérő emberrel, itt nem érnek rá, mert mindenki dolgozik). Elsétáltunk a királyi palotáig a parlament , az egyetem és a színház mellett. Az épületek nagy része már újkori, főleg klasszicista stílusban épült, de a legszembetűnőbb az volt, hogy nincsenek felesleges dolgok az utcákon, nincsen túldíszítés, nincsenek kovácsolt vassal vagy egyéb fémmel díszített oszlopok és kerítések, egyszerű minden. Egyszerű, de mégis megkapó, talán a letisztult formák ereje hat így. Rengeteg azonban a szobor, mondják is Oslora, hogy a szobrok városa. A királyi palota kertje szabadon bejárható, az őrségváltás csupán 6 katonát jelent. Nyugalom van már itt is, végtelen nyugalom. A sétáló utcáról utunkat az Oslo-fjord felé vettük, ahol elsőként, a nem mindig ilyen nyugalmas időkre emlékeztető Akershus-erődöt néztük meg. Lábunk legyökerezett és le kellett ülnünk percekig csak az innen elénk táruló fjordot nézni. Ahogyan a víz betolakszik a városba, s a város befogadja, sőt önmaga részévé teszi, az csak itt Norvégiában volt számomra érezhető, s ez csak az első ilyen látvány volt. Itt már sok hajó és sok (a „sok” fogalma itt relatív) ember közlekedett. A hajó, mint fő közlekedési eszköz vezetése és parkolása teljesen természetes, talán természetesebb, mint az autók, de hogyan is lenne ez a vikingek leszármazottainál másképpen. Az erődből jól látható volt a Városháza, amelynek tornyai őrzik a kikötőt. Lesétáltunk és megnéztük a vörös kőből emelt jelképet. A belső terek freskói az 50-es évek szovjet monumentális festményeit idézték számomra. Jelenetek a mindennapi életből, a mitológiából, a történelemből. S mindez hatalmas felületeken, csöppet sem szemérmes módon.  Itt található a terem, ahol a Nobel-díjakat adják át, s megnézhető a városatyák tanácskozó terme mellett számos olyan helyiség, ahol leginkább érezhető, hogy a norvég stílust meghatározza a viking ősi múlt, a kék szín (a fjordok után) és a fa, amely az előző kettőt köti össze.

A délutánt egy hajóúton töltöttük a fjordon. Csak néztem a parti épületeket, a csónakházakat, a parkoló hajókat és összeállt a kép. Én, aki szeretem a nyüzsgést itt csak arra vágytam, hogy egyszer egy ilyen fjord partján álló ház teraszán ülve csak a víz és a hajók hangját hallgatva éljek. Itt nem építik egymás mellé a házakat, teljesen szabálytalan az elhelyezés, s ez adja a szabadságot és a nyugalmat egyszerre.  A fjord-túra során kiderült, hogy Norvégiában annyi hajó van, ahány család, azaz minden család birtokol egy kisebb, vagy nagyobb hajót. Ezzel járnak dolgozni, s ezzel kapcsolódnak ki.

Estére visszatértünk a belvárosba, ahol a norvégok egy új oldalát ismertük meg. Délután 4 óra körül, a munka végeztével – nyár lévén – mindenki betér egy étterem teraszára, s akár éjfélig is éli a társasági életét. Zene szól, jókat esznek és iszogatnak. Boldogok és kiegyensúlyozattak, ezek a norvégok.

Második osloi napunkat a múzeumoknak szenteltük. Áthajóztunk a Bygdøy-félszigetre, amelyet a múzeumok félszigetének is neveznek. Itt ízelítőt kaphattunk Norvégia történelméből és néprajzából a Norvég Néprajzi Múzeumban. Végignéztük a századok építkezési szokásait, egy-egy épületben fiatalok népi viseletben énekeltek vagy zenéltek nekünk, a házak közötti téren pedig táncra perdültek. Meglepett, bár teljesen elfogadható, hogy házaik tetejét egykor (s egyes területeken ma is) fűvel borították be a szigetelés érdekében. haziko_1.jpg

A Viking Hajók Múzeuma és a Fram múzeum két különböző kor, de egy cél: felfedezni a világot. A viking hajók mellett állva még inkább nehezemre esett elképzelni, hogy hogyan lehetett hónapokat tölteni egy ilyen hajón , nemhogy még kalózkodni, kereskedni és harcolni vele. Amundsennek a Fram sarkkutató hajóval sokkal könnyebb dolga volt már, meg is hódította a Déli-sarkot.

Mi a délután folyamán a Vigeland parkot hódítottuk meg. A szoborpark nagyon gyenge kifejezés arra, amit a turista ott talál. Az ember, a férfi, a nő, a család, a vágy, a test, a kötődés, az élet, a születés, az elmúlás és még ezer dolog és érzés az, amit ezek a szobrok visszaadnak egy csodás körítésben, a parkban.  A parkban, ahol ismét a norvég gasztronómiát ízleltük meg, egy rénszarvas burger „személyében” . Mondhatom, egy élmény volt. Mint, ahogyan élmény volt Oslo is, még ha nem  is láttunk mindent, nem láttuk a csodás operát, nem láttunk még vagy két tucat múzeumot, s nem láttuk a hétvégi várost. Este azonban úgy feküdtünk le, hogy ha már csak ennyit láttunk volna Norvégiából, akkor is megérte, s tudtuk, ha választhatnánk, akkor ide költöznénk egy életre. Talán egyszer választhatjuk…… 

Kedves Olvasóim ti pedig válasszátok velem az út további részeit hamarosan.

Címkék: utazás norvégia oslo

Egy felejthetetlen ország és a fjordjai

I. rész - Az indulás

 

Kedves Olvasóim, most eddigi életem egyik legnagyobb utazással kapcsolatos kihívásáról szeretnék írni. Több részből álló úti sorozatot nyújtok most át Nektek, a római bejegyzéshez hasonlóan azzal a szándékkal, hogy segítsem egy új úti cél kitűzését és az út megvalósítását.

Kilenc éve ismertem meg a férjemet, akivel már az első beszélgetés alkalmával szóba került Norvégia. Egyetemistaként járt kint egy körúton és azóta nem tudja kiverni a fejéből azt a sok szépséget, amit ott látott. Éveken keresztül mondogatta, hogy menjünk el Norvégiába, de sajnos kellett pár évet dolgozni, mire igazán gondolni mertünk rá.

Egy februári vasárnap délután szörfözgettem a neten, láttam képeket Norvégiáról

és megszólaltam, hogy akkor most nyáron utazzunk Norvégiába, erre az életem nagyobbik fele rám csodálkozott „Hová?”, „Hát Norvégiába!” – mondtam, s már kerestem is a megfelelő időpontot, szállást, utazási lehetőséget. Egy délután szerveztem meg az utazás alapjait. Hogyan? Nem, kedves Olvasóim, nem mentem be egyetlen utazási irodába sem, hanem fogtam a laptopot, gyerünk az internetre, s irány Norvégia.

Először is ideális időpontot kellett találni!

S mivel egy északi országról van szó – s elsőre talán nem a legnagyobb télben kellene menni – a nyárra szűkítettem a kört. Miután a munkahelyem nyárra adja ki a leghosszabb szabadságot, így a kérdés eldőlt, július végén indulunk. Az, hogy mennyi időre megyünk, meghatározza az is, hogy mivel menjünk. A repülő kényelmes, ha egy várost akarunk megnézni, vagy, ha lehet autót bérelni olcsón, mint az USA-ban. Nem lehet, mármint olcsón autót bérelni, s ha már elmegyünk oda, akkor nem elsősorban várost akarunk nézni, hanem a természeti csodákat.

Akkor vigyük a saját svéd csodaautónkat, döntöttük el. Hamar összeállt a kép, elautózunk Mosonmagyaróvárra, s kedvenc határmenti vendégházunkban megszállunk (már többször szálltunk meg náluk, jó kiinduló pont) egy éjszakára, onnan irány másnap Dánia, Kolding. Alvás, majd tovább egy lendülettel Oslo, ott maradunk 3 éjszakát, továbbrepülünk (azaz autózunk) Trondheimig, ott is maradunk 3 napot, lecsorgunk Bergenbe, ott töltünk újabb 3 napot (szeretjük a 3-as számot), azután pedig ahol elfáradunk alszunk egyet (kettő lett belőle) és majd hazaérünk valamikor (Megnézem térképen). Gyors kilométer számítással kiderült, hogy ez bizony legalább 6-7ezer kilométer. Na ezért gondolom azt, hogy ez kihívás. Kihívás volt Nekünk, mert 7 országon mentünk keresztül, s volt, hogy 12 órát vezettünk, kihívás volt az autónak (meg se kottyant neki), s kihívás volt a szülőknek, hogy kövessék, hol is vannak ezek a „gyerekek” most éppen!?

A következő szervezésre váró pont a szállás. Norvégia nem olcsó ország, mármint Nekünk (ez a tézis ott csak részben igazolódott be, de erről majd később). Mi kicsit kényelmesek vagyunk, szeretünk biztos ágyat magunk alatt tudni, s nem tudunk lemondani az alapvető higiéniáról sem. Megkerestük a legolcsóbb hotelt (magyar viszonylatban három csillagosnak mondanánk), s csodák-csodájára mindhárom városban volt ugyanannak a hotelláncnak egy tagja. Lefoglaltam az interneten és még ugyanazon a délutánon (még mindig az a februári vasárnap délután van) le is leveleztük velük, hogy pontosan mit takar a foglalás, hova parkolhatjuk az autót, s rugalmasan tudják-e kezelni az érkezést és távozást (persze, hogy rugalmasan tudják kezelni, ezek Norvégok, s nem ….. – bocs nem bántok meg senkit, mindenki be tudja fejezni a mondatot saját kútfőből). Mire este lett már az is kiderült, hogy Norvégiáról útikönyvet csak angolul fogunk találni, kivéve azt az egy magyar nyelvűt, amit még valamikor 1976-ban írt valaki, aki egy Zsigulival vágott neki e csodás északi országnak.

Nem fogsz ki rajtunk, te ország, gondoltuk, megrendeltünk egy angol könyvet, a már említett kedvenc útikönyv sorozatomból (Szemtanú). A vacsoránál már csak arról beszélgettünk, hogy mennyi pénzt is kell még gyűjtenünk, hogy biztonsággal indulhassunk neki az útnak, s mit tudunk magunkkal vinni, ami költséghatékonnyá teszi az utat. Volt négy és fél hónap az igazi felkészülésre. Rendeztük a közbeeső dán szállást, kiszámítottuk az útdíjakat, beszereztünk vízálló dzsekit, cipőt, autónkat átvizsgáltattuk (megjegyzem egy héttel az indulás előtt megrepedt a szélvédőnk, de hála a szerviznek, amikor megtudták mi előtt állunk, két nap alatt szereztek új szélvédőt, majdnem onnan, ahova mentünk, s berakták). Elmentünk az általam már emlegetett jó kis METRO áruházba, s bevásároltunk pár karton vizet, egy-két doboz csokit (mert ugye a legjobb útitárs a sportszelet), csomagolt szalámit, s halkonzervet. Később egy fjord partján falatozva rájöttem, hogy azt a halat vittük vissza, amit ott fogtak és csomagoltak, de bizonyára nem volt ellenére. Férjem összerakta a szokásos gyógyszeres csomagot (Ha szeretnéd megtudni a tartalmát, kérd a pár szem sót itt!) és cd gyűjteményt, mint elmaradhatatlan kellékeit az utazásainknak.

Ekkorra már szó szerint tudtuk az útikönyvet és kész programtervünk volt, arra vonatkozóan, hogy hol mit nézünk meg, s milyen gasztronómia csodákat kóstolunk meg.Tudtuk, hogy meg akarjuk érezni az északi hangulatot és olyan élményeket szeretnénk becserkészni, amelyek egy életre szólnak. Természetesen ki kellett választani a legmegfelelőbb biztosítást (nekünk, az autónak és a csomagoknak, mint utólag kiderült, ha csak Norvégiába megyünk – nem vágunk át fél Európán -, akkor eltulajdonításra nem igen kellett volna semmilyen biztosítást kötni).

 

Miután minden készen állt az indulásra, elindultunk.

Induljatok velem el ti is Kedves Olvasóim egy csodálatos utazásra Norvégiába, hamarosan. Figyeljetek, mert egyszer csak jelt adok és akkor mindenki a fedélzetre – akarom mondani be az autóba -, s indulás.

Címkék: utazás norvégia

Miért érdemes zenét hallgatni?

 2011.09.02. 21:36

avagy: néhány elfogult gondolat régen élt emberek műveivel kapcsolatban

Kedves Olvasóim!

Időnként szeretnék vendéget hívni a blogomra. S, ha már valaki vendégségbe megy, annak ajándékot is kell hoznia, egy írást, egyet a blogom témái közül. Elsőként Férjemet kértem, hogy írjon az ő vallásáról, a ZENÉRŐL. Mindenkinek szeretettel ajánlom:

Elöljáróban azonnal le kell szögeznem: semmiféle zenei képzettséggel nem rendelkezem, csupán szeretem a Zenét, s szívesen böngészem az ismeret számos forrásait zenével kapcsolatban (is). Ebből következően, az alábbiak semmiképpen sem tekinthetők zenekritikának.

 Ismeretségi körömben sok ember van, aki ex cathedra kijelenti, hogy ő márpedig nem hallgat „komolyzenét”, s ez a karakteres elhatárolódás mindig meglep. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az emberek általánosságban szeretik a szépet és vágynak szép dolgokra. Természetesen a „szép” kritériuma nagyon szubjektív, ám mivel ez a bejegyzés – mint minden blog – személyes élmények, vélemények közzétételének ad helyet, vélhetem úgy, hogy a klasszikus zene: szép.

 A kérdés már sokkal izgalmasabb, ha úgy tesszük fel: mit adnak a 21. század emberének a 17-19. században keletkezett művek, azaz mi az a pozitív hozam, amit a puszta gyönyörködtetésen túl várhatunk, ha zenét hallgatunk?

 Mindenekelőtt: elmélyült nyugalmat és felfrissülést, a mindennapi taposómalomból történő átmeneti kimaradást, mert ezek a zenék befogadása időigényes. Sajnos manapság az idő drága kincs, bár sok van belőle, mégis koldus-szegényként vágyakozunk némi nyugalomra. Azonban, a helyzet reménykeltő: sok-sok olyan mű van, amelyek rövidek, mégis sokat adnak, ha figyelmesen barátkozunk velük, így akár rövidebb időtartamokat is kitölthetünk velük, s lelassulva, felfrissülve folytathatjuk a napi rohanást. De, hogy némi kipróbálandókat is mondjak, néhány rövid(ebb) mű, mellyel felfrissíthetjük rohanva rohanó világunkban megfáradt lelkünket:

J. S. Bach: II. Brandenburgi verseny III. tétele: életvidám, igazi „endorfin-bomba”, ahogyan a manapság oly’ divatos ezo-szerű kiadványokban írják.

Meghallgatom

G. F. Händel: F-dúr organaverseny („A kakukk és a csalogány”)  (HWV 295) II. tétel: beszédes cím, minden természetkedvelő ember számára ajánlott.

Meghallgatom

 

G. F.  Händel:  Tűzijáték-szvit 4. tétel (La Réjouissance): ismét endorfinokban tobzódunk, jelentsen ez bármit is… Meghallgatom

Beethoven: Hegedűverseny III. tétel: magával ragadó dallamvilág; akármikor bevethető fáradság ellen.  Meghallgatom

Természetesen, ennél azért többet is remélhetünk, ha beleássuk magunkat ebbe a világba. Nagyon sok olyan mű született, mely kimondatlan célja az ember, mint érző/gondolkodó/jó/rossz lény bemutatása, noha ezek a művek elsődlegesen más célt szolgálnak, megrendelésre készültek. Ezek között a művek között nagyszámú, egyházi célra rendelt művet is találunk. Mit tudnak ezek a művek adni olyan embereknek, akik nem fogadják el az adott eszmerendszert, vagy legalábbis nem a konvencionális, konzervatív módon hívők? Sokat.

Hadd idézzek két „fülcsiklandó” részletet Händel Messiás c. grandiózus művéből ennek az alátámasztására:

„And He shell feed his flock” kezdetű ária, mely dallama szavak nélkül is tökéletesen reprezentálja a krisztusi vallások közös lényegét: a szeretetet. Meghallgatom

„Hallelujah” kórus, ez a mű legismertebb része, kétségtelenül az egyik legerőteljesebb örömhimnusz, mely egyetemesen, az Ember számára jelent jó híreket: minden negativitása ellenére jó a világ. Meghallgatom

A másik nagy géniusz, Bach komponálta Máté-passió tömören bemutatja az összes emberi érzelmet, amit a lélekbúvárok ismernek. Milyen érzelmekre gondolok?

A nyitótétel ambivalens érzései: szomorúság az Ember genuin bűnössége („Kommt mir Töchter, hilft mir Klagen” és öröm, mert megszületett a „megoldás” – (Jézust «vőlegénynek (Bräutigam)» nevezik és bárányhoz hasonlítják). Meghallgatom

A zárókórus halálon túlmutató nyugodt optimizmusa, mely nem hagy kétséget az arra nyitott embereknek, hogy a halál csak egy kapu. Meghallgatom

S a mai korhoz kissé közelebb élt mesterek műveit is érdemes hallgatni. Beethoven III. szimfóniája végigkalauzol bennünket az emberi lét küzdelmein, s elvezet egy emberen túlmutató világba (Meghallgatom), a IV. tétel első harmadának végén felzengő néhány másodpercnyi zenéért önmagában megéri embernek születni. A VI. szimfónia már nem az emberrel foglalkozik, a természet minden szépségét és ijesztő erejét bemutatja, második tételének erdőzúgása, a negyedik tétel viharának rettentő ereje (ugyan mi ehhez képest egy „hevimetál” koncert ereje? Az csak hangosabb. Meghallgatom) olyan ember számára is pontos képet ad a körülvevő természetről, aki még soha sem tette ki a lábát a szobájából.

A VII. szimfónia életvidám, buja, vad öröme (második tételében mintha titánok lejtenének univerzumot mozgató, nemes táncot) és a VIII. szimfónia apró kis örömei elűznek minden fájdalmat és csüggedtséget, ami pedig könnyen maga alá temetheti a mai kor emberét. A VII. szimfónia második tételét előszeretettel alkalmazzák filmek fontos jelenetek kísérőzenéjéhez. Két példát említenék erre: az egyik a „Képlet” c. film azon jelenete, mikor a főhős már megértette, hogy a világ jelen formájának vége, megtörten autózik a pánikban menekülő emberek között, azonban a zene emberen túli öröme tudatja a nézővel: csak a jelenleg ismert világ ér véget, de a kiválasztottak új lehetőséget kaptak. A másik film sokkal prózaibb, de könnyebben beleélhető a néző számára: a Király beszéde c. mű azon jelenetében halljuk örömzeneként, mikor „Berti” legyőzi önmagát és hiba nélkül elmondja beszédét – maga a beszéd ténye az ünneplendő, nem az egyébként jelentős tartalma! Meghallgatom

A IX. szimfónia pedig összefoglalja – mint a Máté-passió – mindazt, amit az emberről tudni lehet és érdemes.

 Természetesen még nagyon-nagyon sok példát lehet hozni, mit is ad nekünk a zene, de a legfontosabb tanács: mindenki legyen kíváncsi és higgyen a saját fülének, mert nincs „komoly” és „könnyű” zene, csak „jó” és „nem jó” zene van!

Címkék: zene bach

Néhány hónapja szoktam rá arra, hogy vasárnaponként villásreggelit készítek. Mindig keresek egy új receptet, amely kicsit több, mint egy átlagos reggeli. Így próbálom kompenzálni a dolgos hétköznapok reggelijére elfogyasztott szalámikat, vajaskifliket, péksüteményeket és pirítósokat. A nyár beköszöntével minden ilyen villás reggelinek a levendula színét idéző teraszunkon adtuk meg a lehetőséget, hogy a lehető legszebben indítsa el napunkat.

 Kedves Olvasóm!

Engedd meg, hogy itt leírjak Neked egy receptet, amellyel csodás villásreggelit készíthetsz magadnak, párodnak és barátaidnak. Teszteltem magunkon és barátaimon, s mindenki meglepődött, hogy egy hagyományos reggeliből, kis változtatással mit lehet kihozni. A recept nem saját találmány, egy hotel váró helyiségében olvastam, de kicsit továbbfejlesztettem.

Pestós bundáskenyér újragondolva – legyen a neve (2 főre):

Végy fél kilogrammos szeletelt kenyeret, lehetőleg akkorák legyenek a szeletek, hogy egy fánk szaggatóval, vagy egy nagy pogácsaszaggatóval tudj belőlük egy kerek szeletet kivágni. Vágj ki 8 szeletet így (kicsit gazdaságtalan, a megmaradt héjjal nem nagyon lehet mit kezdeni, vagy igen? Ezt Rád bízom!)

Négy szelet egyik oldalát kend meg zöld pestóval, vágj fel egy lében úszó mozzarella sajtot (a legjobb a bivalymozzarella, de sajnos nem mindenütt lehet kapni – próbáld a METRO áruházat), mindegyik pesztós kenyérre tégy egy szelet mozzarellát. Borítsd be a meg nem kent kenyérrel – másik 4 szelet -, s jól nyomd össze. Az így kapott egy emeletes „szendvicseket” forgasd lisztbe, majd felvert tojásba (2-3 tojás elég), s forró olajban süsd meg. Nem fog szétesni, s a sajt sem folyik ki. Melegen tálald párod elé, s garantáltan nagy lesz a siker.

 

Egy jó villásreggelihez – a nyári melegben – jól esik egy bazsalikomos frissítő, amit már előző este elkészíthetsz.

Bazsalikomos limonádé:

15 dkg cukorból és 2-2,5 dl vízből készíts cukorszirupot – a vizet felforralod  a cukorral, gyöngyözve főzöd 5 percet, majd lehűtöd és beleteszed 4 nagy citrom kifacsart levét. Jó nagy csokor bazsalikomot megmosol, s hozzáadod a sziruphoz, botmixerrel enyhén leturmixolod. Kancsóba öntöd, vízzel (ízlés szerint – azaz édesebbet szeretnél, vagy nem) felöntöd és hűtőbe teszed. Ha lehűlt, át lehet szűrni, de ne aggódj, ha marad benne bazsalikom levél, az csak kellemesebbé teszi. Én nagyon szeretem meginni azt is. Tálaláskor lehet beledobni lime szeleteket és egy-két bazsalikom levelet is. Isteni frissítő.

Egyszer valaki megkérdezte Tőlem, hogy én akkor is szépen megterítek reggelihez, ha csak ketten vagyunk itthon? Csodálkoztam a kérdésen, mert nekem ez természetes, s most már a Férjemnek is. Igen, megterítek, sőt időnként (főleg szezononként) veszek egy új reggelizős terítőt (pár száz forintért már ízlésest lehet kapni), soha nem veszek fehér szalvétát, s próbálok mindig más színűt venni, ezzel is változatossá tenni az étkezéseket.

Úgyhogy Kedves Olvasóm, találj ki egy aranyos terítéket, készíts egy limonádét ma este, holnap reggel süss pestós bundáskenyeret, üljetek ki a pároddal a teraszra és élvezzétek augusztus utolsó meleg napjait.

Jó étvágyat és jó szórakozást!

Címkék: pesto bazsalikom limonádé villásreggeli

Évek óta játszom azt a játékot, hogy Magyarországon keresem és látogatom az olyan helyeket, ahol még nem jártam. Bevallom Zsámbék nem az én ötletem volt, hanem fotózási lázban égő férjemé. Egyik este egy fotós újság előtt lelkesedett, hogy milyen csodás képeket készített valaki Zsámbékon. Ragyogó ötlet – gondoltam – ott még nem jártunk, Gerecse tájegység, Zsámbéki medence. A szervezés rám maradt és némi böngészés után összeállt a program.

A délelőtti nap fényében érkeztünk Zsámbékra, szűk kanyargós, talán még a középkori kövekből kirakott utcákon jutottunk fel a templomhoz. Első gondolatom az volt, hogy itt egyszerre befejezetlen és befejezett minden.  A templom romjai egy befejezett üzenetet jelentettek, míg a táj hullámzó dombjai egy örökké mozgó természetet tártak elénk. Érzéseim hamarosan magyarázatra is találtak. A templom melletti egyik padon üldögélve – férjem persze fotózott kitartóan – hallgattam, amint a fűnyírást felfüggesztő hatvanas éveiben járó férfi lelkesen mesél egy látogatónak. Pillanatok alatt én is hallgatója lettem, s megértettem előző gondolataim születését. A templomrom és környékének feltárása szinte teljes egészében befejeződött. Nem volt cél az „újjáépítés”, csupán a megőrzés. A tornyok mögött sírok felett járkálunk - mondta a különös idegenvezető, csodálkoztam, hiszen nincsenek jelölve. Ez is egy megőrzési taktika, s valójában egy bazilikát idéző belső és maga az égbolt végtelensége őrzi az itt nyugvókat. A főkapu felett csak elképzelni lehettet az egykori rózsaablakot, a templombelsőben azonban ízelítőt kaphatunk oszlopfőkből és képzeletünknek segít a freskókról szóló „meséjével” az idegenvezető fűnyírós. A templomban derül fény arra, hogy 1763-ban – általam eddig nem is sejtett nagyságrendű – földrengés pusztított a környéken. A Férfi mondát hallott, miszerint a komáromi 1763-as földrengésben egy egész násznép esett bele a megnyíló földbe, s a régészek még lovon ülő huszárt is találtak a föld alatt, akit valószínűleg így „nyelt el a föld”. Egy biztos, hogy a zsámbéki monostort is elérte a földrengés és ez lehet az oka, hogy a XX. századi régészeti feltárások során egy-egy követ a falu legkülönbözőbb pontjairól, kerítésekből szednek össze és visznek a jelenlegi kőtárba. Különös zsámbéki idegenvezetőnk visszamegy a fűnyíróhoz, így egy nyugalmas helyett keresve gondolatban próbálok életet lehelni a templomba és környékébe.

zsambek_small.jpg 

Elképzelem, ahogyan a falu népe betér egy fohászra, a szerzetesek élik mindennapi életüket, s a monostor környékén betevőt adó kert virágzik. Közben a kőtár hűvöse alatt is végig barangolunk századokat, majd megállapítom, hogy tetejéről nyílik a legszebb kilátás a templomra. Nyugalom van itt, végleges és végtelen nyugalom. Nem zavarja semmi a templom romjai alatt, vagy az utca túloldalán álló temetőben nyugvókat és ugyanez a légkör ad az ideérkező látogatónak is nyugalmat. Miután eléggé megnyugodtam a környezettől, férjem a sok fotózástól, elindultunk, hogy ebédünket, egy a közelmúltból országosan jól ismert helyen fogyasszuk el. Tinnye volt a célállomás. A Garancsi tó. Igen, Üvegtigris. A tó bejáratánál áll Lali büfékocsija, a tó mellett pedig az Üvegtigris étterem. A büfékocsi árúi jobbak, mint azt a film alapján gondolnánk, de az étterem esetében kicsit jobbra számítottunk. A tó nem túl nagy, s kissé kihasználatlan, de bizonyára ez is, mint minden csak „pénz” kérdése!?. Kicsit még kanyargunk a Pilisben, s utunkat Martonvásár felé vesszük. A nyugalomkeresésre itt kerül fel a korona, a Brunszvik kastélyban. Évek óta rendszeres látogatói vagyunk a Beethoven estéknek. Különös hangulata van ennek, a kastélyparkban egy tó közepén álló szabadtéri hangversenyteremnek. Már a kastély sem mindennapi, s egykori lakója sem volt az. Korának nőket beskatulyázó elveit áthágó Brunszvik Teréz élt itt, az óvodaalapító. Nem ő volt a család egyetlen nő tagja, akit barátság fűzött Beethovenhez. A legújabb kutatások szerint Teréz húga Jozefin volt Beethoven „halhatatlan kedvese”. Egy biztos, hogy Beethoven tanította a Brunszvik lányokat zongorázni és több darabot is a családnak írt és ajánlott. A Beethoven múzeum a kastélyban a családhoz fűződő kapcsolatát is bemutatja.

A „hangversenyteremhez” mocsári ciprusokon, páfrány fenyőkön, hársakon, juhar és platán fákon keresztül vezet az út. Kőpadok szegélyezik a tavat, ahol igazán megnyugtató látvány tárul elénk, itt is érdemes időzni kicsit, s magunkba szívni az öreg fák illatát. A szigeten Beethoven szobra elé települ a zenekar, a közönség pedig a fák alatt elhelyezett széksorokon hallgat. Ez a koncert más, mint a MÜPA-ban, itt nemcsak a zeneszerző, a karmester és a zenekar játéka adja az élményt, hanem az is, amit a természet tesz hozzá egy-egy darabhoz. A csicsergő madarak, a távolban zakatoló vonat, a reccsenő faág és a szél suhogása. Kihagyhatatlan élmény zenét kedvelő emberek számára, még ha inkább a könnyebb stílus kedvelői is. Ezen a júliusi napon mi az V. szimfóniát, a III. Leonóra nyitányt és az Ah, perfido – koncertáriát hallgattuk. A Sors zörgetése az ajtón – ahogyan Beethoven maga fogalmazott – mindig élmény, de itt azon a helyen, ahol már emberi, növényi és állati sorsok százai „zörgettek” különös hangsúlyt kapnak a hangok. Méltó befejezése a napnak az V. szimfónia végén az örömrivalgás. A nyugalom és a küzdelmek végül meghozzák az eredményt, a boldogságot.

Jó nyugalomkeresést Mindenkinek!

Címkék: utazás beethoven zsámbék martonvásár

Az első pár szem só

 2011.07.25. 22:05

Köszöntés és egy útiterv római utazáshoz

 

Sok nap elmélkedés után, egy barátom házasságának csődje hallatán döntöttem a blog megnyitása mellett. Miért nem élvezik az emberek az életet? Mi hiányzik az életükből? S akkor Én mitől élvezem az életet? ...

Azt hiszem a jó ételektől, amiket én főzők, a kiváló éttermektől, amelyekbe a férjemmel járunk, s a jó élményektől, amelyeket az utazásaink alatt élünk át.

Szeretném ezeket az élményeket megosztani másokkal és ezzel arra ösztönözni mindenkit, hogy élvezze az életet. Adjon esélyt új ételeknek, ismeretlen zenei élményeknek, városoknak és országoknak. Vegye észre a körülöttünk lévő világ szépségeit, lépjen túl a standard utazásokon, vacsorákon, a három generáció óta vasárnapi ebédnek főzött húslevesen (Ezzel nem a nagyanyám receptjét akarom bántani. Én is minden héten főzök valamit, amit a nagymamám, vagy az anyukám főzött.).

Másik célom, hogy segítsek egy-egy utazás, családi-baráti vacsora, vagy egy kulturális hétvége megszervezéséhez azzal, hogy itt elmesélem, én hogyan csináltam. Nyugodtan vigye mindenki az ötleteket, ha tetszik, csak néha kérek egy-egy pozitív visszajelzést, hogy más is élvezi az életet.

Elsőként megosztok egy írásomat, pontosabban egy útitervemet Rómáról, amely saját élményeimre épül. Használja bárki, aki Rómába utazik részben vagy egészben.

Irány Róma!

Az ok, amiért Rómába megy az utazó más az utazás tervezésekor és más a hazaérkezés után visszagondolva. Ez az a város, amely a történelemkönyvekben elfoglalt rangos helye, s a körötte kialakult építészeti és művészeti alkotások miatt egyszerűen, gondolkodás nélkül vonzza a turistákat. Hazatérve, látva a csodát azonban már úgy érezhetjük, hogy ennél a városnál jobban semmi sem tükrözheti az ókori életet, a középkori és újkori kereszténységet, a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus művészetét, s az olasz mentalitás létformáit.

Csak az látogassa meg az örök várost, aki felkészült arra, hogy napokon keresztül építészeti, festészeti, szobrászati és gasztronómiai csodákat fog magához venni. Vigyázni is kell arra, hogy mit és mikor nézünk meg, miről akarunk megtudni többet, mert egyes múzeumok termeit egy idő után egységként lehet csak kezelni, a részletekbe beleveszhetünk.

Ugorjunk neki 14 napos túránknak!

 

1., Felkészülés az utazásra:

 

Rómában elsősorban városnézésre érkezik a turista, ezért erre a legalkalmasabb az áprilisi időszak, javaslom az április 20-tól kezdődő két hetet. Ilyen tájban még kevesebb a turista, az időjárás már kevésbé fenyeget esővel, a hőmérséklet azonban már 25 fok körül mozog. A nyár közepén elviselhetetlenné válik a hőmérséklet, gyakran 40 fok fölött kóvályog a hőmérő és magasabb a páratartalom, mint Magyarországon. Amennyiben szeretnénk néhány napot a tengerparton is eltölteni – esetleg fürödni – akkor a szeptember alkalmas az utazásra, ekkor már csökken a tengerparti látogatók száma, de még könnyen lehet 35 fok.

A városba csak repülővel érdemes utazni, a közút, az autópályák kiválóak ugyan, de az autós közlekedés a közel 4 milliós városban csak jó idegzetű sofőröknek és kevésbé féltett járművel ajánlott.

A Malév rendszeresen indít Rómába járatokat, drágább, mint a fapados légitársaság, kb. 25 %-al, de itt legalább nem járhatunk úgy, hogy törlik a járatunkat és napokig nem tudnak kivinni, vagy hazahozni, s óriási veszteséget könyveljünk el a lefoglalt, de igénybe nem vett szállás miatt.

Amennyiben a magyarok körében kedvelt Szent István Ház-ban szállunk meg, nem jelent gondot a repülőtérről a bejutás sem, biztosítanak transzfert – ez 2008-ban 13 €/fő volt.

A Szent István Házat magyar apácák üzemeltetik tulajdonképpen szállodaként. A város gyönyörű részén, csodás kerttel körülvéve fekszik, autóbusszal a belváros jól megközelíthető, az árak kedvezőek, a szobák egyszerűek, de tiszták, az apácák kedvesek, s nem kérnek bizonyítványt a hitünkről J, egyszerűen csak az átlagos tiszteletet. A Házat megtekinthetjük www.szih-roma.com weblapon, szintén magyarul.

Az elmúlt évben 58 €-ba került 2 főnek egy fürdőszobás szoba. A szállást időben kell lefoglalni (az utazás előtt 4 hónappal már gyakran teltház van), amit megtehetünk e-mailen is, rendkívül rugalmasan oldják meg a foglalást. Előlegnek 100 €-t kérnek, amelyet egy bankszámlaszámra kell befizetni a foglalást követően. Keresgélhetünk az interneten más szállások után is, de Rómában nagyon könnyű koszos, igénytelen szállást találni, s még ráadásul ki is rabolhatnak Bennünket. Ez a Szent István Házban nem történhet meg.

Mielőtt útra kelünk vásároljunk meg néhány útikönyvet, de a kinti tartózkodás ideje alatt a legalkalmasabb az Útitárs sorozatból a Róma című, illetve a szállásunkon is megvásárolható Róma – a kezdetektől napjainkig és a Vatikán című könyv.

 

2., Általános tudnivalók:

 

A megérkezéskor a reptéren kedves olasz autósok várnak táblával, egyetlen szót sem tudnak magyarul, de kiválóan lehet velük kézzel-lábbal kommunikálni. Ők röpítenek el a szállásra, ahol már a kapun belül ismét a magyar a hivatalos nyelv. A szállás teljes költségét a megérkezéskor ki kell fizetni – biztosra mennek. Az apácák árusítanak olyan bérletet, amellyel egész Rómát, mindenféle tömegközlekedési eszközzel bejárhatjuk, sőt még a tengerpartig is kimehetünk vele, s korlátlan számú utazásra jogosít egy héten belül. Ennek a költsége 2008-ban 16 €/fő/hét volt. Az egyes buszjegyek itt is drágábbak, ezzel a bérlettel járunk a legjobban. Igaz a belvárost csak gyalog érdemes bejárni, de számos pontra csak tömegközlekedéssel tudunk eljutni, leginkább a szállásról is így érhetjük el a belvárost. Az egyik busz – amely a Vatikánhoz visz (száma a 870-es) – a szállásunk kapujából indul, a belvárosba (Piazza Venezia téren áll meg) induló buszhoz (44-es a száma) sétát kell tennünk egy meredekebb utcán lefele, kb. 300 m-t. A megérkezésünkkor a szállásadók átadják egy étterem névjegyét, ahol kedvezménnyel étkezhetünk tartózkodásunk ideje alatt, s a belvárosba induló busz megállójához igyekezve, vagy megérkezve rendszerint útba ejthetjük. Áraik kedvezőek – a magyar éttermek árszínvonala, pizzájuk isteni, a kiszolgálás olasz (hangos és bohókás, de kedves). Az étterem utcájában számos cukrászda található, ahol csodás olasz fagylaltot és isteni süteményeket ehetünk. A szállásadók felajánlják a reggeli lehetőségét a Házban, de ennek az ára 3,5 és 6 € között van (attól függően, hogy egyszerű, vagy bőséges reggelit kérünk – megjegyzem a bőséges szó, nem a jól megszokott értelmében használatos errefelé). Nem ajánlom igénybe venni ezt a szolgáltatást, sokkal jobban járunk a már említett étterem utcájában lévő cukrászdákban, amelyek reggel korán nyitnak, s az isteni olasz kávék mellé ezerféle péksüteményt és fantasztikusan finom szendvicseket kínálnak. Az apácák bőséges reggelijének árából itt is megreggelizhetünk, de úgy istenigazából bőségesen. Ja, s azt ettünk, amit akartunk. Az éttermek nyitvatartása kicsit más, mint itthon, betartják a sziesztát, koradélután nincsenek nyitva, s kb. este 6 körül fogadnak újra vendéget.

A belvárosban számos étterem található, de sajnos nem mindegyik kedvező, belépés előtt érdemes tájékozódni a kitett étlapokon található árakról.

Nagyon fontos megfogadni, s a repülőn már többször elmondani magunkban, hogy egyetlen egyszer sem bosszankodunk a következő dolgok miatt, hanem a következőket tesszük:

1., szemét az utcán – nézzük inkább az épületeket, ne a járdát!

2., nem túl tiszta evőeszközök – gondoljunk a csodás pizzára, ami már sül!

3., nincs a wc-n ülőke (kivéve a szállást) – ezt is körbe lehet papírozni, nemcsak az ülőkét!

+1 jó tanács: Ne próbáljunk buszmenetrendet keresni, illetve ha találunk, se várjuk a buszt a megadott időben. Majd jön, előbb, vagy utóbb – gondoljunk arra, hogy most nem sietünk sehová, időnk van. Itt megfordul a mondás: amit ma megtehettél volna, de nem sikerült, halaszd holnapra!

Ha túllépünk ezeken a dolgokon, jól fogjuk érezni magunkat Rómában.

A közlekedéshez mindenképpen vásároljunk térképet (a szálláson ez is megoldható), de a csomópontokat, a nevezetességeket könnyű megtalálni, segítségünkre vannak az útbaigazító táblák, a járókelők azonban ritkán, mert ők is turisták.

Az úttestre való lelépéskor nagyon körültekintőnek kell lenni, de ugyanakkor kicsit szemtelennek is, ha át akarunk jutni a túloldalra. Az autók őrölt módjára mennek, de megállnak, ha határozottan elindulsz.

Minden nap vigyünk magunkkal ásványvizet a hátizsákban, mert a nagyobb nevezetességek körül 1-2 €-t is elkérnek fél liter vízért. A már említett étterem utcájában, a belvárosból érkező busz megállójával szemben van élelmiszerüzlet, ahol mindent kaphatunk, este sokáig nyitva található. Javaslom a szállásra is felcipelni az ásványvizet, a csapvíz fogyasztható Rómában, de jobb az ásványvíz, a már említett szeleburdi higiénia miatt!

 Érdemes továbbá indulás előtt néhány héttel tanulmányozni a római múzeumok honlapját, ahol jegyet is vásárolhatunk előre, elkerülve így a sorban állást.

 

3., Programterv

 

Az alábbiakban napi bontásban teszek javaslatot a programra, de itt is használható a fent átforgatott mondás, ha valami kimarad egyik nap, majd megnézzük a másik napon.

 

1. nap

Érkezés a szállásra, információk begyűjtése, étterem, cukrászda, üzlet felfedezése. Reggeli érkezés esetén, az utazás kipihenése után érdemes sétát tenni a szállás környékén, a 870-es busszal el lehet menni a Gianicolo parkhoz, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a városra.

 

2. nap

A 44-es busszal érkezünk be a Piazza Venezia térre, ahol egyből a szemünk elé tárul a Viktor Emánuel emlékmű, ez a 20. századi alkotás nyit kaput az ókori emlékek felé. Érdemes felmászni a lépcsőkön és körbesétálva valamennyi oldalon megtekinteni a panorámát. Ha nincs tériszonyunk, akkor az épület mögött felmehetünk a panorámalifttel az emlékmű legmagasabb pontjáig, ahonnan csodálatos panoráma nyílik Rómára (7 €/fő).

Innen rövid sétával a Colosseum felé a Forum Romanumot megkerülve juthatunk el a Palatinus dombhoz, amelynek bejáratánál válthatunk jegyet, amellyel megtekinthetjük a Forum Romanumot, a Palatinus dombot és a Colosseumot (kb. 11 €/fő). A jegy két napig érvényes, s érdemes is rászánni még egy napot. A Forum Romanum és a Palatinus domb egy napra szép kirándulás, hatalmas területen fekszik.

 

3. nap

Ismét a Piazza Venezia a kiindulópont, ahonnan az előzőnapi sétával érdemes elmenni a Colosseumig és a még érvényes, előzőnapi jeggyel belépni az ókor egyik legcsodálatosabb építményébe. Szánjunk rá időt és üldögélve képzeljük el az emberekkel zsúfolásig telt cirkuszt. Ablakaiból, körbesétálva megtekinthetjük a környéket. Csodálatos látvány nyílik innen.

A Colosseumból kilépve kívülről is érdemes körbesétálni, nyugodtan beülhetünk egy kávéra valamelyik kávézó teraszára – a Colosseumra kilátással, majd a Via dei fori Imperiali utcán visszasétálva a császárok Fórumait megtekintve, a Viktor Emánuel emlékművet megkerülve érhetjük el a Capitoliumi dombot. A Capitoliumi térre, a térre merőleges lépcsőket – bal oldalunkon is találunk egy lépcsőt, az Aracoeli-t, amelynek csúcsán emelkedik a S. Maria D’Aracoeli templom -, megmászva jutunk fel, s rögtön egy csodálatos alkotás tárul elénk: Marcus Aurelius lovasszobra, mögötte pedig a Városháza. A Michelangelo tervezte tér jobb és bal oldalán múzeumok találhatóak, amelyeket egy belépővel (8 €/fő) tekinthetünk meg, ugyanis a tér alatt kőtár köti össze a két ókori emlékeket őrző épületet. A Városháza jobb és bal oldalán egyaránt kimehetünk a térről, s megtekinthetjük a Forum Romanum csodálatos panorámáját. A jobb oldali átjárónál a Városháza fala mellett található Róma jelképe a farkas Romulus és Remus etetése közben. Itt láthatunk gyönyörű fás ligetet és a Rómában oly sokszor látható utcai csapokat.

 

4. nap

Az előző napi múzeumok után pihenjünk kicsit, s a délelőtt folyamán látogassunk el Róma egyik piacára, érdeklődésünknek megfelelőt választhatunk, igen változatos a kínálat (bolhapiac, halpiac, virágpiac, stb.).

A piacon vásárolt finomságokat délután érdemes a Villa Sciarra parkban elfogyasztani, amely szállásunktól nem található messze. Ez a nap legyen a pihenésé. Ne aggódjunk azon, ha rossz buszra szállunk, tegyünk vele egy kört, s csak nézzük a várost, az embereket, az épületeket és a római délutáni napsütést.

 

5. nap

Irány a Vatikán! Mindenképpen utazásunk első napjaiban ajánlom a megnézését, s egy pihenős nap után, ne szerdai napon, mert akkor a Pápa audenciát tart a zsúfolásig teli téren (hacsak nem ezért érkeztünk Rómába). Ébredjünk korán – lehetőleg 7 órára érjünk a Szent Péter Székesegyházhoz. Ekkor még anélkül csodálhatjuk meg a teret a reggeli napsütésben, hogy emberek százaival lenne tele. Bernini csodálatos alkotásai, az oszlopsorok, a szökőkutak, az Egyiptomból idehozott obeliszk már a térre lépéskor ámulatba ejtik az utazót. Bár a mai Rómában ez a tér már nem tűnik monumentálisnak, de a megépítésekor föléemelkedett a városnak. A tér látványa után térjünk be a Szent Péter Székesegyházba (a belépés ingyenes, de biztonsági ellenőrzés van), ilyen korán még nyugodtan tudunk mindent szemügyre venni Róma legnagyobb templomában. Érdemes megtekintenünk a Kincstárt és a Pápák síremlékeit, ahova belépővel juthatunk csak be (kb. 6 €/fő). Kihagyhatatlan élmény a kupolából a kilátás miután csodálatunkat fejeztük ki a székesegyházban Bernini és Michelangelo tehetségének. A kupolába részben lifttel, részben gyalog juthatunk fel kb. 6 €/fő. Ne hagyjuk ki, mert innen nemcsak a Szent Péter térre nyílik csodálatos kilátás, hanem a Vatikáni kertekre, a Vatikáni épületekre, s az egész városra. A Szent Péter térről oszlopokkal övezett utcán juthatunk el az Angyalvárba, a belépő 7 €/fő, szintén csodás a panoráma és képet kaphatunk a középkori börtönökről és a pápai menedékhelyről.

Ezután már csak rövid séta, kávé, egy pohár olasz bor a Tiberis partján, hogy felkészülhessünk a következő napra.

 

6. nap

Még mindig a Vatikán tart fogva bennünket. Most is időben ébredünk és már 9 körül egy bőséges reggeli után a 870-es busszal menjünk a Vatikáni Múzeumhoz (a busz a Szent Péter tér közelében áll meg, de onnan a táblák és a Vatikán kőfala elvisz bennünket a Vatikáni Múzeum bejáratához (belépő 12 €/fő). Érdemes úgy ütemeznünk, hogy hétköznap, s lehetőleg a hét első felében tegyük a látogatást, mert a múzeum mindig zsúfolt, de ekkor talán kevésbé. Itt ne próbáljunk mindent megnézni, de minden termen menjünk végig „nyitott szemmel”, hogy a végén jutalmunk a Sixtusi kápolna csodája lehessen. Ne hagyjuk ki az egyiptomi kiállítást, ha már ilyen jól bírták a múmiák, akkor megérdemlik a pillantásunkat. Nem lehet elmondani és leírni a termek csodáit, látni kell. Ne siessünk, ha belekeveredünk egy-egy vezetett csoportba, várjunk egy picit, ők hamarosan túlmennek a termen, mert időhöz vannak kötve, mi nem. Nekünk van időnk egy-egy Raffaello kép előtt elidőzni, egy Leonardo da Vincit csodálni, vagy egyszerűen csak álmélkodni a fantasztikus műtárgyakon. Ha elfáradunk tehetünk kitérőt a kávézó felé, amely igen kedvező áron és finom frissítőket, kávékat kínál.

Az egész nap csodáját a Sixtusi kápolna röpíti felfoghatatlan tájakra, az ifjú Michelangelo itt alkotta meg élete egyik legnagyobb művét. A Vatikáni Múzeumban ne feledjünk néha kinézni az ablakokon a Vatikán belső udvaraira. Utunkat Giuseppe Momo különös látványt nyújtó lépcsőjén fejezzük be. Pillantsunk óránkra, s állapítsuk meg, hogy a csodák bűvöletében gyorsan telik el egy egész nap!

 

7. nap

A kikapcsolódás napja a mai. Egy kis tengerparti láblóbálás. A 44-es busszal menjünk el a Piazza Venezia térre, sétáljunk el a Colosseumig, s szálljunk fel a metróra (eldugott bejárata van a Colosseum bal oldalán, piros M betű jelzi). Kicsit hosszabb időt vesz igénybe az út az Ostia-ig, ahol a Lido állomáson szálljunk le. Itt leszállás után merőlegesen a megérkező szerelvényre sétáljunk 200 métert, s elérjük a tengerpartot. Bérelhetünk nyugágyakat (már április közepétől ki vannak téve), pihenhetünk, esetleg – ha szeptemberben érkezünk – fürödhetünk is. Csodálatos kagylókat és kavicsokat rejt a part, a városban pedig szép épületeket, kellemes pizzériákat lehet találni.

Ha nem szeretnénk a parton tölteni a napot, a Lido megálló előtt 2 megállóval szálljunk le az Ostia Antica-n és nézzük meg Róma ókori kikötővárosát (belépő 4 €/fő). Csodás színház maradt itt majdnem teljesen épen, s kis fantáziával egy egész ókori kikötővárost magunk elé tudunk képzelni.

Intézzük úgy, hogy sötétedésre érjünk vissza a Colosseumhoz és nézzük meg az esti fényeket.

 

8. nap

 

Ismét Róma utcáit rójuk. Kiindulási pontunk a már jól ismert Piazza Venezia tér. Most azonban induljunk el az emlékművel szemben lévő Via Del Corso utcán. A Korzó, nevével ellentétben csak részben sétálóutca, elég nagy forgalom van a keskeny járdákon és úttesten. Számos üzlet található itt, s innen a legkönnyebb megközelíteni Fellini és Anita Eckberg által híressé tett Trevi kutat. Táblák jelzik majd a Corson jobbra nyíló szűk utcát, ahol egyszer csak a Fontana di Tervi tárul elénk.

Ha visszatérünk a Corsora és továbbmegyünk, ismét egy jobbra nyíló utcába kell betérnünk ahhoz, hogy szemünk elé táruljon a Spanyol Lépcső előtte Bernini egy híres szökőkútjával. Másszuk meg a lépcsőt és nézzük meg a teret fentről is, betérhetünk a Trinita dei Monti templomba is. A lépcső alján érdemes egy-egy pillantást vetni a híres üzletekre (Gucci, Armani, Dior).

Nyitott szemmel járjunk, s mindig nézzünk be a szűk kis utcákba, mert fantasztikus látvány tárulhat elénk időnként.

 

Utunk a Corso sétálóutcáján vezet a Piazza del Popolo térre, itt is érdemes lépcsőznünk és a lépcsők tetejéről megtekinteni a teret. A téren kávézhatunk egy teraszon, de az ebédet ne itt költsük el, mert igen költséges lehet.

Visszaindulunk a Corson és Marcus Aurelius oszlopát megtekintve a következő utcán jobbra letérve eljutunk Róma pogány templomból lett keresztény körtemplomához, amely így a legrégebbi teljes valójában fennmaradt templom a városban. Az építészetileg is csodás építmény, a Pantheon alapos felfedezése után kilépve az épületből vessünk egy pillantást a térre – ismét egy elmaradhatatlan obeliszk. A tér bal oldalán, közel a Pantheonhoz van egy élelmiszerüzlet (sonkák, kenyerek, olívaolajok, sajtok, stb.), ahol érdemes vásárolni a különféle olasz szendvicsekből (szerencsére itt máshogyan értelmezik a szendvics fogalmát), így egy üres helyen leülve megvolt az estebédünk is.

A hosszúra nyúlt nap végén, egy szűk utcán a Pantheontól, átjutunk a Piazza Navonára, ahol esti fényben élvezhetjük Bernini három szökőkútját.

 

9. nap

 

Ezt a napot töltsük a szabadban. Jussunk el az előző nap már megismert Piazza del Popolo térre (a Piazza Venezzián leszállva a 44-es buszról a Corson közlekedő számos kisméretű busz egyikével pillanatok alatt ott lehetünk). A Popolo tér lépcsőit megmászva érhetjük el a Villa Borghese bejáratát. A park bebarangolása közben mindenképpen szánjunk időt a Borghese Galériára (itt csak akkor jutunk be, ha interneten előre lefoglalt jegyünk van - belépő 8,5 €/fő, a foglalt időpontot be kell tartani). Aki Rómában jár nem hagyhatja ki a képzőművészeti alkotások e csodás tárházát. Bernini, Rubens, Caravaggio híres alkotásai mellett felhívom a figyelmet a galéria túra végén található Canova: Pauline Bonaparte alkotására, amelynél szebben talán senki nem tudta márványból úgy ábrázolni a puha bársonyt, hogy még közelebbről szemügyre véve sem hisszük el az alkotás márvány alapanyagát. Kilépve a Galériából szánjunk időt a kertre is. A park másik végpontján találjuk a Villa Giuila-t, ahol végtelen sok etruszk vázát, s egyéb emléket fedezhetünk fel, csak türelmes és érdeklődő embereknek ajánlom. Amennyiben a Villa Borghese Galériában fejezzük be a napot, érdemes a Via Pinciana utcán elindulni jobbra a Porta Pinciana téren át a Via Vittorio Veneto utcán találhatjuk magunkat, ahol Róma legdrágább éttermei találhatóak, a Barberini térről már könnyen a Trevi kúthoz érünk, amelyet esti fényben is érdemes megtekinteni.

 

10. nap

 

A templomok napja. Könnyed sétával járjuk be Róma legnagyobb és leghíresebb templomait. A Colosseumhoz a már szokott útvonalon juthatunk el, innen az ókori cirkusz bal oldalán található kis utcán (Via di S. Giovanni in Laterano) találjuk a San Clement templomot. Mindenképpen nézzük meg a föld alatt található Mithrász-szentélyt (belépő 3 €/fő), figyelni kell a nyitvatartást, mert 12.30-15-ig zárva tartanak. Ha ezen az utcán továbbmegyünk jutunk el a Lateráni székesegyházba, ez Róma 4 nagy templomának (Szent Péter székesegyház, Szent János Bazilika, Santa Maria Maggiore, Lateráni székesegyház) egyike. A belső udvar is érdemes a bejárásra.

Utunkat az idevezető utcán visszafele vezessük és a San Clement templommal szemben lévő éttermek teraszán nyugodtan ebédeljünk meg, az egyikünk mögött a Colosseum ékeskedik majd a háttérben. Visszaérve a Colosseumhoz a jobb oldalon, még a metró bejárata előtt jussunk fel a ligetes részekre a Cavour felé, ahol útba ejthetjük a San Pietro in Vincoli templomot és tekintsük meg Michelangelo Mózes szobrát. Legyen nálunk apró, mert a világítása csak fizetésre működik. Innen a Cavouron sétálva tovább juthatunk el a harmadik nagy templomba, a Santa Maria Maggiore-ba. Laza sétával könnyen visszajuthatunk a Forumhoz, vagy egyből a Piazza Veneziához.

 

A következő napok programját már csak olvasmányaimból tudom ajánlani, egyik római látogatásom alkalmával sem nyílt rá lehetőségem, de legközelebb Rómában járva végigjárom a következő helyszíneket.

 

11. nap

 

Hagyjuk el Rómát, s menjünk el vonattal – a Terminiről – Pompejiba vagy a Ponte Mammolótól busszal Tivoliba, kedvünk szerint. Mindkettő megéri az utazást.

 

12. nap

 

A 44-es busszal érkezzünk a belvárosba, s az elmúlt napokban biztosan feltűnt már számunkra, hogy a végállomás előtt egy megállóval a bal oldalon található ókori színház romjai – itt szálljunk le és tekintsük meg Marcellus színházát. Mellette – visszafele indulva - találjuk édesanyjáról, Octaviaról elnevezett oszlopcsarnokot, amely a Sant’Angelo in Pescheria templom előcsarnoka. Megállva a Tiberis parton láthatjuk a Tiberis szigetet, rajta a Szent Bertalan templommal, a szigetet Róma legrégebbi hídja köti össze a szárazfölddel. A szigetről visszatérve az úttest túloldalán találjuk a S. Maria in Cosmedin templomot, ahol kezünket az igazság szájába helyezhetjük. Nyugodt sétával jussunk el a Piazza Ostienze térre és innen metróval menjünk a Basilica S. Paolo-ig, ahol a metromegállóból felérve rövid sétával már meg is találtuk Róma negyedik legnagyobb templomát. Csak ámuljunk a csodás látványtól, s a belső kertet itt is feltétlenül nézzük meg (belépés ingyenes).

 

13. nap

 

A mai nap ismét az ókoré. Az előző napi leszállónknál búcsút kell vennünk a 44-es busztól és a S. Maria in Cosmedin templom jobb oldalán lévő Via del Circo Massimo utcán az egykori Circus Maximus mellett elhaladva jutunk el a fenyőkkel és ciprusokkal szegélyezett Via Appiára, ahol még ma is látható az ókorban ide temetkező rómaiak síremlékeinek egyike-másika. AZ út kezdetén érdemes megtekinteni a számos katakombát, Caracalla fürdőjének maradványait és a modern villákhoz vezető kapukat is.

 

14. nap

 

Készülődés a hazautazásra, vegyünk ajándékokat és együnk utoljára még egy jó kis olasz pizzát. Igazán ajánlom hölgyeknek a Valentino táskaboltot. A Piazza Venezia-ról az emlékművel szemben a Corso utcájától balra van egy kis üzletük, ahol a magyar árak töredékéért lehet gyönyörű táskákat kapni. Uraknak nem elhanyagolható egy jó üveg bor, de ezt csak a repülőtéren a tranzit váróban vegyék meg, mert a biztonsági előírások miatt nem engedik fel a gépre a folyadékot. Nézzünk körül a tészták világában is, számos jópofa alakú tésztát hozhatunk haza és lephetjük meg kevésbé prüd vendégeinket egy-egy tésztából készült nemi szervvel a tányérjukon.

 

Jó utazást kívánok!

 

 

 

Címkék: utazás róma