Élet sója

„Tányér” a völgyben, Flammkuchen a vágódeszkán.

2012. július 01. - Tünde Bagó

Az előző napi eső képezte tócsák még párologtak a reggeli napsütésben, amikor csillagász barátunkat és feleségét a Rajna partján, Kölnben felvettük és elindultunk Effelsbergbe. Az út, dombok és aprócska német városok között vezetett, leparkoltunk egy erdő szélén és nem hittünk a szemünknek. Lali büfékocsija, az Üvegtigris pontos mása állt a rádióteleszkóphoz vezető utat mutató tábla mellett. Miután magunkhoz tértünk, elindultunk a völgybe, ahol egyszer csak egy óriási, parabola antennára emlékeztető rádióteleszkóp rajzolódott ki.

Csillagász barátunk lelkesen magyarázta nem kevésbé lelkes hallgatóságának, azaz nekünk, hogy ez a világ második legnagyobb mozgatható rádióteleszkópja. A tányérjának átmérője 100 méter. Csak álltunk és néztük, amíg egyszer csak megmozdult. Egy monstrum, amely mozgásának finomsága egy Rolex óráéval vetekszik. A tányér megindult és beállt új pozíciójára. Félelmetes volt, ahogyan ennyi vas mozdult. Nem tagadtam meg egykori közbeszerző mivoltomat, amikor megkérdeztem, hogy vajon vannak cégek a világon, akik kifejezetten rádióteleszkópot építenek?! S, igen vannak, ugyanis a Föld különböző tájain nagyobbnál nagyobb tányérok figyelik az univerzumot, gyűjtenek adatokat egy olyan világról, amelynek paramétereit közönséges földi halandók már nem értik, csak a csillagászok. S egyszer majd összeáll egy olyan kép, amely választ ad arra a millió kérdésre, amely felmerül, amikor feltekintünk az égboltra. Visszaballagtunk Deutsche Lali büféjéhez és néhány szelet süti után tovább autóztunk Bad Münstereifelbe.

Csobogó patak mellett kőkapun át sétáltunk be a város szívébe.

Szó szerint a szívébe, az utca lüktetett, de nem a tömegtől, hanem az élettől. Éltek a macskakövek, a házak, a bokrok, az üzletek és az egész atmoszféra.

Egyszerre éreztem azt, hogy megállt az idő a 15. században és azt, hogy itt soha nem áll meg az idő. Öt-hatszáz éves épületek között sétáltunk, a patak melletti domboldalon pedig a 14. századi várfal állt, olyan erőt mutatva, amely még most is képes lenne megvédeni a várost a betolakodóktól.

Megmásztuk a dombot, s a várfalra könyökölve néztük a lábunknál elnyúló várost.

Elképzeltem, milyen más lehet itt a hangulat napkeltekor, napközben és napnyugtakor. Mint, ahogyan más lehetett az egyes történelmi korokban is. Hajnalban csak a pékek, a sörfőzők és a hentesek járnak a macskaköves utcán, amikor az egész napi terméket kezdik előállítani. Azután jönnek a koránkelők, s akiket a gazdájuk küldött friss kenyérért, kolbászért és sörért. A várból is lecsoszog az öreg szakácsné, hogy biztosan a legízletesebb darabot kapja meg a hentesnél. Megtelik az utca munkába igyekvőkkel, akik mindig vetnek egy pillantást a csordogáló patakra, s fülükben egész nap ott időzik a románkori templom harangjának zenéje.

Délelőtt valamennyi üzlet kinyit, kipakolják az árut a bolt elé, gyönyörű kelmék, virágok, gyümölcsök, hasznos és haszontalan dolgok. A meszelt falú, faberakásos épületek között már egyre több a járókelő,

akik közül néhányan betérnek a jezsuita templomba egy imára, majd valamelyik várkapun keresztül távoznak a földekre vagy valamelyik közeli nagyvárosba.

A déli harangszó a város lakóival együtt az egyik legrégebbi sörfőző étteremben talál bennünket. A sört 1450 óta főzik itt, s valószínűleg éppen ilyen régen érkezett ide Elzász-Lotharingiából a flammkuchen receptje is. A vágódeszkán felszolgált „lángos”. No nem a jó kis magyar piaci lángosra kell gondolni. A tészta hártya vékony, ropogós, a feltét pedig a lehető legkülönbözőbb. Eredetileg a kemence melegének a tesztelésére találták ki, de később söröző esték étke vált belőle. Isteni, s nagyon egyszerű, én ezt a receptet használom: flammkuchen

Az ebéd közben nem tudtam szabadulni a képzeletem alkotta világból, ahol most éppen a XVIII-XIX. század hölgyei és urai készülődtek ebéd utáni süteményük és kávéjuk elfogyasztásához. Itt a cukrászat is legalább 300 éves, s nemcsak az épület, de a generációkon át továbbadott szakmai fogások is.

A délutáni napsütésben a várfal mellett sétálva, szemüket a városon pihentetve születhetett meg egykor és ma jónéhány házasság gondolata. Éppen úgy, ahogyan a táj házasságot kötött a várfallal, a várral és a várossal. S éppen úgy ölelik az ük-ük-ük apák leszármazottai, az egykori és mai cukrászok, pékek, sörfőzők szerelmüket magukhoz, mint ahogyan a környező dombok ölelik Bad Münstereifelt már több, mint ezer éve.

Nehezen engedett el bennünket is ebből az ölelésből a város, szívünk szerint kivettük volna az egykori várban kialakított apartmanok egyikét és élveztük volna még néhány napig a város különleges atmoszféráját.

Bad Münstereifel a hely, ahol meg kell fordulnia egy valamirevaló turistának legalább kétszer és meg kell kóstolnia, hogy milyen a közel 600 éve folyamatosan főzött sör.

A bejegyzés trackback címe:

https://eletsoja.blog.hu/api/trackback/id/tr412781614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.