Élet sója

Bevettük Konstanzot

2012. szeptember 23. - Tünde Bagó

Singenbe költözésünk megnyitotta előttünk Németország és Svájc legszebb tájainak kapuit. A Bódeni-tó, a Fekete-erdő, az Alpok egyaránt hívogatnak, amikor lakásunk ablakain kitekintünk, munkába igyekszünk, vagy elmegyünk bevásárolni. Első kirándulásaink közé Konstanzot vettük, mégiscsak kerületünk központja. No meg ugye ott van a magyar kapcsolat, Luxemburgi Zsigmond, akinek talán könnyebb volt belovagolnia a városba – legalábbis Ulrich Richental krónikájában megtalálható képek tanúsága szerint -, mint nekünk egy késő nyári hétvégén. A szombat délelőtti ébresztő, tartalmas reggeli és néhány vásárlás elintézése után indultunk el a hozzávetőleg huszonöt km-re lévő Konstanzba. A város határában már érezhető volt, hogy igen erős a forgalom, de a centrumban szinte már budapesti dugó fogadott. Az Altstadt nyolc parkolóházából csupán kettő esetében nem volt kiírva a megtelt tábla, de éppen ez a kettő volt azonban az, ahova a szabad kettő helyre huszonkét autó várt. Negyven perces dugózás, s parkoló keresés után, látva az utcákon hömpölygő tömeget döntöttünk úgy, hogy visszavonulót fújunk, s inkább Singenben töltjük a napot. Tanulhattunk volna már az elmúlt hónapokból, hiszen a német lakosság szombaton indul el bevásárló hadjáratára, mert hétköznap dolgozik, vasárnap pedig nincsenek nyitva az üzletek.

Vasárnap reggel azt gondoltuk, hogy ha hatszáz éve egy magyar királynak sikerült bejutnia, akkor nekünk is fog. Sikerült, bevettük Konstanzot. Minden parkolóház tárt karokkal várt bennünket.

Utazási tanácsként írom most itt le, hogy mit szoktam csinálni a viszonylag kis városokba történő látogatáskor annak érdekében, hogy elkerüljem a több tonnányi útikönyv beszerzését. Előző este az interneten kikeresem a város(ka) turista információs pontjának címét, a közelében egy parkolóházat, s miután autónkat eltesszük, megrohamozzuk a „i” pontot, ahol beszerezzük a város térképét. Szerencsére a legtöbb ilyen térkép tartalmazza a legfontosabb látnivalókat és azok elhelyezkedését, s sok esetben rövid leírást az adott nevezetességről. Nagyon megkönnyíti a városok felfedezését ez a stratégia.

Konstanzban az „i” pontos látogatás után – ahol persze magyarokkal is találkoztunk – elindultunk a tó partján, a promenádon. Itt az Imperia szobor uralja a kikötőt.

A szobor, amely a konstanzi zsinatnak állít szatirikus emléket. Egy kurtizán kezeiben a középkor két, a politikát és egyházat uraló személyét, a pápát és császárt tartja, meztelen törpeszerű emberkéknek ábrázolva azokat. Miközben az Imperia, aki öltözékével egyértelműen a női bájak ösztönökre ható segítségével irányítja e két férfit, közel kilenc méter magas.

A művész, akinek művét 1993-ban helyezték itt el, nagyfokú bátorsággal kritizálja – jogosan – azt a konstanzi zsinatot, ahol Husz Jánost megégették. A tóba nyúló városi kert hangulata a balatonfüredi promenádot juttatja eszembe.

S, hogy a hangulat még jobban 19. századi legyen, a távolból a Radetzky-induló dallamai kúsznak be fülünkbe. Hát persze, a Habsburgok itt is uralkodtak kicsit, s később is számos területen gyakoroltak hatást a városra.

Sétánk a Városi Színház előtt visz el, ahol már a 17. században tartottak előadásokat, s mai is a német nyelv ápolása a legfőbb cél. Az utca túloldalán, aprócska szigeten, amelyet kőhíd köt össze a szárazfölddel, egy különleges történelmű épület fekszik. 1235-ben koldulórendi szerzetesrend kolostorát alapították itt meg, amely a 19. századig kolostorként is funkcionált, majd rövid ideig nyomda, később bank volt, átmenetileg lakott itt a konstanzi egyetem, s 1875 óta pedig hotel.

A kolostori funkciókkal járó összkép (hatalmas gótikus, festett üvegablakok, csipkés kiképzés, a hálós mennyezetet tartó oszlopok) házasságban a tóra nyíló kilátással olyan hangulatot adnak a helynek, amelyért sajnos borsos árat kell fizetni. Ez nem a mi kiváltságunk, de egy levesre az étterembe érdemes benézni, már csak a park, az épület és a tó látványa miatt is. Messze jutott az épület a kolduló rendtől, az már biztos.

A csábító hoteltől két perc séta után a Rajna partjára jutunk. Konstanz különlegességét nemcsak a Bódeni-tó, hanem a Rajna is adja. Ahol a folyó a tóból távozik, híd áll immár a középkor óta. Utunkat az egykori várfal mentén folytattuk, ahol a Rajnai-torony és a Lőpor-torony áll.

A Rajnai-toronnyal szemben lévő bordó – egykori püspöki, ma közjegyzői hivatal – épülete mellett indulnak a szűk, kis, konstanzi utcácskák, amelyek az egész régi városrészt uralják.

Csak kapkodjuk a fejünket az egyik patrícius házról, a másik négyszáz éves kézműves épületre,

amíg a középpontban nem álló Münstert meg nem pillantjuk.

Első ránézésre a Münster nagyon újszerűnek tűnik, az információban összeszedett prospektus alapján pedig már a 7. században állt itt templom, de a jelenlegi csak későbbi alkotás. Később kiderül, hogy pár éve az egészet felújították. A belső tér most nem tesz rám akkora hatást, inkább elindulunk eme későromán-gótikus alkotás tornyába. Megszokott nyöszörgő falépcsők, egyre szűkűlő tér, de végül a látvány megéri a bandukolást a magasba. Elénk tárul a tó, a Rajna, a város, a német Konstanz és a svájci Kreuzlingen.

Igen, itt előfordulhat, hogy az utca közepén a 16-os szám alatt még Németországban, a 18-as szám alatt már Svájcban lakik valaki. Hosszas nézelődéseim tárgya inkább a tetőteraszok világa volt. Imádom a tetőteraszokat. Romantikusak, s barátságosak. De itt mégis egy kis tornyos épület lett a kedvencem. Az első tető mögött újabb emelet, amely teraszai felett aprócska tetőterek, ahová tűzlépcső visz fel, s mindez egy 16-17. századi épületben. Édes, nem?

Ennél romantikusabb hely Konstanzban már csak egy volt, a Városháza.

Nem tudom, hogy figyelted-e már kedves Olvasó, hogy a Városházák a legtöbb helyen valamilyen régi, impozáns épületben kapnak helyett. Talán bölcsebb döntéseket lehet hozni a történelmi falak között. No, Konstanzban a Városházán nekem inkább a reneszánsz világ bohém mulatozása, táncai, s romatikus költeményei jutottak eszembe a Városháza udvarán. Inkább lehetne ez egy hotel, vagy étterem, mint a városatyák és tisztviselőik székhelye.

Husz János emlékei még hátra voltak, de sajnos az emberi szervezet erősebbnek bizonyult, s nem érte be a lelki táplálékkal, keresnünk kellett egy helyet, ahol gyomrunk is élvezheti a kirándulást. Csupán egy süteményre és egy kávéra vágytunk, ezért a Markstätte terén, közel a Fischmarkthoz a Pano kávázóba tértünk be.

Ne hagyjátok ki Konstanzban járva. Filozófiájuk középpontjában három dolog áll: Az ember. A kenyér. A kávé. S valóban, fantasztikus szendvicsek, jó kávé (amely Németországban azért ritka, mert itt mindenki erősnek tartja a jó kávét, s inkább kávés vizet isznak), s csodálatos sajttorták. Mi egy mákosat vállaltunk be, s nem csalódtunk.

(Sajnos a receptet nem találtam meg Nektek a neten, úgyhogy el kell jönni Konstanzba.) Evés közben pedig a falon legalább ötven nyelven – köztük magyarul is – kiírt kenyér szót tanulmányozhattuk. Élmény volt a javából. Persze nem feledjük azért Husz Jánost sem, s a számos egyéb látnivalót, de itt lakunk a közelben így bármikor visszatérhetünk. Barátnőm gyermekeivel pedig hamarosan betérünk a Sea-Life-ba, ahol a tengeri állatok mellett a Bódeni-tó élővilágát is megismerhetjük.

 Viszlát Konstanz, viszlát mákos sajttorta!

A bejegyzés trackback címe:

https://eletsoja.blog.hu/api/trackback/id/tr6712781656

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

admin 2012.09.26. 11:15:53

Köszönöm a lájkot, kedves Olvasóm! Üdv Élet sója blog