Élet sója

Festett „ékszerdoboz” a Rajna partján

2012. október 18. - Tünde Bagó

Ujjaimat végighúztam a kőfalon és hamar az a bizsergető érzés fogott el, amit minden várban érzek. A történelem rezgése, az egykor itt élt emberek szelleme, a falakba ivódott illatok, s a mindezektől megváltozott levegő. A várak, amelyek bizonyítják, hogy itt is szükség volt a védelemre. A Hohenklingen vár úgy áll Stein am Rhein település mellett, hogy vigyázó szemei folyamatosan a betolakodót kémlelhessék. A város házai és szűk utcái, innen a magasból is igazi középkori település hangulatát idézik, amelynek szívében ott áll a templom.

 

A Rajna úgy kanyarog a város mellett, mint egy óriáskígyó. S hoppá, már el is kapott egy ártatlan kis állatot, s ruganyos teste kidomborodik az állatka lenyelése közben. A Rajna is így szélesedik ki a város mellett, amely lehetőséget ad egy aprócska sziget életre keléséhez.

Az őszi erdőn keresztül vezet le az út a városba, szőlőtőkék állnak mértani pontosságú sorokban, elkápráztató látvány közelükbe érve, látni a tömött fürtök nyugodt várakozását a szüretre.  A város kapuja ma is megállítja a látogatót, nemcsak tekintélyes alkotóköveivel, hanem mert az autó itt már nem jöhet tovább.

A torony kívül erődítményként magasodik, míg a város felől már lakóházként olvad be környezetébe.

Első pillanatban észreveszem, hogy a középkori épületek ajtajai vagy ablakai felett különböző feliratok üzennek a sétálónak: Zur Tanne – A fenyőhöz, Zum Lamm – A bárányhoz, Zum Frieden – A békéhez, Zur Geduld -  A türelemhez, Zum Biber – A hódhoz, Zum Pelikan – A pelikánhoz és sorolhatnám.

Jelentésüket értem, de jelentőségüket már kevésbé, mégis az az érzésem, hogy a felirat és a ház lakójának élete valahol, talán egy másik korban szorosan összeforrt. A feliratok mellett az egész homlokzat egy műalkotás, jelenetek a történelemből és a fantázia világából freskókban testet öltve.

Le is kellett ülnünk egy pár percre, s akkor már miért ne együnk egy sütit és igyunk egy kávét. Férjemnek sikerült a legcsokisabb – persze svájci csokis – süteményt kiválasztania, amelyet a házak falához illő kistányéron szolgáltak fel.

Egyik-másik épületnél az az érzésem, hogy az a vállalkozás, amelynek helyet ad, már évszázadok óta működik.

A sajtboltban a hölgy, mintha egy 600 éves család legifjabb tagja lenne, évszázados tapasztalatokkal kóstoltatja a sajtot – ismeretlenül is eltalálva az ízlésünket. A tészták boltjában aztán az az érzés fog el egy pillanatra, hogy Rómában vagyok, de meggyőznek a legszínesebb és legváltozatosabb alakú tésztafélék (még tehén alakú is volt), valamint a kis üzlet berendezése, hogy ezt sem most kezdték itt készíteni. Csak csodálni tudom, hogy e 15-16. századi épületek hogyan maradhattak ilyen épek, s bizonyára a falfestések sem tegnap készültek.

Stein am Rhein történelme pedig igen mozgalmas volt. Éltek itt a rómaiak, majd jöttek az alemannok. A középkor azonban meghozta a felvirágzást a kis halászfalunak, II. Henrik német-római császár ide helyezte a Szent György bencés rendi kolostort, amely megkapta a vásártartás és pénzverés jogát. A bencés rend a reformáció idején megszűnt, de a kolostor még ma is áll.

Állítom nektek kedves olvasók, hogy a legromantikusabb épület a városban. Közvetlen kijárattal a folyóhoz, sőt lépcsővel a Rajnába. Az udvaron szinte hallom a szerzetesek szandáljának kövekhez súrlódását. Látom, ahogyan a napi étkezésért felelős éppen a Rajnában nemrég kifogott halat pucolja, s hallom, ahogyan az épületből imák szűrődnek ki. A lépcsőn vadszőlő fut, a falakat bokrok védelmezik. Színes mozaiktetős erkély ugrik elő a fény számára igen, de az emberi szem számára nem áthatolható ablaküvegek között. Én mondom itt még szerzetesnek is jó lehetett lenni – bár inkább most gyönyörködöm ebben az épületben, mint egykoron laktam volna itt.

Az utcákat róva minden házra felkapom a fejem, ha nem a freskó, akkor az erkélyek,

ha nem az erkélyek, akkor a színes faberakások kápráztatnak el.

A Rajnát átszeli egy, a régi helyén álló modernebb híd, amely a túlpart csöndes és nyugalmas utcáira, parkjaira vezet. A halászat, majd a kereskedelem virágzása nem volt töretlen, a reformáció jött, a szerzetesrend, s vele a vásártartás, pénzverés megszűnt. A város lakói egyre inkább a kézművesség felé fordultak, amely ma is nagy hagyományokkal rendelkezik. Betévedtem egy kis üzletbe, ahol különleges kerámiákat árul egy hölgy. Kerámia kicsit másképp, jelenetek egy erdőből, lehetne mondani. Gombák és gombavárak, manók és manóházak, s számos egyedi apróság.

Nem értem a sok gombát, ezért megkérdezem a hölgyet, aki elmondja, hogy itt az a hagyomány, hogy aki talál egy légyölő galócát, az szerencsés lesz – ha meg nem eszi. Gomba-kultusz van. Rögtön kinézek egy aprócskát, amely egy virágnak segít egyenesen nőni.

A Rajna partján, a kikötő mellett sétálunk, amíg szemünk elé nem kerül újra a vár.

Kutak, kutak és kutak a városban mindenhol, csobog a víz és büszkén hirdetik, hogy a „mi vizünk egy tiszta, mélyről jövő forrásból ered”.

Csupán néhány óra ebben az aprócska svájci városban és megérezzük a középkori építészet, a generációkat összekötő mesterségek és természet szépségét.

S, hogy mennyire szívesen látnak mindenkit, azt a legjobban ez a kép, az üzlet ablakában elhelyezett felirattal bizonyítja: „Kérem, helyezze magát kényelembe.”

A bejegyzés trackback címe:

https://eletsoja.blog.hu/api/trackback/id/tr412781660

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.