Élet sója

A tizedik adventi örömmorzsa: Könyvek Karácsonyra

2012. december 11. - Tünde Bagó

 

 

 

 

 

 

 

Talán még nem késő, hogy néhány könyvet ajánljak Nektek, akár ajándékba, akár saját használatra az ünnepek egy-egy csendesebb pillanatára.

Úgy érzem, hogy nem tudok élni regények olvasása nélkül, szükségem van a történetekre, a fordulatokra, a jól kidolgozott szereplőkre. Nem riadok vissza a nagyobb lélegzetű művektől sem. Persze nem mindig vágyik az ember olyan könyvekre, amelyek gondolkodása magasban jár, de jobban szeretem azokat, amelyek a történeten túl is adnak valamit. Megismerünk egy országot, egy népet, egy korszakot a történelemből, vagy olyan érzéseket, amelyek eddig minket elkerültek.

Nemrég találtam rá Julie Orringer Láthatatlan híd című regényére.

Már a fülszöveg első mondatánál eldöntöttem, hogy elolvasom, ugyanis a történet első harmada Párizsban játszódik. András, a magyar építészhallgató egy párizsi egyetemre jár, s az író (aki egyébként a főhős unokája) részletesen enged betekintést az egyetemi életbe. A második világháború küszöbén állunk, a 30-as évek közepét írjuk. Andrást Párizsban, mi más, ha nem a szerelem ragadná magával, de igen titokzatos hölgy lesz e szerelem tárgya. Amikor már azt gondoljuk, hogy ők itt lesznek hosszú évekig boldogok, akkor a mindig is levegőben lógó háború megérkezik. András, aki zsidó, visszatérve Magyarországra soha nem remélt megpróbáltatások elé néz. S nem, ez nem egy sima zsidók elhurcolásáról szóló történet, itt sokkal fontosabb a túlélés, a hit abban, hogy valaki, aki nagyon szeret, vár ránk, s ezért mindent túl kell élni, szó szerint mindent. A regényben tetszenek a Budapestet, Párizst, s az ország egyes tájait leíró részek. Nem egyszerű leírás ez, hanem átélt, érzelmekkel tűzdelt látott képek. „Az volt az érzése, hogy kilépett az idő áramlásából – mintha ennek a háznak a küszöbét átlépve Tiborral egy egészen másfajta Budapestre kerültek volna, ahol az autók helyett szekerek járnak, az utcán nem elektromos, hanem gázlámpa ég, a nők nem térdig, hanem bokáig érő szoknyát viselnek, még a földalatti sem jár, a háborús híreket kiradírozták a Pesti Napló oldalairól. Az idő szövetéből egy isteni sebészkéssel kimetszették a huszadik századot.

Aki belefog a 700 oldalba, nem bánja meg.

Ken Follett iránti rajongásom kb. két évtizede kezdődött, amikor elolvastam a Tű a szénakazalban című regényét. Magával ragadott a kémtörténet. Azóta számtalan regényét olvastam, különösen tetszett a Kulcs a Manderley-házhoz, az Egy férfi Szentpétervárról, a Kaland Afganisztánban, vagy az Alattunk az óceán, hogy csak néhányat említsek. A Katedrálist nem olvastam, mert a középkort kevésbé szeretem, de új évszázad trilógiája nekem való, hiszen a 20. századon át barangolhatunk Európában és Amerikában. A titánok bukása (1. rész) szövevényes szereplőgárdája vonul át a Megfagyott világ-ba (2. rész), s gyermekeik szövik tovább az eseményeket a 3. részben. Rendkívül tetszik az a hozzáállás, amelyet egyszer Ken Follett maga mondott egy interjúban, mégpedig, hogy a történelmet regényeiben nem változtatja meg, szereplői valós történelmi pillanatok részesei, s soha nem tesznek, vagy mondanak olyat (pl. Churchill), amit adott időben és helyen nem tettek, vagy tehettek volna meg. A történet mindig a fantázia szüleménye, de ezek az ismert emberek és események teszik különlegessé. Ez óriási kutatómunkát igényel. Szóval a trilógiában ott a szerelem, a háború, az amerikai álom, a szovjet KGB, a német NSDPA, s az angol hideg(kék)vér. Küzdenek önmagukért, a szerelemért, a nők egyenjogúságáért, a szabadságért, a hatalomért, gazdagságért, vagy éppen szüleik elismerésért. Nem a rövid regény kategóriába tartozik, de aki belekezd, az nem fogja tudni letenni.

Könnyebb tájakra evezve ajánlom most itt egyik kedvenc színpadi színészem, Kulka János könyvét. Az ember, aki bepillantást enged az életébe, s mi más írná le jobban az ízlését, mint a saját főztje. Mert az asztal (akarom mondani a tűzhely) mellett elmesélni életünk egy-egy történetét a legjobb. Kulka János, az ország egyik legismertebb színésze felteszi a kérdést: Vajon mi az az örökség, amitől bizonyos ízeket szeretünk, másokat pedig nem? És válaszol rá. Egy élet – ételekben. Az Önételrajz receptekkel tűzdelt önéletrajz. Engem maga Kulka János győzött meg arról egy, a könyvről készült interjújában, hogy szerezzem be, azt mondta:

„Sok ember volt jó hozzám, ha másként nem, akkor úgy, hogy jót főzött nekem. Pontosan tudom, milyen öröm, ha valaki enni ad, vagy ha én adhatok enni valakinek és ez az öröm oldotta fel azt a bennem egyébként létező viszolygást, hogy egy újságcikkben lássam viszont a sirámaimat, vagy túlcsorduló örömeimet, amelyek csak rám tartoznak. Ebben a formában szívesen beszélek Janináról, a nővéremről, és be is mutatom őt, csakúgy, mint édesanyámat, akiben a természetéből adódóan ugyancsak van tartózkodás attól a szereptől, hogy ő Kulka János mamája.”

 S, hogy ne csak egy olvasói ízlést tükrözzön az ajánlóm, itt van Férjem ajánlata is, így már biztosan mindenki talál egy-két jó olvasni valót.

Egyik kedvenc írómtól, John Steinbecktől szeretnék Nektek két (pontosabban: három), talán kevésbé ismert művet ajánlani. Azért a bizonytalanság a „darabszámban”, mert a három műből kettő lazán összefügg, bár nem közvetlen folytatása az egyik a másiknak. E két mű finom humorral, szeretetreméltó, bohém, talán kissé romlott figuráival mutatja be a XX. század Amerikájának kevésbé fontos szereplőit, mindennapjait. A két mű: a Kék Öböl és a Szerelemcsütörtök. Az első inkább humorosabb, a második inkább filozofikusabb, de mindkettő kitűnő szórakozás havas téli estékre. A másik (harmadik) Steinbeck mű a Lement a Hold. Éteri finomságú háborús allegória, anélkül, hogy egyetlen ország neve és dátum elhangozna benne; ebben a műben – melyet haditudósítóként szerzett tapasztalatai ihlették – eltántoríthatatlanul hitet tesz az emberi szabadság és szellem győzedelme mellett.

 S hadd ajánljak még egy könyvet: Bogáti Péter Az utolsó ember c. regényét be lehet ugyan rakni a „tudományos fantasztikus” dobozba, de ezzel csak azt érnénk el, hogy a potenciális olvasóközönség a negyedére esne vissza. A regény „sci-fi” jellege leírható néhány szóval (a főhős egy baleset során teljesen egyedül marad a Földön), de a lényeg az a rendkívül alapos, szinte pszichológiai tanulmányszámba menő, s mégis izgalmas és magával ragadó „elemzés” arról, mihez kezd(ene) magával az az ember, aki tényleg egyedül marad az egész bolygón. A könyv az 1980-as években íródott, ezért stílusa, nyelvezete visszafogottabb, mint a mai „pörgős” regényeké. S így, a média által agyonhisztériázott „világvége lesz, mert a Maják naptára véget ér” (ami persze nem igaz, tekintettel arra, hogy az Iztun nevű időegységük kb. 128 millió évet fog át) hangulatban amolyan felkészítő olvasmányként is forgathatjuk, biztos, ami biztos.

A bejegyzés trackback címe:

https://eletsoja.blog.hu/api/trackback/id/tr8812781682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.