A mai értékmorzsa meglehetősen közhely-veszélyes, de igyekszem ezt elhárítani. Ma ugyanis olyan emberről szól, akinél kevés közismertebb, idegesítő kifejezéssel élve emblematikusabb alakja van az ő általa képviselt „tevékenységnek”, millióféleképpen írtak már róla, s igyekszem ezért minél személyesebb véleményt alkotni.

Beethovenről van szó.

 Bárki, aki kicsit is érdeklődik a zene iránt, nem tudja megkerülni az ő általa létrehozott világot. A klisészerű ismereteken túl, miért is lehet ő példa számunkra? A kérdés megválaszolásához figyelmen kívül kell hagynunk – bármennyire irracionálisnak is tűnik – a mérhetetlen tehetségét a zenéhez, hiszen a blog íróját és olvasóit is ide értve senki sem rendelkezik ekkora adománnyal, így Beethoven tehetsége nem mérhető, kívül esik az általunk vizsgálható tartományon. Marad tehát az ember, akinek sorsát, életét tanulmányozva levonhatunk tanulságokat.

Elsőként azt, hogy az ő korában merőben szokatlanul, megpróbált önállóan, „csupán” a tehetségéből, alkotásaiból megélni. Nyilván mecénások segítségével, de ő volt az első olyan alkotó, aki már nem „udvari” zenészként tevékenykedett (vessük össze ezt azzal, hogy Mozart egyik „munkaadója”, Colloredo hercegérsek számára a zenész Mozart a cselédséghez tartozott!). Tehát a függetlenség, ami minden elme számára alapvető feltétel az alkotáshoz, Beethoven révén vált „közismertté”.

A másik komoly tanulság, a mérhetetlen kitartás, egy olyan betegség dacára is alkotni akarás, ami – józan paraszti ésszel beláthatóan – pont egy zenész alkotó tevékenységét lehetetlenítené el. Beethoven legyőzte önmagát – a test fogyatékosságát a szellem erejével felülmúlta, épp úgy, mint Stephen Hawking, akiről már olvashattatok e blog hasábjain. S mivel – mint minden művész – Beethoven is nagyon érzékeny ember volt, így írt erről heiligenstadt-i végrendeletében (halála előtt 25 évvel!!):

„Ó ti emberek, kik engem mogorvának, bolondnak vagy embergyűlölőnek néztek, mennyire igazságtalanok vagytok hozzám! Nem ismeritek a látszat rejtett okát. (…)  hat év óta szörnyű baj lett úrrá rajtam, melyet a tudatlan orvosok még súlyosbítottak. (...) s így én, aki élénk, tüzes vérakarattal születtem és fogékony voltam a társélet szórakozásai iránt is, kénytelen voltam korán elkülönülni a többiektől és magányosan élni életemet. Mert ha időnként mindezen túl akartam magam tenni; ó mily kegyetlenül kijózanított, hogy ilyenkor kétszeres súllyal kellett éreznem hallásom megromlását! Mégsem bírtam azt mondani az embereknek: beszéljetek hangosabban, kiáltsatok – hiszen süket vagyok. Hogyan is vallhattam volna be épp annak az érzékemnek gyarlóságát, melynek énbennem tökéletesebbnek kellene lennie, mint másokban s mely egykor valóban tökéletes is volt, oly tökéletes, mint csak keveseké pályatársaim közül (...)”

 Azt hiszem, Beethoven volt az, aki megnyitotta előttem a zene világát, egy olyan utazásra invitálva, mely a mai napig is tart, s valószínűleg – remélhetőleg - egyszerre ér véget életemmel.

Még gimnazistaként, mintegy 22-23 évvel ezelőtt ismertem meg egy CD-vel kereskedő idősebb hölgyet (ő volt az egyetlen abban a városban, aki színvonalas zenei CD-k eladásával foglalkozott), s az egyik alkalommal, amikor a kicsiny boltjában válogattam a jobbnál-jobb előadók és szerzők korongjai között, Beethovenre terelődött a szó. A mai napig emlékszem arra, hogy mit mondott: „Beethovent az igazságot szeretők kedvelik.” Nos, ismerve a III. szimfóniát és a Missa Solemnist, igaza volt.

 Érdekes volt látni (pontosabban: hallani) azt, hogy számos filmben tűnik fel Beethoven zenéje egy adott jelenet kísérőzenéjeként.

Egy példát idéznék: a Képlet c. filmben, ami megpróbál – helyenként sikerrel – a tizenkettő egy tucat elpusztulavilágdevannakajókakiktúlélik kliségyűjtemény fölé emelkedni. Talán legmegragadóbb jelenete az, amikor a főszereplő – Nikolas Cage (ne becsüljük most alá!!) - már megértette, hogy tényleg vége a számára ismert világnak, ő is el fog pusztulni a sok milliárd többi emberrel együtt, mert csupán néhány gyermek kap új esélyt. Megtörten vezeti autóját, céltalanul haladva, miközben semmisül meg körülötte minden. Semmi zaj nem hallatszik, csupán a VII. szimfónia 2. tétele. Sokat töprengtem ezen, miért pont ezt a zenét választotta a rendező, hiszen a VII. szimfónia a kirobbanó öröm, annak is szinte emberen túlmutató bemutatása (szokták is a tánc apoteózisaként emlegetni, nem is ok nélkül, a második tételben mintha titánok járnák méltóságos és bűntelen táncukat). S arra jutottam, hogy ezzel a zenével azt az örömöt illusztrálhatja a rendező, amit az a szülő érezhet, aki ugyan nemsokára meghal, de tudja, hogy gyermeke kiválasztottként új esélyt kapott.

Ez a zene más rendezőt is megérintett: a Király beszéde c. film csúcspontján is ezt halljuk.

Természetesen nem lehet Beethoven ilyen komplexitású műveit csupán illusztrációnak használni - maguk illusztrálják a világot. Amit az emberi fajról egy idegen civilizáció számára mondani érdemes, benne van a Missa soleminsben és a IX. szimfóniában.

Ajándékötletem: Ajánlhatnék most CD-ket, de azt mindenki talál a neten. Van azonban valami, ami nagyon különleges ajándék lehet Beethoven kedvelőinek. Minden évben júliusban három hétvégén Beethoven koncerteket rendeznek Martonvásáron a Brunszvik kastély parkjában. A parkban egy kastély, egy kis tó, a tavon egy sziget, a sziget közepén pedig egy szabadtéri színpad. Fantasztikus élmény, amikor Beethoven zenéjére a természet is megszólal. Sajnos még nincsenek jegyek 2014 nyarára, de a Nemzeti Filharmonikusok oldalát kell figyelni, mert hamarosan árusítani kezdik. Addig is készíthetünk egy ajándékkártyát, amivel jelképezzük ezt a szép meglepetést.