Ki gondolná, hogy a sajtfondü hegyi pásztorokhoz és az unalmukban megolvasztott sajtba esett kenyérhez kötődő története csupán csak egy legenda, amelyről senki nem tudja, hogy pontosan honnan származik, s igaz-e valójában! Egy kis kutakodással azonban abban biztosak lehetünk, hogy a svájciak egy hosszú és tudatos marketingkampánnyal nemzeti étellé tették a sajtfondüt még úgy is, hogy egyáltalán nem lehetnek biztosak annak kizárólagos svájci "feltalásában".

Ha sajtfondü, akkor megjelenik egy kép előttünk, ahogy a hegyi pásztorok a lobogó svájci zászlóval ékesített alpesi kunyhójukban egy unalmas estén véletlenül beleejtik kenyerüket a véletlenül éppen megolvadó svájci sajtba és ezzel véletlenül rájönnek, hogy sokkal tartalmasabb és ízletesebb étel kerülhet az asztalukra, mint korábban. Nem hibáztathatjuk magunkat, hogy ez a kép ugrik be, hiszen a svájci állam az elmúlt 120 évben mindent megtett, hogy mindenki ezt a képet lássa maga előtt a sajtfondü szó hallatán. 

Ha megkérdezel egy Svájcban felnőtt embert arról, hogy mit esznek karácsonykor, akkor nagy valószínűséggel azt válaszolja majd, hogy sajtfondüt. S ha megkérdezed, hogy tudta-e már a régi görögök is ismerték a sajtfondüt, akkor rövid úton közli majd, hogy az lehetetlen, mert a fondü az bizony svájci. Eredjünk hát kicsit a nemzeti és karácsonyi étel nyomába.

Fotó: Oliver Graf és Linda Moskovszky

Homérosz pedig - aki tudtommal nem volt svájci, sőt nem is lehetett volna, még, ha akart volna sem - az Íliászba bizony beépítette a fondüt. Nézzétek csak: 

"Édes italt ebben vegyitett amaz isteni asszony,

pramnéi jó borból, melyhez most réz-reszelővel

kecsketurót morzsolt, s hintett rá hószinü lisztet:

és, mikor elkészült az ital, nekik inni kinálta."

Nagyon úgy tűnik, hogy minden adott a tökéletes sajtfondühöz Homérosznál 2800 évvel ezelőtt: sajt (kecsketúró), bor, liszt. 

A régi görögök után azonban némi űr keletkezett a sajtfondü történetében, egészen addig, amíg egy zürichi szakácskönyvben, amelyet egy Anna Margaretha Gessner jegyzett 1699-ben - azaz 2500 évvel Homérosz után - rá nem akadni a sajtfondü receptjére. Käss mit Wein, azaz sajt borral név alatt találni a megsárgult receptek között. 

A fotó forrása: http://www.e-manuscripta.ch/

Anna után nem kisebb elme, mint Rousseau akart sajtfondüt enni egy levél tanulsága szerint. A nagy filozófus 1768-ban írta barátjának François Coindet-nek, hogy "Ha rátalálna egy darabka Gruyéres, inkább fiatalabbra, mint idősebbre, akkor mi elfogyaszthatnánk egy ízletes sajtfondüt." 

A fentiekből jól látszik, hogy a fondü a francia Svájcban már a XVIII. században ismert étel volt, de ekkor még korántsem emlegetik úgy, mint nemzeti ételt. 

A XX. század első éveiben hívják életre a Svájci Sajtszövetséget, amely közvetlenül a miniszter által meghatározott árakkal dolgozik. A nagy világválság azonban a sajtkészítőket is komolyan érinti. A Sajtszövetség az állami háttérrel azon kezd el dolgozni, hogy a csőd szélén álló termelőket megmentse. Ekkor jut valakinek eszébe a szövetségnél, hogy az 1896-os nagy állami kiállításon Genfben felállítottak egy svájci hegyi falut vízeséssel, tehenekkel, hegyi pásztorokkal, népviseletes nőkkel, akik fondüt ettek. Miért is ne lehetne a sajtkészítőket a fondü népszerűsítésével kihúzni a csődből? 

Fotó forrása: http://expoarchiv.ch

S ezzel kezdetét vette egy nagyszabású marketingkampány. Az 1939/40-es New York-i világkiállításon már, mint a helvét nemzeti étel van jelen a fondü a híres Caquelonnel (kerámia edény). 

Az '50-es években pedig lassan minden svájci fül számára ismertté válik a szlogen: "Fondue isch guet und git e gueti Luune!", amit úgy fordíthatnánk, hogy "A fondü jó és jó hangulatot csinál!".

Kelet-Svájc meghódítási kampányának része volt például egy nyilvános fondü kostoló Schaffhausenben az akkori politikusok részvételével. 

A Sajtunió reklámszakemberei azonban nem álltak le. A hatvanas években már a svájci hadsereget is bevonták a fondü népszerűsítésébe. A katonáknak - miután ellátmányként sajtfondüt kaptak - szabad volt kikölcsönözni egy Caquelon-t és a hozzá tartozó villákat, s gyermekeikkel és feleségeikkel megismertetni egy-egy szabadság alatt az új nemzeti ételt.

Emellett fondü plakátok lepték el a vasútállomásokat, fondü szakácskönyvek jelentek meg és főzőtanfolyamok indultak, külföldön újságokban, belföldön pedig kóstolókkal növelték tovább a fondü népszerűségét. A kampányoknak köszönhetően amíg 1954-ben a lakosság 39%-a ismerte a folyékony sajtot, addig 1982-re már csaknem 80%-a.

A kampánynak része volt a '70-es években az Asterix sorozat is, amelynek 16. kötete Svájcban játszódik, s természetesen nem maradhatott ki belőle a sajtfondü, mint svájci nemzeti étel sem. Fondü-orgiát ülnek Genfben a gallok.

Fotó forrása: http://mag.shock2.info/

Ahogyan a filmekben is vissza-visszatérő vendég lesz a sajtfondü. Finoman ki is fejezik a svájciak az 1978-ban Rolf Lyssys által késztett Die Schweizermacher (Svájcicsináló - azaz ki lehet svájci) című filmjében, hogy csak az lehet igazi svájci, aki elég sűrűre tudja készíteni a fondüt. A filmben a bevándorlási hivatal két hivatalnoka ellenőrzi a külföldieket, alkalmasak-e arra, hogy igazi svájciakká váljanak, s ehhez csupán elég sűrűre kell a nemzeti ételt készíteni.

Fotó forrása: cinematographicblog

Nos, nincs más hátra, mint elfogadni, hogy ugyan már a régi görögök is ismerték a fondüt, de az bizony röpke 100 éve alatt egy tudatos marketingkampánnyal svájci nemzeti étellé vált. S ha svájciak szeretnénk lenni, akkor bizony kezdjük el gyakorolni a fondü készítését, amellett a "néhány" feltétel mellett, ami a svájci állampolgársághoz kellhet, még erre is szükségünk lesz.