Tavasz van és én nem tudok elszakadni a kerékpározástól. Felpattanni a drótszamárra, hegyeken-völgyeken át hajamat lobogtatva tekerni, magamba szívni a medvehagyma illatát, arcomon érezni a folyókból áradó megolvadt hó hűvösét és szabadnak lenni. Erre kreáltam meg saját kifejezésemet a feelinges gefühl érzést. Tudom, tudom, mindhárom nyelven ugyanazt mondom, de én csak átvettem és továbbfejlesztettem a köznyelvben oly sokat hangoztatott (egyébként abszolút értelmetlen) kifejezést, a feelinges érzést.

Mit átvettem, tartalmat és ezzel létet adtam neki. Élvezni valamit, de nagyon. Ilyen élményem volt ezen a csodás tavaszi hétvégén. Nagyon élveztem azt, amiről eddig azt gondoltam, hogy hülyeség. Milyen sport az már, ha az ember elektromos kerékpárral közlekedik? Csak fejszellőztetés és önámítás, hogy én bizony kerékpároztam. Miközben egy jól feltöltött motor teker helyette. Igaz, nem értettem egy apróságot, amely nem is annyira apróság. Jelesül, hogyan lehetséges, hogy a német és svájci nyugdíjasok (átlagban 75 évesek) eltekernek mellettem az emelkedőn. S itt a hangsúly a tekernek szón van. Azaz nemcsak ülnek a kerékpáron és az dolgozik helyettük, hanem igenis tekernek. Látom én, hogy van egy adapterszerűség a bicajon, de azok mégis tekernek.

Hogy is van ez akkor? Elektromos bicaj vagy nem? Mit is jelent az, hogy elektromos kerékpár?

A kérdés beható vizsgálatához barátaink kölcsönadták elektromos kerékpárjaikat egy hétre. (De még nem tudják, hogy nem kapják vissza! :-) )

Felkészítettek, hogy ez nem a lusták kerékpárja, igenis ez egy sporteszköz, csak szebbé teszi a kerékpározást az olyan vidéken, ahol a nyelvünket lógatva sem tudnánk feltekerni az egyik dombról a másik hegyre. Szkeptikusak voltunk a férjemmel, mert mi bizony próbáltuk már a hegymenetet és jó kis térdfájás, levegőkapkodás, s "hagyjuk a kerékpározást" lett belőle. Ugyanakkor vevők vagyunk minden hülyeségre, így ez sem maradhatott ki.

Felpattantunk a nyeregbe és a Hegau dombjain át nekivágtunk a Rajna felé vezető útnak. Először eco módba, majd túrába, sportba és végül turbóba kellett kapcsolni. Cirka 300 métert emelkedett a tengerszint, de ez minket csöppet sem zavart. Tekertünk és egyre feljebb jutottunk. Nyelvünk a helyén, térdünk sem ordított, s még az út melletti virágokra is volt kedvem koncentrálni. Elérkeztünk a Rajnához, átléptünk Svájcba

és a korábban még autóval is meredeknek tűnő Diessenhofen falu utcáit vettük be. A városkapunál csak a fotó kedvéért szálltunk le,

míg korábban toltuk volna, vagy megegyeztünk volna az emelkedő alján abban, majd visszajövünk ide autóval.

S hoppá! Megcsapott bennünket egy érzés, olyan feelinges gefühl érzés. Szabadság, az endorfinok okozta boldogság párosítva nyugodt szívdobogással és lelkiismerettel, hogy most leülhetünk a parton és megehetünk valamit lelkiismeret furdalás nélkül.

S a legfontosabb, hogy büszkeség töltött el bennünket, mert megtehettünk ilyen távolságot és leküzdhettünk ilyen tengerszint különbséget anélkül, hogy mi lennénk a Tour de France következő indulói. Élmény volt a sport végre két olyan embernek, akik túlsúllyal küzdenek, szeretnek enni, belátják, hogy fontos az egészség, de gyorsan el lehet venni a kedvüket azzal, ha túlhajtják őket.

Érzem most a lábamban a megtett 30km-t, de nem fáj a térdem a pedál végtelen taposásától, s csak arra tudok gondolni, hogy holnap újra nyeregbe pattanok.

Köszönet ezért a barátainknak, akik megmutatták, hogy a kerékpározás nekünk is lehet élmény hegyeken és völgyeken át!