Kedves Olvasóim! 

Új, a bagotunde.com oldalra költözik az Élet sója blog. Itt az új oldalon megtaláljátok a régi tartalmakat és egészen új bejegyzéseket is. Megismerhetitek a másik két oldalamat, a Bodeni-tó utazás oldalát és Bagó Tünde Szépirodalom oldalát is ugyanott. 

Várlak titeket az új oldalamon, iratkozzatok fel itt a hírlevelekre, hogy első kézből értesüljetek és ne maradjatok le ezután sem az Élet sója blog bejegyzéseiről.

 Kanyarulatokkal, sziklás folyóparttal, végeláthatatlan szőlősoroknak köszönhető rizling borral és kísérteties középkori várakkal fogadja a látogatókat a Mosel-völgye Németországban. Pattanhatunk autóba vagy bicajra, szállhatunk hajóra, vagy hagyatkozhatunk a jól bevált túracipőnkre, a Mosel-folyó völgye mindenhogy elbűvöli az oda érkezőket.

Mosel, a folyó

Első találkozásom a Mosel-folyóval még Luxemburgban történt. Amolyan esetlen találkozás volt, nem ismertük egymást, bátortalanul nézelődtünk, éppen csak megmutatott néhány szőlőlugast a partján, elcsorogta, hogy a túlpart már Németország és ő bizony a Rajna felé siet.

Később újra összefutottunk Trierben, ahol a római emlékek elvonták a figyelmemet a folyóról. A közeli Saar-kanyarulat látványa után azonban elcsíptem egy félmondatot Németországot jól ismerő barátoktól: A Mosel német szakasza még ennél is varázslatosabb.

A mondat nyomán felvettem a bakancslistámra, ahol pár napja komoly pipát kapott a vidék. S persze nem állhatom meg, hogy ne meséljek el itt mindent a tízüveges borkóstolótól, a festett wc kagylón át a Doctor dűlőn keresztül Goetheig. Nem egyszer, hanem több részletben, hogy biztosan mindent elmondjak.

Tartsatok velem a Mosel-völgyébe, elsőként a látnivalók és hangulatok nyomába eredünk!

Kelet-Frízföld legkisebb szigete autómentes, sőt még a kerékpár is csupán a helyiek kiváltsága. Nincsenek utcanevek és még a házszámok is csak bizonyos titkok tudói számára egyértelműek. Van azonban tenger-terápia, dűnék, csönd és hal.

Ezért a szigetért már az útikönyvek alapján oda voltam. Talán túlzottan is? Ki tudja? Nem hétköznapi a hely, úgy éreztem ott magam, mintha egy, a mágikus realizmus stílusában íródott regény helyszínén lennék. A beszámoló végére megértitek, hogy miért.

A Watt csak egy sekély tengerként, a tea csak egy italként, fókák csak állatkertben látott állatokként, a homokdűne csak kopár dombként jelent meg a gondolataimban, amíg meg nem érkeztem Kelet-Frízföldre, Németország észak-nyugati tengerpartjára. Öt nap alatt azonban a tankönyvi ismeretekből tapasztalatok, élmények váltak, amelyek már most tudom, hogy beépültek és formáltak.

Kelet-Frízföld az a hely, ahonnan nemcsak a homokot hozod haza a cipődben, vagy egy csomag teát a leghíresebb teakereskedőtől, hanem a türelmet, az idő és a természet tiszteletét, az időjárás elfogadását, a tengeri terápia hatását és a közösséghez tartozás igényét.

Filmek, regények, novellák tucatjai helyszínéül szolgált és szolgál ma is a Comói-tó. Mit tudhat ez a vidék, amit egyetlen másik sem Európában? Évek óta izgat a kérdés, de visszatartott, hogy oly sokan keresik ott a választ. Zsúfolt, drága, s valójában nem is olyan, mint, amit híresztelnek róla - gondoltam.

De, olyan, még annál is szebb és vonzóbb. A környéknek nincs szüksége a könyvekre, a filmekre, a retusált fotókra, sőt még a sztárokra sem. Nélkülük is képes a csodára.

Úgy gondoltam, hogy a turizmus újraindítása még kedvező lehetőséget nyújt arra, láthassunk pár helyet Európában, ahol máskor túl sok a turista.

Milánó volt az első célpont, de a szaharai meleg elvette a kedvünket a városnézéstől, s jöhetett a második helyen álló Comói-tó.

Negyvennyolc óránk volt összesen, pénteken déltől vasárnap délig. Mire volt elég?

Arra, hogy belekóstoljunk a tó eszenciájába, élvezzük a hétvége minden percét, s tudjuk, bármikor szívesen jövünk vissza.  

Élményekkel és benyomásokkal kezdem, de a végén ott lesznek a hasznos információk, amelyekből meríthettek, ha elutaztok a Comói-tóhoz.

A svájci Lugano felől érkeztünk, s éppen ezért már előtte volt részünk az alpesi táj csodájában. Mégis, amikor Como városa mellett elkanyarodtunk északra a Comói-tó ipszilonjának nyugati szárán, akkor feltárta magát a válasz.

A tóba omló hegyek, mögöttük a családjukba tartozó magasabb, öregebb vonulatokkal, homogén zöldbe burkolózva vették körbe a kékeszöld víztömeget. A zöldet a partról induló városok zömében sárgás házai törték meg, magasabban néhol egy-egy elrejtett rezidencia vagy templom tűnt csak fel.

Az első három szín, amely a Comói-tóról eszembe jut az a kék, a zöld és napsárga. S ha most színelemző lennék (de nem vagyok), akkor azt mondanám, hogy ez a három szín biztosan képes harmonikussá tenni bármit.

Ez a három szín a Comói-tó egyik titka.

A sokszínűség feszültsége és a változatosság szépsége jellemzi a harmadik legnagyobb német tartományt Baden-Württemberget. Első olvasatra az előbbi mondat ellentmondásos, másodikra is, de amikor megismerjük ezt a délnyugati német tartományt, akkor megértjük jelentését.

Közel tíz éve élünk itt és a még most is jól emlékszem arra a napra, amikor először gurultunk be Bajorország északi része felől Baden-Württembergbe. Stuttgartnál délre vettük az irányt és alig kellett a gázt a nyomni, folyamatosan lejtett az út a távolban kirajzolódó havas Alpok irányába. Jobbról a Fekete-erdő, balról a Schwäbische Alb domborulatai, majd előttünk a Hegau vulkánok tűntek fel. Ha fogalmam sem lett volna a tartomány zavaros történelméről, az ezernyi kis önálló grófságról, hercegségről, majd a napóleoni egyesítések feszültségéről, a német egységhez csatlakozó erős urakról, a Hohenzollern-ekről, a badeni nagyherceg és a württembergi királyok demokratikus alkotmányairól, akkor is éreztem volna a feszültséget, amely a tájból árad. A kialakulás feszültségét, a vulkánok és a föld mélyén húzódó rétegek küzdelmét, a gleccserek és az Alpok feszültségének nyomását, amelyek barlangokat, folyómedreket, sziklaszirteket és tavakat alakítottak ki ezen a vidéken.

Nem csoda, ha egy ilyen feszült keletkezésre változatos történelem telepszik. Mára mi azonban már ennek a feszültségnek csak a szépségéből részesülünk itt dél-nyugaton.

Képzeld el, hogy megérkezel a Dzsingisz kán repülőtérre, bedobod a mobilodat az első kukába, bepattansz egy terepjáróba és elvágtázol a sztyeppén a felkelő vagy lemenő nap irányába (édes mindegy, hogy merre mész, több száz kilométert megtehetsz bármelyik irányba anélkül, hogy bárkivel összefuss), este jurtában alszol, birkahúst eszel és kumiszt iszol. Ha mindezt el tudod magadról képzelni, akkor a tied lehet egy felejthetetlen élmény Mongóliában. Olyan utazási élmény, amelyet csak kevés helyen kapunk meg. A természet, a nyugalom, a szabadság egysége, barátságos vendéglátók és egy felvidéki magyar túravezető prezentálásában. 

Kíváncsi lennék, hogy a címben szereplő Dzsingisz kánt hányan nem ismerik a világon? Gyanítom, hogy sokáig kellene keresni egy olyan embert, aki a név hallatán nem tudná rögtön, hogy egy nagy hódítóról beszélünk.

Azt azonban már kevesen hallották, hogy a fagyi őse talán éppen Dzsingisz lovasainak köszönhető. Az a hír járja, hogy a mongol lovasok a zsírosabb tejet állati bélben, gyomorban (ne fújogjon senki, aki szereti a magyar kolbászt, hiszen azt is töltik állati bélbe és gyomorba) vitték magukkal a lovon és a folyamatos fagypont alatti rázkódástól lett olyan állaga, mint a fagyinak. Marco Polo a nagy utazó látta meg és vitte el ennek a fagyasztott tejszínnek (a zsíros tej) a hírét Itáliába a XIII. században. 

Az Elba Firenzéjeként is emlegetett Drezda és „Ahol a hársfák állnak” elnevezésű Lipcse árnyékában tucatjával lapulnak látnivalók Szászországban. Aki kulturális és történelmi körutazásra vágyik Németországban, annak az egyik legjobb választás ez a kis keleti tartomány, ahol az Érchegység, a dimbes-dombos táj és a híres Szász-Svájc, mint a természet műalkotásai is elbűvölik az utazókat.

Pontosan egy éve benéztünk már erre a vidékre itt a blogon egy Szászországban élő magyar hölgy, Kriza Anita segítségével. Akkoriban kisvárosi érdekességek után jártunk, most várak és kastélyok felfedezésére indulunk.

Itt nehéz úgy eldobni egy követ, hogy ne egy várra essen – élhetnénk ezzel a régi mondással. Nehéz is volt a választás, de a lentiekben bemutatott várakkal csupán az érdeklődést szerettük volna felkelteni irántuk a teljesség igénye nélkül. Igyekeztünk olyan helyeket kiválasztani, amelyek történetében érdekes fordulatokat találni. Harcias és szerelmes nők, titkos helyek és misék, vallási összeütközések, száműzetés és titkosszolgálati raktárak nyomára bukkantunk. 

Ebben az évben bizonyára még sokan kerülik el a nagyvárosokat, a távoli utazásokat, s aki így tesz, annak bizony szívből ajánljuk Anitával Szászország felfedezését.

Öt kastélyt, tucatnyi történetet, hősöket, szégyenfoltokat, elfelejtett és megfilmesített emlékeket szedtünk össze és most Anita fotóival tálaljuk. Nyúljatok bátran a tálba és válasszatok egy izgalmas úti célt Kelet-Németországban!

Rochlitz, a büszke és titokzatos vár

Rochlitz várának nagyságát valószínűleg az is emeli, hogy egy kisvárosban, a folyó partján, szinte a semmiből emelkedik ki. A vár felé sétálva az az érzése lesz a látogatónak, hogy az erődszerű falak mögött nemcsak dicsőséges és változatos történetek, hanem titkok is lapulnak. A források szerint a X. század közepén építették az első várat a Mulde folyó partján, a meißen-i őrgrófság várrendszerének részeként.

Madeirát vad erők munkálták, talán ennek tudható be részben a gyönyörűsége - hangzott el tavaly egy interjúban itt a blogon a Madeirán élő Linda szájából ez a kijelentés. Amit akkor megtudtam a portugál szigetről, arra késztetett, hogy jóval előrébb vegyem az utazási bakancslistámon, mint azt eredetileg gondoltam. 

Az utazásokat oly nagyon visszaszorító járvány időszakában sokat gondoltam az olyan helyekre, amelyek fő bevételi forrása a turizmus. Madeira is ilyen. Reméltem, hogy a sziget éppen a vad erőknek köszönhetően elég erős lesz ahhoz, hogy átvészelje ezt az időszakot. 

Meggyőződésem, hogy a világ, Európa csak akkor lesz jobb és sikeresebb, ha meghallgatjuk egymást. Mi az, ami az egyiknek sikerült, s mi az, ami nem. Ki hogyan, milyen módszerekkel oldotta meg a nehézségeket. Ebből kiindulva kerestem meg ismét a Madeirán élő Lindát, mesélje el, mit tettek a turizmusból élők, köztük ő is szigeten a koronavírus okozta járvány idején?! Mit tett vagy nem tett az állam? Most ezek a példák azok, amelyekből tanulnunk kell, mert nehézségek még sokszor adódhatnak, olyanok is, amelyeket álmunkban sem gondoltunk volna.  

Félelmek, vegetálás, változás, összetartás, innovatív food-projekt, tetőcserepek és önjáró túra - pár téma, amelyről szó esik az interjúban. Tartsatok velem és Linda Kajli Bettencourt-tal Madeirára!

Narancsbor vagy borostyánbor? Agyagedény a föld alatt? Mustkolbász a kamrában? – csak néhány érdekes kérdés a grúz borok világából, ahová még ilyen, zárkózott időszakban is könnyedén elkalandozhatunk.

Ha mi nem mehetünk a világban bárhová a koronavírus miatt, akkor a világot kell elhozni az otthonunkba. Ez volt már az első, tavaszi karantén alatt is a saját védekezési mechanizmusom, ahogyan sokan másoknak is. Az utazásainkhoz mindig is hozzátartozott az adott helyek gasztronómiai felfedezése is, a tájak, az épületek, a történelmi emlékek mellett.

Fotókon és videókon keresztül könnyedén bejárhatjuk a világot, de mi a helyzet az ízekkel és szagokkal egy-egy országból? Nos, ez sem ütközik különösebb akadályba manapság és ha nem is ér fel egy utazással az otthoni gasztronómia program, de jó felkészülés arra. Néhány hasonló érdeklődésű baráttal összehoztunk egy bortársaságot, ahol időről időre borrégiókkal ismerkedünk, egyelőre lakóhelyünkön. Reméljük, hogy később az adott helyeket fel is kereshetjük.

Előre bocsájtom, hogy nem vagyunk borászok, csupán amatőr borbarátok, ezért a cikk célja nem borászati szakmai elemzés, hanem egy élmény átadása, amely ötletként szolgálhat másoknak is hasonló próbálkozásokhoz.

Grúzia a bakancslistám előkelő helyén áll, mondjuk úgy, benne van az első háromban. Elsősorban nem a borok, hanem a történelmi és természeti látnivalók vonzanak oda.  Gondoltam ezt addig, amíg baráti társaságunk borbarát csapata el nem jutott a grúz borok kóstolójáig. Az lett volna az igazi, ha úgy, mint Elzászban, Ausztriában (Kitzeckben) vagy Észak-Olaszországban, helyben kóstolhattuk volna meg a grúz borokat is, de talán hamarosan még az is eljön. S ha eljön, akkor mi már felkészülten érkezünk a borászat őshazájába.

Mert Grúzia az!

Tolonganak a kérdések a mögöttünk álló év kapcsán: Miért? Meddig? Mikor? Ki? Kik? Hogyan? Biztosan? Lassan csak kérdésekből áll ez az év, de hol vannak a válaszok?

A válaszok egy nagy dobozban laknak. Sokan vannak, tülekednek, hogy mikor ki bújjon elő. Az erős válaszok legyőzik a gyengéket. A jó válaszok legtöbbször alul maradnak, mert nem elég erősek. Sőt a hangjuk sem mindig hallatszik a nagy zajban. Nem a „választársak” nyomják el, hanem már a kérdés is olyan hangos, hogy senki nem hallja meg a választ.

Szerettem a 2020-as esztendőt, minden hibájával és problémájával együtt. Nehéz, de fontos kérdések elé állított bennünket. Kifacsarta a választ belőlünk, még akkor is, ha az keserves volt. Volt, hogy le kellett vágnunk az egyik karunkat. Volt, hogy a szívünk szakadt meg. Volt, hogy kiürítettük a zsebeinket. Volt, hogy sírtunk, s volt, hogy ordítottunk. Mégis szerettem ezt az évet. Szerettem a kérdéseit, a kihívásait, a felhívásait, a felkéréseit. Miért? Mert kirángatott bennünket a tespedtségből, a kényelemből, a komfortzónánkból. Fájt néha, sokszor még most is fáj, de mégis fontos év volt. Fontosak voltak a kérdések, s fontosak voltak a válaszok is.

Ilyen volt a mi évünk a korona generálta kérdések és válaszok között.

Az év első napján feltettük a vágyakkal, tervekkel, a „bárcsakokkal” átitatott kérdést: Mit hoz majd 2020? A válaszokat saját vágyaink, terveink, céljaink alkották, úgy, mint a siker, a karrier, a szerelem, az utazás, az egészség. 2020. január 1-én még csupán arra gondoltunk, hogy csak rajtunk múlik. Még alig nyíltak ki a hóvirágok, s már jól látszott, hogy nemcsak rajtunk múlik. Pontosabban egészen más dolgok múlnak majd rajtunk, talán nem is látjuk, hogy hová vezet az út, amelyre ráléptünk.

Neveljétek kíváncsinak és világra nyitottnak, mostanság ez a legfontosabb tanács, amit adhatok - hangzott el egy pedagógus szájából a napokban ez a mondat fiatal szülők első gyermekének érkezésekor.

Megálltam és elgondolkodtam. Gyermekkoromban a nagyimtól azt hallottam, hogy ha kíváncsi vagyok, akkor hamar megöregszem. Nem tudott meggyőzni, akárhányszor is mondta el, bár szerintem ő inkább csak türelemre akart nevelni ezzel a régi szólással. Én kíváncsi maradtam. Érdekelt és ma is érdekel a világ, nem tudok hírek, felfedezések, utazások nélkül élni. S azt hiszem, hogy éppen ezért tudtam könnyedén egy másik országban beilleszkedni. Az első perctől érdekelt, vajon itt mi a szokás, mi miért van így vagy úgy. Elfogadó lettem, nyitott más kultúrákra, más emberekre, más szokásokra is. Óriási hasznát veszem ennek a nyitottságnak a munkámban és a magánéletemben is. Nem születnének jó történetek a tollamból, ha nem ilyen vagyok, lemaradnék számos élvezetről, élményről. Olyanokról, amelyek nemcsak a szórakozásomat, hanem a szabadságomat is táplálják.

Éppen ezért, jól megjegyeztem a fenti mondatot és mindenkinek szívesen adom tovább, bár a szülőknek ennél sokkal hathatósabb segítség lehet egy könyv, amely éppen ezt célozza meg. Az elmúlt hetekben a mesekönyvek szerepéről sokan számos platformon nyilatkoztak, szakszerűen és ösztönösen is. Magam is követtem az eseményeket és kezembe vettem kétéves barátnőm, Emma könyveit. Tanulmányoztam azokat, sokféle témát érintenek, de egyik sem vállalta úgy fel a kíváncsiságra nevelést, mint Becz Dorottya nemrég megjelent könyvének édes kis főszereplője, Süti, a kutyus. A szerző megengedi Sütinek, hogy felfedezze a világot, legyen nyitott és ehhez segítséget is kap.

Kovácsék laktak ott azelőtt. Ők rakatták fel a stukkókat. A nagyapja pincér volt a sarkon a presszóban, a jattokból vette azt a házat. A háború alatt még vagy hét embert beköltöztettek hozzájuk. Aztán a város szovjet ostroma alatt jól lerombolták, még a nagy vaskaput is kidöntötték. Micsoda kapu volt. Igazi műalkotás. Az ötvenes években a Feriék felújították a párttitkár elvtársnak. Leszedték a stukkókat. Benne lakott az elvtárs, vagy 89-ig, azután évekig üresen állt. Időnként kiadták nagycsaládoknak, de nem maradtak sokáig, túl sok volt nekik, hogy műemlék. Majd jött egy vállalkozó, ő felújította, még a vaskaput is visszarakták. Most egy csapat informatikus költözött be, valami tech cég, állítólag honlapokat gyártanak.

Egy ház története, amelyhez hasonlót hallottunk már vagy tucatszor. S vajon tudjuk-e, hogy az utcánkban álló házaknak milyen története van? Vagy a hivatalnak, ahol az ügyeinket rendszeresen intézzük? S annak az épületnek, amelyben a posta van? Vagy láttuk már a kapu fölött azt a fejet?

Legtöbbször csak elmegyünk a házak, épületek mellett, észre sem vesszük szépségüket, el sem gondolkodunk korukon. Talán az sem tűnne fel, ha lebontják.

Gyermekkoromban volt egy műsor a televízióban. Emlékszem, hogy megnyugtató férfihang mesélt épületekről, utcákról, utcai műtárgyakról. Volt, hogy egy kerítés megtartása mellett protestált, volt, hogy egy egész nagy épület lebontásán, vagy egy park megszüntetésén bosszankodott. A velem egykorúak és az idősebbek talán már ki is találták, hogy ez az Unokáink sem fogják látni című műsor volt, amelynek házigazdája, kitalálója és készítője Ráday Mihály.

Mi lehet annyira vonzó egy német kisvárosban, hogy a 19. század legnagyobb orosz írói, költői telepedjenek le ott karöltve más európai művészekkel? S mi lehet vonzó ma a csaknem félmillió turista számára, akik oda érkeznek évente?

Sokat hallottam már Baden-Baden városáról, elsősorban akkor, amikor az olyan híres oroszok kerültek szóba, mint Dosztojevszkij, Turgenyev vagy Tolsztoj. Közöttük is akad olyan, aki az irodalomtól egészen távol álló szenvedély miatt érkezett oda, ahogy a városban vendégéjszakákat töltő látogatók közül sokan. S akkor sem maradt el a település említése, amikor a rómaiak által szívesen látogatott fürdők kerültek szóba Németországban. Ha ez a néhány, izgalmas információ nem lett volna elég ahhoz, hogy ellátogassunk Baden-Badenbe, akkor még olyan érvek sorakoztak fel, mint a hely fekvése, a Fekete-erdőn át ide vezető út, a Baden-Württemberg tartomány legnagyobb városi erdős területével rendelkező cím, s a közeli határ miatt feltételezett francia hatás.

Így történt, hogy egy csöndes, „koronás”, szeptemberi hétköznapon felfedeztük a nevében duplán is fürdővárost. (A névben az egyik Baden utal a fürdőkre, míg a másik a középkori badeni őrgrófságra, amelynek egy ideig Baden volt a székhelye, bár csak 1931 óta használják duplán.)

Elsőként elmesélem, hogy miért is éreztem egy "nyereményfürdőnek" a helyet, azután pedig hasznos infók jönnek Baden-Baden-ről.

 Homokos tengerpartok, fehér, faragott erkélyes és tornyos tengerparti villák, örökzöld és lombhullató erdők, egészséges ételek, s határtalan vendégszeretet – Rügen szigete egyetlen mondatban. Szerencsére hosszabban is kifejthetem, hogy miért ragadott magával a Keleti-tenger (Ostsee) eme apró kis földdarabja az elmúlt héten. Németország lépten-nyomon meglepetéseket okoz utazási célpontok terén, de ha nincs a koronavírus, akkor bizonyára sokkal később látogatjuk meg a kelet-németek legnépszerűbb tengerpartjait.

Rügen szigete régóta ott van a bakancslistánkon, de bevallom, hogy nem igazán elöl állt. A felkerülésének oka északi fekvése és az oly sok fotón visszaköszönő fürdővárosi építészeti stílusa, no meg a tengerparton álldogáló strandkosarak végtelen sora volt (amelyek történetéről már itt írtam a blogon).

Azt azonban álmomban sem gondoltam, hogy a sziget természeti adottságai gyakorolnak majd nagyobb hatást rám.

Mielőtt ellátnálak benneteket hasznos információkkal Rügen felkeresése esetére, engedjetek meg néhány általános benyomást.

Miért foglalkozunk a korunkkal? Szeretjük számolni az időt? Jól esik számba venni, hogy mit értünk el, s néha jót tesz, ha szembesítjük magunkat azzal, amit még nem tettünk meg? Vagy félünk az elmúlástól? Esetleg a jövőtől? Ki tudja! Az biztos, hogy mindenki gondol így vagy úgy a korára. S az is igaz, hogy van egy halom olyan dolog a világban, amely annál értékesebb, minél korosabb. 

A mai napon kivételesen egy irodalmi műfajt hívok segítségül, hogy a korról beszéljünk. A novellák és a kis irodalmi szösszenetek az én esetemben legtöbbször az élményeimből fakadnak. A most következő alkotás élményhátteréről is írtam már itt a blogon.

Korban jár 

– Ez igen, Ön aztán elegáns, illik ez a bordó a fehérhez, különösen egy ilyen esküvőn.

– Köszönöm, de Ön sem panaszkodhat erre a kékre.

– Gondolja, hogy nem túl rikító ez a szín?

– Nem mondanám harsánynak, sokkal inkább olyan, mint egy kimerült viharfelhő.

– Kimerült? Vihar?

– Igen, tudja, amikor látok az égen egy sötétkék felhőt, amely lassan kúszik felém, távolról haragosnak tűnik, de mire odaér egyetlen csepp eső nélkül szárnyal tovább. Olyan, mintha egy jaguár száguldana az úton, majd átalakulna egy finoman suhanó angyallá.

Képzelj el egy felhőt, amely bekúszik veled az óceán közepére, ahol egy zöld pont jelenik meg a kékségben, éppen alattad. A felhő kezedbe nyomja az álmaidat, majd ledob egy babérerdő közepére. Mit kezdesz vele? Azt hiszem, a helyes válasz az, megvalósítod az álmaidat, úgy, ahogy Madeirán élő magyar interjúalanyom teszi.

Lindának megadatott, hogy pár éve az örök tavasz szigeteként ismert csodálatos természeti paradicsomba költözzön. Hátrahagyta a jogi munkáját, s elkezdett úgy élni, mint amit a “sonhos” névre hallgató fánkról Madeirán tartanak. A „sonhos” szó “álmok”-at jelent és a helyi fánk, azért kapta ezt a nevet, mert a tésztája olyan könnyű, mintha a felhőkön úszva álmodnánk. Aki képes befogadni Madeira tanításait, az mindig így érezheti magát a szigeten, még akkor is, ha a természet nemcsak ad, hanem a legnagyobb veszélyt is jelentheti.

Linda meghallotta erdő szavát és meglátta a lehetőséget abban, hogy a számára oly sokat jelentő nordic walkingból vállalkozást építsen Madeirán.

Milyennek látja a szigetet, az életet, a helyieket? Hogyan kaphat bárki energiát a babérerdőben Madeirán? S mit tanít meg a sziget minden látogatónak? Elárulja a magyar túravezető, aki már hat éve él a szigeten. A cikk végén az aktuális, koronavírus miatt hozott intézkedésekre is kitérünk, amelyek egyelőre nem akadályozzák meg azokat, akik Madeirára utaznának, de fontos szabályok betartására kötelezik.

Elmélyülhet a kommunikáció a különböző anyanyelvű párok között?

Az elmúlt években, amióta mi is külföldön élünk, sokszor foglalkoztatott ez a gondolat. Figyeltem a környezetemben azokat, akik vegyes párost alkotnak, egyikük magyar, a másik német, vagy svájci, s nem a magyar a közös nyelv.

Ki tudják vajon fejezni a legmélyebb érzéseiket a másiknak? Bele tudnak menni egy olyan mélységű beszélgetésbe a párjukkal, mint mi, akiknek ott a közös nyelv?

Kívülről nekem úgy tűnt, hogy ez bizony nem könnyű, majd megismertem Becz Dorottyát, akivel a szépirodalom, azaz a magyar nyelv mélyebb világa és egy kicsit a koronavírus hozott össze. Hetente, online együtt dolgozunk egy írói kurzus csapatában, ahol persze az is kiderült, hogy Dóri boldog párkapcsolatban él magyarul egyáltalán nem beszélő párjával. Ahhoz, hogy könnyebben megértsem, hogyan is működik a legmélyebb szintű érzelmi kommunikáció közöttük, írt egy elmélkedést példákkal. Engedélyével megosztom most ezt veletek, lássátok ti is, hogyan működhet az érzelmek szavakba öntése két különböző anyanyelvű ember között.

A szeretlek azt jelenti, szeretlek - Becz Dorottya írása

Újraindult a turizmus Németország déli részén, ahol a hétvégén kitették a kempingek a megtelt táblát, az éttermek, kávézók előtt hosszú sorok kígyóztak, s a nyári foglalások is már közelítik a plafont. A koronavírus alatt lakásaikba és házaikba visszahúzódott emberek eddig bírták, hiszen a megszokottnál is jobb az időjárás, a legtöbben már azt is kipróbálták, hogy milyen a Boden(i)-tó és a Rajna vízhőmérséklete.

Nemcsak egy ilyen zárás és korlátozás után telnek meg az ország déli részén a városok, s a partszakaszok, hanem az átlagosan induló szezonban is mindig. A Bodensee (amely a magyar helyesírás szabályai szerint Boden-tó, de a köznyelvben a Bodeni-tó kifejezés terjedt el) a legnépszerűbb és a legnagyobb német tó. Német tóként emlegetik, holott három ország osztozik rajta (Németország mellett Svájc és Ausztria, de a régióhoz még Liechtenstein is csatlakozott). Még így, megosztva is a legnagyobb német tónak számít, amelyet Németországon belül mindenki legalább egyszer az életében meglátogat. 

 Ha három dolgot kellene mondani Beethovenről, akkor a legtöbben a következőket említenék: ő alkotta az Európai Unió himnuszát, süketen is komponált, s szerelmes volt egy magyar grófnőbe. Szerencsére a világ egyik leghíresebb zeneszerzőjéről ennél sokkal több érdekes, megdöbbentő, vagy hihetetlen történet is fennmaradt. Ebben az évben ünnepli a világ Beethoven születésének 250. évfordulóját. Pontosabban csak ünnepelné, hiszen egyelőre úgy tűnik, hogy a koncerttermek és zenekarok 2020-ban csendben maradnak. Beethoven valószínűleg erre csak legyintene, hiszen ő éveken keresztül csendben alkotott. Belső hallása volt az, amely mégis lehetővé tette számára, hogy megalkossa a legnagyszerűbb műveit. Emlékezzünk rá mi is úgy, hogy magunkban, otthon ebben az évben többször is Beethovent hallgatunk. A családi kis koncert mellé pedig hoztam néhány érdekes történetet, amelyekre olvasmányaim során bukkantam.

Elismerem, hogy az alcím hatásvadászra sikerült, de minden szava igaz. Megmagyarázom és a végén ti is elmentek a hétvégén Franciaországba, úgy, ahogyan mi tettük, mert a francia életérzés még ilyenkor is elérhető.

Hetek óta tart a járvány Európában, amely egyelőre még csak a szabad életünket vette el, remélem mást nem is fog! Korlátozás korlátozás hátán, nem utazhatunk, még csak az 5 km-re fekvő szomszédos Svájcba sem. Holott régen úgy jártunk-keltünk a határon, mintha az ott sem lett volna. Nem találkozhatunk a családunkkal és a barátainkkal, nem mehetünk színházba, koncertre, étterembe, nem ülhetünk be kávézni, a napi séták helyett is csak maximum hetente kétszer megyünk a természetbe, a többi mozgásra ott a terasz és a lakás. Mivel pontosan tudjuk, hogy miért kell lemondanunk átmenetileg a régi életünkről, ezért nem kérdés, hogy be is tartjuk a szabályokat. Nem mondom, hogy könnyedén, mert bizony kihívás ez mindenkinek, nemcsak fizikálisan, hanem pszichésen is.

A járvány előtt a mindennapjainkat az utazások szőtték át. Eleinte csak a hobbink volt, majd a mellékállásunk is. Ha nem utaztunk, akkor terveztünk, szerveztünk, vagy az élményeinket adtuk tovább könyv vagy cikkek formájában.

S itt van az utazótáska elásva!

Mivel lehetne a legjobban pótolni az utazást? Az élmények felelevenítésével! Eleinte csak a fotókkal és a régi cikkekkel nosztalgiáztunk, de hiányozni kezdtek a hangulatok, az illatok, az ízek.

Kitaláltuk, hogy minden hétvégén más-más országot hozunk el újra a lakásunkba, s ehhez a jó öreg gasztronómiát hívtuk segítségül.

Az első ország a nagy kedvenc, Franciaország lett!

Azzal indítottuk a szombat reggelt, hogy sütöttünk egy jó baguette-t. Előkaptuk kedvenc franciánk, Aurélie Bastian könyvét, s már dagadt is a tészta a tálban. Soha nem gondoltam, hogy ilyen kevés összetevőből (500 gr. liszt, 12 gr. só, 1 kocka élesztő, s 320 ml víz) egy ilyen csodát lehet alkotni. Belátom, hogy időigényes, hiszen összegyúrtuk, pihentettük, hajtogattuk, majd újra pihentettük, újra hajtogattuk és újra pihentettük, de igazából a köztes időben oda is értünk Párizsba, ahol Napóleon fogadott bennünket.

Világgá menni egy hátizsákkal! Kilépni a komfortzónánkból! Felfedezni az ismeretlent! Ki az, akinek ez még soha nem fordult meg a fejében? Naponta találunk a magazinokban, a közösségi oldalakon olyan történeteket, amelyek a fentiekről szólnak. Sajnos a legtöbbször csupán az derül ki, hogy járni az ismeretlent mindig felemelő és pozitív élmény. Az éremnek azonban van egy másik oldala is. Vincze Nóri azzal keresett meg, hogy írjam le a blogomon a történetét, mert ő világgá ment ugyan azzal a szándékkal, hogy talán haza sem jön, de végül az utazása csúcspontja mégis a hazatérés lett. Merre járt? Mit látott? Mi hiányzott? S miért jött mégis haza? Ismerjétek meg Nóri történetét miközben bekukkantunk a „kulisszák mögé” is Délkelet-Ázsiában.

A legtöbb „világgá megyek” utazót az motivál, hogy kilépjen a komfortzónájából és izgalmasnak érzik belevetni magukat az ismeretlenbe. Téged mi motivált erre az utazásra?

Elegem lett a tipikus nagyvárosi élet és irodai munka darálójából. Más kiutat nem láttam, csak hogy egy teljes környezetváltozás érdekében Balira utazzak önkénteskedni. Kiindulópontnak szántam Balit, azt terveztem, hogy azután a sorsra bízom magam, oda és akkor utazzak amikor akarok, kihasználom az adódó lehetőségeket, vagy a megismert társaságon keresztül új utak nyílnak majd számomra. Teljes spontaneitás és szabadság volt a célom. Az útnak persze volt egy anyagi aspektusa is, tudtam, hogy egy kis időre, "kimenőre" van szükségem az életből, kipihenni a kiégés és a stressz fáradalmait, s ez csak úgy lehet hosszú szabadság, ha alacsonyabb árszínvonalú országokban töltöm.

Szászország neve hallatán legtöbbször Drezda, Lipcse és a Szász-Svájc sziklái jutnak az eszünkbe. Ha jól átgondolom, akkor nekem még eszembe jut nagymamám sokáig féltve őrzött messeni leveses tálja, Bach dallamai Lipcsében és persze a jó öreg Trabantok is ez előző három hírességen túl. S ezzel Szászország látnivalóit egyáltalán nem merítettük ki, sőt. A szász hercegeknek, választófejedelmeknek, grófoknak köszönhetően ebben a német tartományban (is) különösen sok a vár, a kastély, s a múzeum.

A szászokról az a hír járja, hogy imádnak gyűjteni. Mindent. Ami az ő múzeumjaikból hiányzik, az csak azért nincs ott, mert éppen kölcsönadták – tartják. S valóban ebben a kis, keleti tartományban több, mint 500 múzeum található.

Ha igazán változatos kulturális kalandra vágyik valaki, akkor Szászország tökéletes választás. Ráadásul a természet is kegyes volt a tartományhoz, így az Elba és az Érchegység tovább növeli annak a lehetőségét, hogy ezt a vidéket válasszuk következő úti célunknak.

Városháza Freibergben

Ha hiszitek, ha nem, itt is rábukkanhatunk magyar vonatkozású helyekre és történetekre. Kiderül például, hogy mi köze Háry Jánosnak a vidékhez és az is, hogy Budapesten is van egy darab Szászország. S, hogy teljes legyen a (magyar)kép, egy Szászországban élő olvasóm, Kriza Anita lesz az idegenvezetőnk. Jöjjön pár titkos tipp és érdekes történet Szászországból, a „nagyok” árnyékából.

 Csend és menni - ez a két szó képes hatalmas erővel felvértezni a testet-lelket, ha hajlandóak vagyunk észrevenni a dolgok egyszerűségét és nagyszerűségét. Agyoncivilizált, agyongépiesített világunkban ez a norvég spiritusz egyik megbízható energiaforrása. – írja Zelei Anna Norvég utakon című könyvében Erling Kagge norvég írót idézve.

Az utazók többsége, magamat is ideértve, szeret úgy utazni, hogy nemcsak a felszínt szeretné látni, hanem bizony benézne kicsit az ország mindennapi életébe is. Kíváncsiak vagyunk az emberek gondolkodására, a társadalom működésére, s az egészen egyszerű hétköznapi dolgokra is, az olyan kérdésekre, mint a „mit csinál egy norvég gyerek esténként?”.

A rövid, pár hetes norvég utazásaink során leírhatatlanul elbűvölt az ország természeti szépsége, nyugalma és szervezettsége. Igyekeztünk megismerni történelmüket, szokásaikat, ételeiket, kultúrájukat, mert láttuk, hogy útjuk a vikingektől az olajon és szocializmuson át a turisták bakancslistájának első helyéig olyan eredményt hozott, amelynek bizony kevés párja akad a világon.

Vikten, halászfalu a Lofoten-szigeteken

Norvégia rajongóként mindig felcsillan a szemem, ha olyan emberrel hoz össze a sors, aki hasonlóan érez az ország iránt. S ha az az ember még egy Több mint útikönyvet is írt a kedvenc országomról, akkor már nem menekülhet, állnia kell az interjú sarát.

Zelei Anna évek óta járja Norvégiát, személyesen tapasztal meg mindent az országban, saját maga jár utána annak, amit a filmekben lát, s a könyvekben olvas. A Norvég utakon című könyve beszippantott engem is, mert nem csupán egy útikönyv, hanem egy nép, egy társadalom, többezer hektárnyi természeti csoda, élővilág, s látnivaló „felszíne alá” való bekukkantása.

Kitartásra, szabadságvágy megélésére, s az időlimit nélküli utazásra tanította meg a magyar egyetemista lányt pár hónapnyi és 8000 kilométernyi stoppolás Új-Zélandon.

Mindig csodálattal tölt el, ha olyan emberekkel hoz össze a sors, akik bátran nekivágnak a világnak, akár egyedül is. Stoppal eljutni bárhová, mindig is egy olyan dolog volt, amelytől féltem. Féltem volna még ismert, biztonságos környezetben is, de ahogy Viktória elmesélte új-zélandi stoppolása történetét, már nem a félelem, hanem a jó értelemben vett irigység lett rajtam úrrá. S ez a lány nemcsak a látnivalókat, a városokat élvezhette, hanem megismerhette a helyieket, megtanulta, hogyan lehet 6-7 órát úgy eltölteni, hogy csupán 2 órának érezzük, s megtapasztalhatta, hogy Európa Új-Zélandhoz képest egy káosz.

Ismerjétek meg Viktória stoppos kalandjait Új-Zélandról, a maorik, a kivi madár, s a rend birodalmából, ahol azért akad majd egy 200-al a forgalommal szemben száguldó sofőr is.