A Watt csak egy sekély tengerként, a tea csak egy italként, fókák csak állatkertben látott állatokként, a homokdűne csak kopár dombként jelent meg a gondolataimban, amíg meg nem érkeztem Kelet-Frízföldre, Németország észak-nyugati tengerpartjára. Öt nap alatt azonban a tankönyvi ismeretekből tapasztalatok, élmények váltak, amelyek már most tudom, hogy beépültek és formáltak.

Kelet-Frízföld az a hely, ahonnan nemcsak a homokot hozod haza a cipődben, vagy egy csomag teát a leghíresebb teakereskedőtől, hanem a türelmet, az idő és a természet tiszteletét, az időjárás elfogadását, a tengeri terápia hatását és a közösséghez tartozás igényét.

Évek óta a bakancslistánk élén áll ez az észak-nyugati német régió, s most kapóra jött, hogy a júliusi melegből legalább egy hetet északon tölthetünk. Azzal nem számoltunk, hogy az időjárás megfordul és amíg Németország alsó felét elönti az ár és alig éri el a hőmérséklet a 20 fokot, addig északon szárazság és nyári meleg fogad. Leégni az Északi-tenger mellett, eső nélkül végigjárni a régiót egy hétig hihetetlennek tűnt, de megvalósult. A klímaváltozás számlájára, s azon túl a mi magunk számlájára is írhatjuk ezt, de éppen a kelet-frízektől tanultam meg azt, hogy nem bosszankodni, hanem elfogadni kell az időjárást. Ha valakik, akkor ők bizony alkalmazkodnak hozzá. Ez már az építkezésből is jól látszik, a szokásaikról nem is beszélve.

Vonzó lett volna csupán egyet kiválasztani a hét kelet-fríz szigetből és ott lakni az öt napon keresztül, de akkor nem kaphattunk volna olyan széles látképet a régióról, mint így.

Ostfriesland (Kelet-Frízföld) kapujában, Leer városától néhány kilométerre laktunk Ditzum halászfaluban. Első látásra is varázslatosnak találtam az épületeit, a szélmalmot, a templomtornyot, a legelésző birkákat és a színes hortenziákkal tűzdelt, „angolok is büszkék lennének” pázsitos kerteket, de az egész idő alatt érezhető nyugalom, lassabb élet még vonzóbbá tette.

Ahogy a legtöbb kistelepülést és a szigeteket is.

A tengerparton kifejezetten óva intenek a sietségtől, az éttermekben szép lassan szolgálják fel az ételt, senki nem siet sehová. Talán ennek az egyik oka, hogy évtizedekig a turisták zömét a nyugdíjasok tették ki. Ma is ők vannak itt többségben, de már sok fiatal és családos is értékeli a vidék nyújtotta különleges látnivalókat. Mert abból akad azért bőven.

Ott van például a tengerpart. A Watt-tenger és az Északi-tenger. Az apály és a dagály különös játékot játszik errefelé: a szárazföld és a szigetek között húzódó árapálysíkságon lehetővé teszi a sétákat (persze csak vezetőkkel), megszabja a kompok menetrendjét, fogságba ejt hajókat és embereket is (mert itt ő az úr), s életteret biztosít számos madárfajtának és tengeri élőlénynek. Ugyanakkor homokos tengerpart is akad bőven, ahol kilométereken át gyalogolhatunk úgy, hogy közben a lábunkat mossa a tenger.

Ott vannak a dűnék (leginkább a szigeteken), amelyek között sétálva, vagy kerékpározva kirajzolódik a só hatása. A parthoz közel eső homokbuckák még kopárak, vagy csak a híres tengerparti fű nő rajtuk, míg távolabb, ahogy a sós víz helyét az édes talajvíz veszi át már megjelennek az olyan bokrok, mint a homoktövis, a gyapjas rózsa kelet-fríz változata (amely a teás készleteiken is visszaköszön), majd még a lombhullató és örökzöld növények is feltűnnek.

Ott vannak az apró települések a régi házaikkal, templomaikkal és azok orgonáival, a szélmalmokkal és világítótornyokkal, kiváló éttermeikkel (erről azt hiszem, egy másik bejegyzésben kell majd részletesen beszámolnom), kicsi, de annál izgalmasabb múzeumaikkal (üvegbe zárt hajók, halászhálók, téglák múzeuma).

Ott van a teaceremónia, amely sokkal több egy csésze meleg tea elfogyasztásánál. Ahogy egy szakértő, aki a mi ceremóniánkat vezette, fogalmazott, három szó jellemzi a legjobban az itteni teakultúrát, a gyökerek, az idő és a lélek. A gyökerek alatt nemcsak a hagyományokat értik, hanem azt is, hogy az igazi ostfrieser családokban a mai napig együtt teáznak a különböző generációk, ha távolabb élnek, akkor is összejönnek hétvégén legalább egy teára, ez az időszak az öröm és a bánat kibeszélésének időszaka. Az idő, az maga a ceremónia hosszában is fellelhető. Nem csupán a tealevélnek adnak időt az ázásra, hanem a fogyasztás is lassabban zajlik, a kandiscukor is ezt a célt szolgálja. A lélekre gyakorolt hatásáról azt hiszem, ezek után már nem is kell beszélni. Hosszan írok majd a frízföldi gasztronómiáról és teakultúráról egy másik cikkben, de annyit már most elárulok, hogy többször ragadtunk le másfél órára is egy kanna tea mellett. A megnézendők listáján kimaradtak helyekről ezek a teázások is tehettek.

Ott van a Thalasso és körbeölelő, friss szél, amelytől a levegő tisztább lesz és így nyáron jól esik a simogatása. Télen bizonyára nagyon kellemetlen is lehet, de erre mondja azt a blog fotósa, hogy nincs rossz időjárás, csak nem megfelelő öltözék.  S mit jelent itt a Thalasso-terápia? Azt mondják a helyi kutatók, hogy a homok, az iszap, a tiszta levegő, az alacsony hőmérsékletingadozás, a fojtós pára hiánya, az algák és a só jelenléte kiegyensúlyozottabb vérkeringést és közérzetet eredményez. A homokos parton ajánlott a séta úgy, hogy a tenger közben a lábunkat simogassa a habjaival, ez is jó hatással van a testre és lélekre. Mondhatom, hogy ez így van. Alig tudtuk otthagyni a partot, csak mentünk volna a végtelenségig a homokban.

Ott vannak a szigetek.

Semmiképpen sem érdemes kihagyni a szigeteket, amelyekre hajóval, komppal, hajótaxival juthatunk át. Mi Borkum, Norderney és Baltrum szigeteit jártuk végig, s mindhárom helyen egészen mást kaptunk. Borkum a zajos turistasziget, Norderney az igazi tengerparti, békebeli üdülőhely, Baltrum a lennyugvás, az elcsöndesedés szigete.

Azt gondolom, hogy aki Kelet-Frízföldre szán néhány napot, annak a legjobb kiindulási pont Norden városa. (A mi kis nyugalmas Ditzumunk kicsit kiesett a vérkeringésből, ezért többet kellett autózni, viszont nyugodt volt.) Norden a legnagyobb kereskedő város, amelyhez Nordereich kikötője is hozzátartozik. Tökéletes a szigettúrákhoz és a szárazföld bejárásához is. Számos hotel és étterem kínál jóminőségű szolgáltatást és a városban olyan érdekességekben is részünk lehet, mint a híres teamúzeum programjai, a 14 szélmalom utáni kutatás, vagy egy rövid kerékpártúra a tengerhez.

Az általános benyomások után lássuk a részleteket, amelyek hasznosak lehetnek egy kelet-frízföldi utazás megszervezéséhez is.

Apró, de annál érdekesebb látnivalók a szárazföldön:

Két napot szántunk Kelet-Frízföld szárazföldi részére, amely kicsi, de annál színesebb szeletére volt elég. Leer városa az Ostfriesland kapuja, s a Büntig teakereskedő cég központja. Az 1806-ban alapított Bünting cég múzeuma miatt érkeztünk elsősorban a városba és megtudtuk, hogyan lesz egy apró kis kereskedésből Németország legnagyobb teakereskedő cége.

A tealevél távoli helyekről érkezett és érkezik ma is, de a Bünting család utódai és a cég új tulajdonosai nemcsak továbbadták azt, hanem keverékeket is készítettek, csomagolták és terjesztették a teát. Ma az egyik legnagyobb foglalkoztató a cég az Ostfrieslandban.  

Oldalakat olvastam Kelet-Frízföldről, de még egyszer sem került a szemem elé kastély vagy vár. Később kiderült, hogy ennek inkább vannak ideológiai, mint építészeti vagy műemlékmegőrzési okai. A kelet-frízi szabadság ugyanis korábbról gyökerezik, mint Európa más részein. Jócskán a középkorban (1150-től) ezen a vidéken már szinte mindenki rendelkezett egy kis földdarabbal, amelyen saját maga gazdálkodott. Akinek volt egy darab földje, az szabad embernek számított és szavazattal is rendelkezett. Ostfrieslandot egy autonóm, tartományi önkormányzat irányította, amelyet ezek a szabad emberek választottak meg Aurich településen. A 14. századig működött így ez a környék, amikor az egyik leleményes család földvásárlásokkal hatalmat és befolyást szerzett, majd átvette az irányítást a terület és a lakosok fölött, véget vetve a kelet-fríz szabadságnak.

Az emberek öntudatában azonban ez még ma is érződik. A közösség összetartó, tudnak közösségi és nemcsak egyéni szinten gondolkodni úgy, hogy közben mindenki szabadságot élvezhessen a saját maga gazdaságában. Az egész vidékre jellemző az egyéni és a közösségi érdek szoros összefonódása. Ezek után nyomozni kezdtem a kastélyok után és Leer mellett rábukkantam egyre, az Evenburg kastélyra.

Mert azért mégis lettek később urak, akik megtehették itt is, hogy ilyen épületeket emeljenek. Megjegyzem, nem vitték túlzásba a luxust, ahogy azt ma sem teszik a kelet-frízek. A neogótikus kastély csodásan villant fel a zöld pázsit és a vizes árok mögött, de mint kiderült, a tulajdonosai soha nem tették alkalmassá téli tartózkodásra, mert az túl sokba került volna. A parkot azonban az angol stílusú parkok mintájára alakították ki, órákra elveszhet a látogató benne, a szó jó értelmében.

Ha nincs útikönyved, vagy nem olvasod a blogomat, s úgy csöppensz a vidékre, akkor egy tanácsot adhatok:

Csak térj be minden kis településre, bolyongj a keskeny, vidéki utakon és azonnal állj meg, ha olyan érdekességeket látsz, mint a greetsieli malmok (itt a városra is szánj időt),

a pilsumi világítótorony (amely még filmben is szerepelt, az egyik leghíresebb ostfrieser, Otto Waalkes humorista jóvoltából),

vagy a suurhuseni ferde torony, amely még a Guinness Rekordok könyvébe is bekerült, hiszen a 27,37 méter magas toronynak 5,19 fokos dőlésszöge van (a pisai ferdetoronynak csupán 3,97 fokos a dőlésszöge).

S ne felejts el mindig az út melletti legelőkre is kukkantani, ahol a foltos ostfrieser tehenek legelésznek, mögöttük ott tornyosodnak a szél határtalan erejét magukhoz húzó modern szélerőművek.

Norden városát már említettem, s ott is csak azt az egy tanácsot adhatom, bolyongj utcáról utcára, élvezd az egykori kereskedők házait, a régi és az új városházát (az előbbi ad helyet a kelet-fríz teamúzeumnak), Németország legnagyobb piacterét, a templomot, amely a megemelkedő tengertől is megvédte a lakosságot, keresd a tizennégy szélmalmot, amelyből hármat felújítva találsz, majd pattanj bicajra és kerekezz el a tengerpartra Norddeich irányába.

Kelet-Frízföldről nem kaphatunk valós képet, ha nem járjuk be a szigetek egy részét. A hét lakott sziget (Borkum, Juist, Norderney, Baltrum, Langeoog, Spiekeroog, Wangerooge) közül nehezen választottam ki azt a hármat, amelyre az időnkből futotta. Arra nincs mód, hogy egy nap alatt két szigetre is betérjünk, s nem is ajánlom. Az apály-dagály miatt a hajók nem közlekednek sűrűn és a szigeteket is csak úgy lehet igazán megismerni, ha gyalog vagy bicajjal járjuk be azokat. 

Borkum, Hollandia és Németország között

A legnagyobb lakott kelet-fríz sziget fekszik a legtávolabb a szárazföldtől, ezért mi a katamaránt választottuk az áthajózásra (Emdenből indultunk, menetrend itt, online jegyfoglalás időben szükséges). Az autót kár lett volna vinni, mert a szigeten a tökéletes közlekedési eszköz a kerékpár. Számos kölcsönző van, (mi itt kölcsönöztünk, online előfoglalás szükséges itt is), de az a legjobb, ha a sziget keleti oldalán található kikötőből egészen a belvárosig megyünk a kisvonattal (a jegy ára benne van a hajójegyben és minden hajó érkezése után indul egy vonat) és ott kölcsönzünk egy kerékpárt.

Először érdemes bejárni a várost, ha az új világítótoronyba felmászunk, akkor képet kaphatunk a környékről. A város utcái engem nem fogtak meg, az északi utcák egyszerűbbek, de ez még kopottasnak is tűnt és túl sok volt a bazár, a szó nem eredeti, keleti értelmében. Ezért rövid bolyongás után a mellékutcákon a part felé vettük az irányt, ahol már nyitottak a tejbárok (a tejbe áztatott kenyér és a tejberizs népszerű táplálék a nem mindig meleg vízparton),

s a strandkosarak is ugrásra készen álltak. Itt találkoztam először természetes környezetben élő fókákkal. A stranddal szemben, egy kinyúló homokpadon heverészett úgy 25-30 állat. A partról jól megfigyelhetők és igazán érdekes volt látni, ahogy ezek a szárazföldön esetlen állatok egymáshoz és a vízhez viszonyulnak.

A strand mentén kerekeztünk tovább észak felé, majd az egyik dűne mögül kikukkantva a víz felé rátaláltunk egy széles homokos partszakaszra és majd egy kilométer hosszan gyalogoltunk, hogy elérjük a nagy vizet, az Északi-tengert. A homokon közben a vízből kisodródott, vagy a dagály miatt itt maradt állatokkal ismerkedtünk.

Már itt leégett a bőrünk, ugyanis erre a napra csupán 18 fokot és felhőket jósoltak. Ez azonban nem vált be, 25 fok volt és napsütés. Kentük magunkat, de mint tudjuk az északi nap mindig erősebb, ezért megkaptuk az alapszínt, amelyre a hét folyamán csak raktuk a további rétegeket. Borkumon találkoztunk először a dűnék sokszínűségével. A kikötő és a város között, a dél-nyugati part mentén húzódik egy kerékpár- és gyalogút, amelyen sokáig örökzöldek között tekertünk, majd réten, s végül már a kopár homokhoz érkeztünk. Természetvédelmi terület, ahol jól megfigyelhető a sziget élővilága, a dűnék csöndje, amely csak városi értelemben véve csönd, de abban igazán élvezhető.

Norderney, az ifjú, aki színes ruhákat ölt magára

Norderney, a másik nagy sziget kis híján kimaradt az utunkból, de végül mégis lefoglaltam egy taxihajót (foglalás és menetrend itt), amely átrepített mintegy 25 perc alatt Norddeich-ból a szigetre. Kár lett volna kihagyni, mert ez a sziget tetszett a legjobban. Sokszínű, igazi tengerparti, békebeli üdülőhely, ahol mindent megkaphatunk, amire vágyunk. Ide sem érdemes autót hozni, jobb a kerékpár. (Itt kölcsönöztünk és maximálisan elégedettek voltunk vele.) Rábukkantam egy kiváló körútra, amelynek mentén haladtunk. Ezen a fotón mutatom, igaz németül van feliratozva, de szerintem használható.

A 14 km hosszú és 2,5 kilométer széles Norderney viszonylag fiatal sziget, korabeli írások először csupán 1398-ban említik. Talán éppen ezért olyan vonzó.

A városra ismét kevés időt szántunk, mert már előzetesen látszott, hogy a természet itt olyan csodákat rejteget, amelyekre időt kell hagyni. A homokos part mentén kerékpároztunk egy ideig, majd elértük a fehér dűnét és a mögötte húzódó egészen másfajta dűnéket. Míg az előbbit kopársága, a mögötte állókat a növényzete teszi különlegessé. Ezt az ábrát a parton fotóztam, mert én ezen értettem meg a legjobban a dűnék besorolását és a sós, édes víz hatását.

Miközben a blog fotósa megmászta a világítótornyot, én újabb dűnék között kerekeztem, kiválasztottam a kedvenc virágjaimat, köztük a híres sóvirággal, s élveztem újra a természet hangjait, az autók és zajok nélküli világot. Jól kiépített az út, természetbe illő, s nem engedik, hogy bárhol kószáljunk, csak a kijelölt úton kell maradni.

Amikor eljutottunk az Ostheller elnevezésű parkolóhoz, akkor két lehetőség előtt álltunk. Vagy gyalogolunk 6 km-t a dűnék között, s végül kiérünk a sziget keleti csücskéhez, ahol újra fókákkal és egy hajótörést szenvedett hajó kimentésére küldött kotróhajó roncsaira akadunk, vagy bicajjal a híres watt, az iszapos, lápos tengerparti sáv mentén tekerünk végig. Az utóbbit választottuk és mint másnap kiderült, az előzőről sem maradtunk le, de erről majd Baltrumnál.

A watt valójában a tengerfenék, amelyről, miután elvonul a víz apálykor, sétálni lehet, megfigyelhető az ottmaradt élővilág, kagylók, rákok élőhelye és számos madár kedvenc helyévé válik a terület. A wattban azonban tilos egyedül bolyongani, csak vezetővel lehet bejárni, mert olyan, mint egy mocsár, kiszámíthatatlan és süppedős, nem beszélve arról, hogy helyenként az egyes mélyedésekben akár nyakig vízbe kerülhetünk. A töltés, amelyen tekertünk lehetővé tette, hogy rálássunk a wattra és megfigyeljük a madarakat.

A végén, a kikötő mellett egy kis részen pedig kipróbálhattuk, hogy milyen is benne gyalogolni. Ekkor döntöttem el, hogy bármennyire is vonzó egy séta a wattban, nem nekem találták ki. Kondíció is kell a sárból kihúzni minden lépésnél a lábunkat, de azok a szegény állatok, akik azt hiszik, hogy biztonságban vannak a tengerfenéken is riadtan rezzentek össze a látogatók lépéseitől. Maradt számomra a töltésről való megfigyelés, amely szintén életem egyik különleges élménye volt, ahogy a kikötő mellett található Watt-múzeum is. (Azt hiszem, erre is szánnom kell majd még egy bejegyzést később itt a blogon.)

Norderney a természeti szépségeivel olyannyira elvarázsolt bennünket, hogy csak akkor vettük észre, hogy elfáradtunk, amikor megálltunk vacsorázni egy helyi kis vendéglőben a város egyik mellékutcájában. A hajónk indulásáig még órák voltak, hiszen a legkésőbbi járatot választottam, így maradt idő arra, hogy Heinrich Heine szavait ízlelgetve csodáljuk meg a horizont színpadán fellépő homokos partot és az Északi-tengert Hannoveri Mária királynő páholyából. A Café Marienhöhe a partmenti egyik dűnén áll 170 éve. Hannoveri Mária férje V. György hannoveri király 1851-ben Norderneyt királyi nyári rezidenciává nyilvánította (ez a belváros villáin és épületein is meglátszik) és ekkor épült ez az impozáns, körpanorámás kávézó is. Mária is Heine nagy tisztelője volt, talán ezért is szeretett bele az Északi-tengerbe is. (Heine Útleírások művében egy részt az Északi-tengernek szánt.) Órákig tudtam volna itt még ülni, tejberizst enni és nézni a vad, majd megszelídülő tengert, a felhők mozgását és a madarak produkcióját.

Érzitek ugye, hogy mennyire csodálatos volt ez a sziget?

Éppen ezért a harmadik sziget, Baltrum egy másik cikkben kerül bemutatásra, mert úgy érzem, hogy nem versenyezhetnek ők, Norderney-jel. Mások és különlegesek egyenként is. Baltrum olyannyira, hogy megéri a külön figyelmet.

Nehezen hagytam ott Ostfrieslandot, mert jól esett a sok apró város és falu között bolyongani, jól esett az órákig tartó teaceremónia, jól esett a szigetek csöndje, jól estek a homok és a szél játékából keletkezett csodák.

A leginkább a helyi köszönéssel tudom kifejezni az Ostfrieslandban töltött napokat, tanuld meg velem te is:

Moin, az i-t úgy ejtsd, hogy picit j-nek is hangozzon. S hogy miért használják ezt? Talán a szó eredete miatt. A Moin az ostfrieser Moi szóból ered, amely jó, kellemes, vidám, örömteli dolgot, érzést jelöl.

Nos ilyen volt az öt nap Kelet-Frízföldön: jó, kellemes, vidám, örömteli.

Látogassatok el erre a vidékre, s ne feledjétek, hamarosan jövünk vissza a legkülönlegesebb szigettel és a kulináris érdekességekkel.

 A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerzők engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu     

Az utazásunkért köszönet illeti a Német Turisztikai Hivatalt, akiktől mi is rengeteget inspirálódunk, kövessétek a facebookon is itt az oldalukat.