Filmek, regények, novellák tucatjai helyszínéül szolgált és szolgál ma is a Comói-tó. Mit tudhat ez a vidék, amit egyetlen másik sem Európában? Évek óta izgat a kérdés, de visszatartott, hogy oly sokan keresik ott a választ. Zsúfolt, drága, s valójában nem is olyan, mint, amit híresztelnek róla - gondoltam.

De, olyan, még annál is szebb és vonzóbb. A környéknek nincs szüksége a könyvekre, a filmekre, a retusált fotókra, sőt még a sztárokra sem. Nélkülük is képes a csodára.

Úgy gondoltam, hogy a turizmus újraindítása még kedvező lehetőséget nyújt arra, láthassunk pár helyet Európában, ahol máskor túl sok a turista.

Milánó volt az első célpont, de a szaharai meleg elvette a kedvünket a városnézéstől, s jöhetett a második helyen álló Comói-tó.

Negyvennyolc óránk volt összesen, pénteken déltől vasárnap délig. Mire volt elég?

Arra, hogy belekóstoljunk a tó eszenciájába, élvezzük a hétvége minden percét, s tudjuk, bármikor szívesen jövünk vissza.  

Élményekkel és benyomásokkal kezdem, de a végén ott lesznek a hasznos információk, amelyekből meríthettek, ha elutaztok a Comói-tóhoz.

A svájci Lugano felől érkeztünk, s éppen ezért már előtte volt részünk az alpesi táj csodájában. Mégis, amikor Como városa mellett elkanyarodtunk északra a Comói-tó ipszilonjának nyugati szárán, akkor feltárta magát a válasz.

A tóba omló hegyek, mögöttük a családjukba tartozó magasabb, öregebb vonulatokkal, homogén zöldbe burkolózva vették körbe a kékeszöld víztömeget. A zöldet a partról induló városok zömében sárgás házai törték meg, magasabban néhol egy-egy elrejtett rezidencia vagy templom tűnt csak fel.

Az első három szín, amely a Comói-tóról eszembe jut az a kék, a zöld és napsárga. S ha most színelemző lennék (de nem vagyok), akkor azt mondanám, hogy ez a három szín biztosan képes harmonikussá tenni bármit.

Ez a három szín a Comói-tó egyik titka.

Igen, olaszosan vezetnek, igen, szűkek az utcák, igen, kevés a parkolóhely, de csupán 1-2 órára volt szükségem, hogy mindenhez alkalmazkodjam. Felvettem a ritmust a vezetésben, behúztuk a tükröt, ha túl keskeny volt az utca, s valójában mindig találtunk parkolóhelyet.

Sőt még az a kívánságom is teljesült, hogy az első ebédre a tó partján kerüljön sor. Találomra szúrtam ki az éttermet, amelynek terasza belógott a tó fölé. S olyan ételt tettek elém, amelyre semmilyen körülmények között nem tudnék rosszat mondani. Valójában az egész hétvége alatt csak kiváló éttermekben jártunk, a legegyszerűbb pizzériától az előre foglalt halas étteremig.

S az árak, felmerül ugye a kérdés. Biztosan lehet olcsóbbakat is találni, de mi hozzászoktunk már ahhoz, hogy a Bodeni-tó környéke sem olcsó. Nos, a Comói-tó semmivel nem drágább, mint bármelyik európai turisztikai régió és ezalatt értem a Bodeni-tavat és a Balatont is. (Nemrég jártam a Balatonnál, a jó éttermek és cukrászdák árai elérik az itteni árakat.) Amit azonban letettek elénk, az minőségi volt. Sőt, ötvözte a hagyományos olasz konyhát a modern trendekkel. Ennek az egyik legszebb példája a Bellagio városában elfogyasztott Pizzoccheri volt: hajdina tészta, sajt, vajas szósz, burgonya és zöldségek. Pasta egészséges összetevőkből, pizzaformára tálalva. Fiatalos konyha, hagyományos alapokon.

S akkor még nem beszéltem a kacsamájas-gyümölcsös rizottóról, a nyúlpástétommal töltött ravioliról, a halsteakről, s a fagyikról. A Comói-tó éttermeiben az utazó megtalálja az igazi olasz konyhát széles spektrumban.

A színek után azt hiszem az ízek is hozzáadnak a titokhoz.

A nyári meleg miatt nem szerveztem zsúfolt programot, de ezt nagyon jól tettem. Egyszerű séta bármelyik kisvárosban órákig lenyűgözött. A leanderekkel tarkított parti sétányokon kellemes szél fújt, így a 30 fok is sokkal elviselhetőbb volt. A szűk utcákban a melegről és a lépcsők tömegéről az igényes, elegáns üzletek vonták el a figyelmemet. A Comói-tó környéke évszázadok óta a textiliparhoz kötődik. Ez tükröződött a kirakatokban, ismét a színekkel manipulálva a sétálókat.

Az egyik kedvenc elfoglaltságom volt, amíg a blog fotósa tette a dolgát, hogy a partmenti halászokat figyeltem. Hihetetlen, de a sétányról pecáztak, s volt, aki percenként fogott egy-egy halat. Néha beszélgettek egymással, de legtöbbször csak újra és újra belendítették a horgot. A Comói-tó Európa egyik legmélyebb tava a maga 400 méteres mélységével. Talán éppen ezért lehet jó fogásra számítani a part közelében is.

Már induláskor kitűztük célnak, hogy a tó ipszilon alakjának nyugati szárát igyekszünk megnézni alaposan, de persze nem tudtunk ellenállni, hogy ne kompoljunk át Bellagio és Varenna városába, s ha már ott járunk, akkor a keleti száron is autózzunk körbe. Így vethettünk egy pillantást a tó legnagyobb városára Lecco-ra és a tó központjára Como-ra is. Őszintén szólva Como nem győzött meg, de Lecco-ba biztosan visszamegyünk, hogy részletesen megismerjük.

Varenna kis tereivel, ahol igazi dolce vita hangulat uralkodott, Bellagio pedig a már említett szűk utcákkal és kis üzleteivel varázsolt el.

A nyugati parton Argegno-tól Menaggio-ig valamennyi település lenyűgöző. Valójában nem is tudni, hogy melyik hol kezdődik és hol végződik.

Percenként álltunk meg, ha akadt egy parkoló, akkor lefutottunk a partra, megnéztünk egy templomot, ittunk egy hűsítőt, felkaptattunk egy-egy magasabb utcában.

Támpontnak a tó egyetlen szigetét, az Isola Comanica-t használtuk.

Tudom, tudom, már mindenki magában a villák után érdeklődik. Szándékosan nem ejtettem szót róluk, mert azt hiszem ezek az épületek a Comói-tó titkának következő összetevői.

Az elmúlt évszázadok embere abban biztosan nem különbözött tőlünk, hogy szerette a szépséget. A tó átnyújtotta neki a sajátját, s az ember, aki építkezésre szánta el itt magát, az nem tehette meg, hogy holmi egyszerű épületeket emel.

A szépség szépséget kíván.

Nincs minden régi villa felújítva, de még romosan is meglátjuk benne a szépséget. Vannak szerencsések, amelyeknek gazdag tulajdonosai gondoskodnak a fenntartásról, s vannak, amelyekkel Lombardia tartomány, vagy az olasz állam törődik.

Az egyik ilyen a Villa del Balbianello, a másik a Villa Carlotta. Ez a két villa fért bele a mi 48 órás látogatásunkba.

Az elsőként említett Villa del Balbianellora csöppet sem az ott forgatott filmek miatt esett a választásom, hanem az elhelyezkedése és kivitelezése, valamint a kertje miatt.

Azt mondják, hogy a Comói-tavon azért kell hajózni, mert így bukkannak elő a legszebb villák. Ezért a Villa del Balbianello-hoz mi is hajóval mentünk. A félszigeten fekvő villához vezető vízi út megmutatta, hogy kár lett volna kihagyni ezt a szemszöget a Comói-tónál.

A villa varázsát számomra a lépcsős elhelyezkedése, a kertbe simuló épületek és az épületekre simuló kert adták.

A története sem hétköznapi. Naná, hogy szerzetesekkel kezdődik, majd egy kardinálissal folytatódik. Jön egy hazafi, akinek túl drága és elegáns, majd amerikai és milánói üzletemberek, akiknek pénzük is és ízlésük is van a restaurálásra és a méltó használatra.

A sorban a kedvencem Guido Monzino, akit nagy utazóként a hideg helyek vonzottak, járt az Északi-sarkon, a Mont Everesten és persze közben műgyűjtő szenvedélyének is hódolt. Ennek számos bizonyítékát találni a villában. Irodalomkedvelő utazóként persze a könyvtár ragadott magával,

nem beszélve arról, hogy egészen különálló és egy rendkívüli loggia köti össze a zeneteremmel. Azt hiszem, ebben az épületegyüttesben benne van Itália lényege.

A villát körbeölelő kert szépségét a kora adja. A fák és a bokrok még látták a kardinálist itt sétálni, s már látták a jövőt is, amikor a Star Wars-ban a klónok támadtak. Kifelé már a parkon keresztül sétáltunk, hogy egy másik arcát is láthassuk a Villa del Balbianello-nak, bár elszigeteltségét, amely itt oly sok villára jellemző, így is érzékeltük.

A Villa Carlotta-t a múzeuma miatt választottam, de kiderült, hogy a kert ott sem nyújt kevesebbet, sőt!

Canova a sokak által lenézett szobrász művei iránti rajongásom még jó tizenöt éve kezdődött Rómában. A Villa Borghese-ben Pauline Borghese-ről készített márványszobra előtt hosszú percekig álltam. Képtelennek tartottam, hogy márványból ilyen finoman érzékeltetni lehessen az emberi test anyagokra gyakorolt hatását. Márpedig Canovának sikerült. Azután Párizsban Ámor és Pszükhé szobra mellett gondoltam azt, hogy alaptalan az a vád, Canova nem képes érzelmeket kifejezni. A Villa Carlottaban csak két eredeti műve, s két másik másolata látható, de mégis elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem vitatkozom a művészettörténészekkel, mert lehet, hogy a szobrai tényleg nem fejeznek ki, de kiváltanak érzelmeket a befogadókból. S szerintem ebben áll Canova nagyszerűsége. A tökéletes férfit elhoztam nektek a Carlotta villából.

Az épület történetével, egykori lakóival és kertjével is beleillik a Comói-tó szépségébe. Erről azonban hamarosan egy másik csatornán keresztül mesélek majd nektek.

Hiányzik még valami a teljes képhez? Igen, egy panoráma a tóra. Ezt a nem is volt olyan könnyű teljesíteni ezen a júniusi hétvégén. A levegő nagyon párás volt, a fogaskerekű Argegnoból Pigrába nem közlekedett. Ezek a tények azonban nem térítettek el bennünket. Felmentünk a keskeny szerpentinen autóval és ránéztünk a tóra. Nem ez a legszebb kilátópont, s csupán csak a nyugati szárra láthattunk rá innen, de így sem panaszkodhatunk, a Comói-tó itt is igazolta, hogy a sok zöld és kék találkozása megteremti a harmóniát.

Vannak helyek Európában, amelyek úgy megfognak, hogy egyáltalán nem bánom, ha időnként visszamegyünk. Azt hiszem, a Comói-tó ilyen hely. Adott minden ahhoz, hogy a táj, az ételek, a házak és az emberek kikapcsoljanak, akár 48 óra alatt is a hétköznapokból, harmóniába burkolják a lelkemet és elringassanak, mint egy csónak.

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerzők engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu