Nem szeretek nyűglődni, de most egyszerűen kell. Amikor még Magyarországon éltem, akkor sem értettem a saját hazámat, a saját honfitársaim nagy részét. De most, kívülről még rosszabbnak érzem a helyzetet.
Nemrég felhívtam a figyelmet egy rendezvényre, ahol Magyarország a fő attrakció. Egy Gourmet-fesztivál Németországban. Ahol a szervezők azt tűzték ki célul, hogy a külföldön kevésbé ismert magyar konyhaművészetet és borkultúrát ismertetik meg a közönséggel. A fő attrakció a Tokaji bor lesz. Újságok regéltek róla Németországban, hirdették a magyar séfeket és borászokat. Büszkeség töltött el, gyorsan írtam róla, s reméltem, hogy majd nagy hírportálokon is meglátom a hírt Magyarországon. Nem így lett. Sehol, sőt a saját blogom olvasói, a saját bloggerközösségem is alig méltatta figyelemre. Nem hír, mondták. Nem érdekli az embereket, mert nem cukiállat, cukigyerek, cukivideó, vagy cukinemtom mi. Ja és nem bögrés sütit sütnek a Gourmet-fesztiválon. Hát tényleg nem, mert ahhoz még annyi ész sem kell, hogy leolvassuk a mérlegről a számokat. Mert, hogy a nagymamám nem mérte a hozzávalókat az rendben van. Bár nem azért mert nem ismerte a számokat, hanem, mert a házi mázsán nehéz lett volna 3 dkg élesztőt kimérni. De mondja már meg valaki, hogy hány nőnek nincs egy 900 Ft-os mérlege a konyhában? Azt hiszem eltértem a tárgytól.
Magyarország, az ország, amelyben plakáton kell hirdetni, hogy jobban teljesít, most tényleg jobban teljesít valamiben. S ezt nem én mondom, hanem a Gourmet-fesztivál szervezőinek vezetője, Detlef Tappe, akinek, lássuk be nem igazán lehet érdeke bevágódni csak úgy a magyaroknál. Azaz, valószínűleg érdek nélkül mondja: "Nincs másik olyan ország Európában, amely az elmúlt években ennyit fejlődött volna kulináris szempontból, mint Magyarország, miközben az emberek többsége még mindig a pörkölttel és a paprikával azonosítja a magyar konyhát. Hagyományok, tehetség és új trendek ötvöződnek most új konyhaművészetté ott."
Aztán az sem semmi, amikor Johannes King, a Sylt-szigeten "praktizáló" két Michelin-csillaggal rendelkező séf egy német lapnak azt nyilatkozza: "Magyarországnak hihetetlen borkultúrája van.”
Valóban az van, de tíz magyar közül tíznek Tokajról – sajnos – egészen más jut eszébe manapság. S akkor azt hiszem, hogy el is érkeztünk a lényeghez.
A magyarok nem tudnak örülni semminek. Nemcsak egyenként, hanem kollektíven sem. Panasz, meg irigység az van. Minden rosszul megy, mindenben hiba van, mindent rosszul csinálnak, de kik? Ja, hogy nem én, hanem a szomszéd, a kolléga, az önkormányzati képviselő, a politikus, a cég, a főnök, stb. Csak azt felejtik el, hogy ők is szomszédjai, vagy főnökei, vagy alkalmazottai valakinek. Na, ilyen ráébredés nincs, de irigység az van. S hogy kinek is kellene jobban csinálni valamit? Mindenkinek! De elég lenne azzal kezdeni, hogy elismerjük azt, ami jó. Csak úgy spontán, irigység nélkül. S persze teret adunk neki, hirdetjük, büszkék leszünk rá, egyenként és kollektíven. S nem az lesz az első kérdésünk, hogy vajon mennyit kereset ezzel az illető?
Bizonyára sok hibája van Németországnak is – ahol élek –, de egy biztos, irtóra büszkék arra, amit csinálnak. Büszkék az autóikra, a focira, Angela Merkelre, a biztonságra (köz- és létbiztonságra), s sorolhatnám. Nem fellengzősen, csak úgy a maguk kedvére. Segítik, ha mással nem, azzal, hogy német autót vesznek, német zöldséget esznek, vagy a német termelő borát isszák (pedig a borszakértők szerint meg sem közelíti a jó magyar borokat). No persze a termelő is mindent megtesz, hogy a legjobbat tegye a fogyasztó asztalára. S ez így van jól. Mert egy gazdaság akkor működik, ha megbízható eladók adnak el jó minőségű árut és a vevők hálájukat a fogyasztással és reklámmal fejezik ki. De Magyarországon mi még annyit sem teszünk meg, hogy csupán tiszteletből elmondjuk egymásnak, ha valahol Európában dicsérik a hazánkat.
