Gyermekkorom óta problémáim vannak a hegymenettel. Sík terepen bármikor, bármennyit (na jó, ésszerű határokon belül), de ha már emelkedik a terep, akkor én nyögök. Maradandó emlék lesz mindig, amikor alföldi gyerekként a Kékesre vittek a szüleim kirándulni. Hát, hogy is mondjam, kellett apukámnak egy ideig szépen, majd határozottan agitálnia, hogy felmenjek gyalog a legmagasabb magyar hegyre. Ennek hatására a következő 30 évben csak felvonóval, vagy autóval voltam hajlandó bármilyen hegy csúcsát megnézni. S akkor jött egy megmagyarázhatatlan helyről az ötlet, hogy norvégiai utazásunk során másszunk fel a Szószék sziklához.
A Preikestolen, azaz Szószék szikla 604 méterre magasodik a Lysefjord fölé Stavanger közelében. A kilátás páratlan, még Norvégia viszonylatában is elképesztő. Az úton pedig naponta ezrek másznak fölfelé, hogy félelmet nem ismerve végül kiüljenek a semmi fölé, lábukat a 600 méternyi mélység fölött lógatva.
A korábbi norvég utazásunk során is kacérkodtam már a gondolattal, de a kényelem, a lustaság és a harminc évnyi "én nem szeretek hegynek fölfelé menni" elv erősebbnek bizonyult. Most, 2015-ben, amikor túl vagyunk egy fogyókúrán (de még azért jelentős túlsúlyunk van) és állandóan izomfejlesztést csinálunk, azt gondoltam, hogy meg kell próbálnunk. Az út fölfelé sziklás, helyenként sík a terep, de a 3,8 km jobbára emelkedik, 334 méter tengerszint különbséget kell legyőzni.
Indulás előtt megnéztem néhány videót az útról, s kimondatlanul ugyan, de a gondolataimban mindig ott volt, hogy nem vagyok biztos önmagamban, fel tudok-e menni!
Amikor eljött a mászás napja, s felvettük a bakancsunkat, már egyre inkább elhatalmasodott rajtam a félelem. Sziklákon mászni, ráadásul fölfelé, helyenként oldalunkon a szakadék, kevés a kapaszkodó, nem vagyunk elég ügyesek, soha nem másztunk így hegyet, kövérek vagyunk és kevésbé edzettek - forogtak a negatív gondolatok bennem. S valahol mégis nagyon akartam menni. Elfogott egy mámoros érzés, a hódítás vágya. A siker lehetősége ott lebegett a szemem előtt. Legyőzni önmagunkat, a félelmeinket, kövérségünket, lustaságunkat, kényelmességünket. S kivívni saját magunk és mások elismerését! Induljunk hát, nincs veszítenivalónk, ha megpróbáljuk.
A parkolóba érve már annyi energia gyűlt fel bennem, hogy alig bírtam magammal. Az első 1000 méter alig volt megerőltető,
Fotó: dr. Szalai Krisztián
viszont a természet újabbnál újabb csodákat tárt fel.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Az adrenalin képződés beindult, megállíthatatlannak éreztem magamat. Szinte szökdécseltem a sziklákon, alig fulladtam ki, s megállókra sem nagyon volt szükség.
A második ezresnél volt egy kis megzuhanásom, amikor egy fennsík közepén megláttam, hogy hol másznak fölfelé az emberek.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Ott és akkor azt gondoltam, az lesz az a pont, ahol feladom. A magaslat aljához érve bevehetetlennek tűnt, de azért elindultunk.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Sokszor meg kellett állni, de valami belül mindig tovább hajtott, menni kell. S mentünk, legyőztük a harmadik ezrest is.
Másztunk át sziklafalakon, kerülgettünk mocsaras fennsíkot, pisiltünk a természetben (nincsenek az úton wc-ek, semmi sem rondít bele az anyatermészetbe, kivéve a sok a turista :-) ).
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A látvány, a fotózás állított csak meg bennünket, az adrenalin, a közelben várakozó győzelem, a siker pedig hajtott tovább.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Az utolsó néhány száz méter volt a legrosszabb. Totális emelkedés, de nem lépcsős, hanem sík sziklán, fullasztó, de a célegyenesben már senki nem adhatja fel. S akkor ott termett a mélység, a fjord, a szikla.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Ott álltunk mi a szélén, büszkén. Mi, a kövérek, a lusták, a kényelmesek, akik legyőzték önmagukat, s felmásztak egy másoknak gyerekjáték úton, hogy lássák a sziklát, amely talán holnap bezuhan a fjordba. A legenda szerint ugyanis, ha a közeli faluból 6 fiútestvér feleségül vesz 6 leánytestvért, akkor a szikla elválik a hegytől és bezuhan a fjordba. (A tudósok szerint ez bekövetkezhet, de csak úgy 1000 év múlva.) De mi megelőztük a legendát, s ott voltunk.
Jöttünk, másztunk és győztünk!
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Megértem már azokat, akik szeretik az adrenalin sportokat, megértem a csúcstámadókat, s nem értem önmagamat. Miért is nem próbáltam ezt eddig? Mi történt ott a norvég Lysefjord mellett velem? Mitől volt annyi energiám, bátorságom és erőm? Talán időnként szükségem van olyan kihívásokra, amelyeket még soha nem tapasztaltam. Szükséges próbára tenni szervezetemet, elszántságomat, erőmet, s kapacitásaimat. Be kell indítani az adrenalint, s le kell győzni a lustaságot, a kényelmet és a testi adottságot. Legyőzni önmagunkat csodálatos érzés! Próbáljátok ki!
Köszönet érte a férjemnek, aki biztatott és velem tartott és köszönet Norvégiának, hogy hagyja a természetet saját természetességében létezni!
Fotó: dr. Szalai Krisztián
