Ulmnak sok arca van, s egy ujja. A városhoz közeledve előbb láttam meg ujját, mint arcait. Isten ujja, azaz a világ legmagasabb tornyával büszkélkedő „nem valódi” székesegyház, már jóval a város előtt láthatóvá válik. Elfog az érzés, hogy már találkoztunk valahol. Valahol Európában, méghozzá Prágában és Strasbourgban. S nem is járok messze az igazságtól, hiszen egyik építésze részt vett a strasbourgi székesegyház építésében mielőtt itt Ulmban látott volna neki e különös épületnek, pontosabban folytatta volna azt, amit mások elkezdtek. Mások? Igen, Parlerék, a híres német építész család, akik közül többen a prágai Szent Vitus Székesegyházon is dolgoztak. Mennyire kicsi a középkori Európa is?
Miközben a 768 lépcsőn lépdelünk Isten ujjában felfelé, hogy mi is meghódítsuk a világ legmagasabb tornyát, azon gondolkodom, hogy jól sikerült a város polgárainak céljukat elérni, azaz gazdagságukat és városuk nagyságát érzékeltetni eme építménnyel. Talán túlságosan is magasra törtek, gondolom ezt úgy 400 lépcső után.
Közben feltárul helyenként egy-egy résben Ulm egyik arca, a folyó által kettészelt város képe, amely egy hamis arc. Hamis, mert nem egy várost szel ketté a Duna, hanem két várost választ el, Ulmot és Neu-Ulmot. Korántsem jelenthető azonban ki, még innen fentről sem, hogy Ulm csupán régi lenne, csupán középkori lenne. Meghatározzák a városképet a híres halász- és tímárnegyed fagerendás házai, a városfal, a városi tornyok, de köztük megjelennek a modern építészet alkotásai.
Megérkezni Isten ujjának utolsó ujjpercéhez, majd feljutni körmének hegyéig a vártnál kisebb élmény, kisebb, mint lent, az ujj tövénél állni és elérhetetlennek érezni. A kilátás és az utunkat kísérő gótikus szobrok, építészeti elemek azonban kárpótolnak, s át is vezetnek a gazdag Ulm arcához. Gazdag díszítés, gazdag polgárság, gazdag város, amelynek másik legszebb emléke a reneszánsz stílusú városháza. A városháza, amely üzletháznak épült, s most figyeljetek! 1370-ben.
Mellette újabb arcra bukkanunk, a halász- és tímárnegyedben galériák, éttermek, hotelek kapaszkodnak a Duna felé tartó Blau folyó partján.
Egyik-másik szó szerint kapaszkodik, sőt olyan ferdén áll, hogy egyben el is nyeri a világ legferdébb hotelje címet.
Legekből a városban nincs hiány. Ebéd közben kezembe akad egy prospektus, amely Európa egyik leggazdagabb gyűjteményével rendelkező kenyérmúzeumát, valamint a Magyarországra emigrált dunai svábok nagyszabású gyűjteményét hirdeti, s ezzel Ulm újabb arcára, a múzeumira irányítja figyelmünket. A városfalon át a Dunához érkezve kenyér helyett a különös és máig ható emigráció története nyomába eredünk.A Dunai Svábok Központi Múzeumában Ulm újabb arca tárul fel. A szervező arc, amely útnak indítja a sok ezer németet, hogy azok benépesítsék és újra életre kelthessék a török miatt elnéptelenedett magyar vidékeket. Alig 300 éve Magyarország adott reményt, földet, munkát, házat, új életet a szegényebb családoknak, ma pedig Ulmban és környékén annyi magyar él, mint egy kisváros lakosainak száma.
Apropó hajó, az ulmi skatulya néven is ismert hajó modelljét sokáig nézegettem, s megrémisztett, hogy mennyi mindennek voltak kitéve azok, akik az utazás mellett döntöttek. Általában 14-18 méter hosszúak és 3,5 méter szélesek voltak, fenyőből készültek és teherbírásuk úgy 9-15 tonna lehetett. Egy-egy nagyobb hajón akár 100 ember is utazott csaknem 2 hétig a Dunán.
Az út első szakaszát saját maguknak kellett fedezni, ez általában 1 krajcár volt fejenként és mérföldenként, majd Bécstől a kivándorlási hivatal (eleinte nem, csak a 18. század második felétől) fedezte az út költségét. Vámmentesen utaztak, de ennek ellenére sokszor megsarcolták őket. Pusztított járvány a hajón és szenvedtek balesetet is sokan.
A múzeum nemcsak a kivándorlás megszervezésének és lebonyolításának ulmi történetét mutatja be, hanem azt is, hogyan illeszkedtek be az új hazában, s hogyan őrizték meg, illetve őrzik még ma is kultúrájukat és nyelvüket Magyarországon, s az egykori magyar, de ma már valamelyik szomszédos államhoz tartozó területeken. A XVIII. században a német (nemcsak sváb) kivándorlók száma eléri a 200.000 főt. Megdöbbentő szám, ugye?
A múzeumban érnek még meglepetések, amikor az átvett ételek, az átvett szavak, szokások tárházához és a benépesített területek bemutatásához érkezünk. Ismeritek a stifolder szót? Bizonyára sokan használják a házi kolbászra. Nos, azok a német bevándorlók, akik Magyarországra a német Fulda apátságának (Stift) környékéről érkeztek, ízletes kolbászt hoztak magukkal, s innen a név stifolder.
Tudtátok, hogy a Baranya megyét (s részben Tolnát, Somogyot) sváb Törökországnak nevezik? A név onnan ered, hogy 1686-ig török megszállás alatt állt a terület, a magyar népesség elmenekült innen, majd érkeztek a német (akkoriban általánosságban sváboknak nevezték őket, de nemcsak svábok voltak) bevándorlók és letelepedtek itt.
Nem mondom el az összes történetet, mert aki Ulmban jár, annak ezt a múzeumot látnia kell!
Ahogyan el kell látogatnia még a kenyérmúzeumba is, mert hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a világ valamennyi kultúráját, valamennyi korban egy dolog biztosan összekötötte, az pedig nem más, mint a kenyér. A város egyik eldugott terén álló, egykori sóraktár épületében a magtól a festményig, az ókortól napjainkig követhetjük a kenyér útját. Az út végén pedig hálásak leszünk a sorsnak, hogy már nem kézzel kell megőrölni a gabonát, hogy nem élünk, s éltünk éhínségben, s hogy megtanultuk a formázás titkát.
Pár órás ulmi látogatásunkat jó nagy Duna-parti és óvárosi sétával zárjuk. Rácsodálkozunk még a kövér hentesek miatt megdőlt városi toronyra (A monda szerint a kövér hentesek fűrészporral töltötték meg a kolbászt és a feldühödött polgárok a toronyba zárták őket. A megijedt hentesek az egyik sarokba húzódtak és ezért a torony megdőlt kicsit. Gyanítom a mocsaras talajnak is lehet némi köze a dologhoz.), az óváros házaira, az Esküházra, amely a legrégebbi városi alkotmányra emlékeztet mindenkit, de leginkább a mindenkori főpolgármestert, akinek minden évben az 1397-es Nagy Eskülevél alapján itt kell felesküdnie a város alkotmányára. Ez is Ulm egyik arca a sok közül.
S hol van még a régi Ulm modern arca, a bajor földön fekvő Neu-Ulm látnivalói, vagy az olyan múzeumok, mint az Edwin Scharff múzeum, a természeti múzeum, a művészeti múzeum, vagy hol vannak az olyan hírességek gyökereinek felfedezése, mint Sophie Scholl, Johannes Kepler, Einstein és Thomas Abbt. Mert ez is Ulm!
Mi jövünk még a Duna-parti városba, mert a nem is igazi katedrális csak odahív, de Ulm ott is tartja a turistát jó időre!
A város turisztikai oldalát itt találjátok!
A bejegyzésben szereplő fotókat dr. Szalai Krisztián készítette, s azok szerzői jogi védelem alatt állnak, felhasználni, másolni, megosztani, csak a szerző engedélyével lehet, amely az alábbi e-mail címen lehetséges: eletsojablog@gmail.com