Fél éve élek itt, Németországban. Jártam kis és nagy városokban, erdőkben és hegyekben. Láttam régit és újszerűt, de egyetlen dolog sem tud annyira lázba hozni, mint azok a kisvárosok, amelyek közé Bamberg is tartozik.

Olyan szikrázó napsütésben érkeztünk a városba, hogy a piac standjain várakozó barackok is verejtékeztek. Egyetlen ilyen városi látogatásunkból sem maradt még ki a piac. Azt hinné az ember, hogy a franciákat nem lehet legyőzni ebben, de a németeknek sikerül. Mindig és mindenhol piac van. Bambergben is jól esett látni, ahogyan a helyiek kosarukban egy-egy póréhagymával, némi burgonyával, barackkal és rebarbarával sétálnak a város a főutcáján otthonuk felé. Ösztönösen mentünk a 19-20. századi lakóépületek, s a köztük itt-ott felbukkanó 14-15. századi ónémet házak között a tornyok felé.

Figyelmünket azonban hamarosan a víz csobogó hangja vonta el. Honnan jön? – kérdeztem, de akkor már egy parányi hídon találtam magam, amely házak közé befutó csatornát ívelt át. A partján álló épületek már a középkorban is gazdának örvendhettek, s ma is tárt karokkal várják a gondolán hazatérő tulajdonost.

Kőfalak mentén újabb hídhoz vitt a lábunk, ahol megpillanthattuk régi ismerősünket a Regnitz folyót, amint éppen erőteljes vízlépcsők fékezik meg, s teszik szelíd folyammá.

A hídon tett 180 fokos fordulat bemutatta az egykori püspökség és polgárság kötelékének erősítését kifejező, mesterséges szigetre (amely az egyházi és polgári városrészeket köti össze) épített régi Városházát.

Először csak azt gondolja az ember, hogy egy aprócska gyufás skatulya került felragasztásra egy toronyra. Jobban szemügyre véve észrevehető, hogy stabilabban áll ott 1387 óta, mint mai rokonai közül bármelyik is. S inkább vannak mögé ragasztva a barokk és rokokó épületek, mint az rájuk.

A torony kapuja mellől nyílik az egyik legszebb panoráma a „kis Velencének” is nevezett, egykor halászok által lakott „telepre”. Itt megértettem, hogy miért került fel Bamberg központja, mint a legnagyobb sértetlen történelmi városmag Németországban az UNESCO világörökségi listájára.

A halászok feleségei ablakukból mondhatták el imáikat a férfiak napi fogásaiért felváltva a dóm, vagy a St. Michael bencés kolostor tornyainak. A dómnak otthont adó hegyre meredek lépcsőn jutottunk fel. A tér, amely három korszak, három különböző rendeltetésű épületének ad helyet, macskaköves, kissé körte alakú. A dóm igazi nagysága, a nagyság, amelyet II. Henrik császár szánt az ezen a helyen 1012-ben felszentelt épületnek, a térről nem érzékelhető. Valódi szépsége a közeli hegyekről szemlélhető meg jól.

A boltíves kapun csodálattal léptem be, hiszen egy olyan helyre érkeztünk, ahol már ezer éve is templom állt. S már ezer évvel ezelőtt belovagolt ide egy magyar, akit történetesen I. Istvánnak hívtak. Feleségéért jött, aki a dóm alapítójának II. Henriknek volt a húga, s az első keresztény magyar királyné lett. A dómban álló lovas szoborról senki nem tudja pontosan kit ábrázol, de engem meggyőzött, hogy ő bizony a mi Szent Istvánunk.

A lovas, Henrik és felesége, Kunigunda szarkofágja felé lovagol, de tekintetét az oltárra szegezi, talán ezzel is jelképezve azt, hogy eljött a kor egyik legkeresztényibb családjához, hogy saját elhatározását és országát a kereszténység irányába ezzel is erősítse. Persze az igazi belovagláskor, még nem állt a dóm, de a későbbi újjá- és átépítésekkor az építészek szükségét érezték ennek a lovas szobornak a dómban. A gótika, talán még éppen kialakulóban lévő stílusjegyei teszik egyedivé az épület belsejét. Nincsenek még színes üvegablakok, a tiszta fény számomra sokkal visszafogottabbá teszi a belső teret. Minden hasonló templomban a boltozat ragad leginkább magával. Csodálom az építőmesterek bátorságát, a XIII. században hozzáfogni egy ilyen boltozathoz, a kor kezdetleges eszközeivel azt mutatja, hogy elszántan akartak valami olyat alkotni, ami hitük erejét is jelképezi.

Az uralkodók, hercegek, püspökök és udvartartásuk a mise után a dóm melletti régi rezidenciára vonulhatott, amelynek kapuja pompás reneszánsz alkotás. Az udvarban pillanatok alatt a középkorban érezheti magát a látogató, legfőképpen, ha sikerül egy kellemes nyári estén a szabadtéri színpadon megnézni egy színházi darabot.

Az új püspöki rezidencia a maga barokk stílusával a harmadik meghatározó épülete a térnek. Itt a legszebb látványt a rózsakert és az onnan a városra, s a St. Michael templomra nyíló kilátás adja.

A térről meredek utca vezet fel az egykori bencés apátsághoz. Miután a dél már a rózsakertben ért bennünket, s a nap sem engedett sugarai melegéből úgy döntöttünk, hogy nem másszuk meg a meredek utcákat, inkább a város szívéből és a folyó partjáról csodáljuk meg a Szent Mihály templomot. A macskaköves utcán nemcsak cipőnk, hanem gyomrunk is kopogtatott, ezért próbáltuk a sok-sok étterem közül kiválasztani a legmegfelelőbbet. Egy kis német söröző mellett döntöttünk, ahol rögtön a Schäufele-re esett a választásunk.

Egy valódi bajor recept, amely nem is áll távol a magyar konyhától. Egy jó disznótor és máris megvan az alapanyag, a sertés lapocka. A másik jellegzetes német étek a gőzgombóc (azaz a Kloß). Itt gőzgombócot bárhol és bármikor lehet kapni, elmaradhatatlan. S eme eledel mellé már csak egy jó korsó sör hiányzik. Szerencsére bármely kis- és nagyvárosban éttermek garmadája várja a turistákat, úgyhogy Franciaországhoz hasonlóan itt sem maradhatunk éhen.

Miután gyomrunkat megnyugtattuk, nekivágtunk hajóval is a városnak. Az út első pár száz méterét a halásztelep mellett tettük meg. Engem a sok halászház között rejtőző kissé klasszicista stílusú aprócska kastély ragadott magával, amely mögül előbukkan a St. Martin tornya.  Az út további részében a Regnitzen és a Duna-Maina csatornán másra sem tudtam gondolni, csak ennek a kis kastélynak a történetére. Miután nem ismerhettem építési körülményeit és lakóit, megpróbáltam elképzelni életüket a folyóparton.