Ha Párizs, akkor Eiffel-torony – mondják. Ha Párizs, akkor csúcsgasztronómia – mondom én.
Elbűvölt, szerelembe ejtett, magával ragadott és fogva tart, valóban felülmúlhatatlan város: az Eiffel-torony, mint a vasból készült ornamentika csodája, a Montmartre, mint a művészet bölcsője, a Notre-Dame, mint az isteni nagyság legkifejezőbb temploma, s sorolhatnám. Most mégis inkább egy aprócska csodáról írnék, amelyet eddig nem ismertem.
Egy gasztrolap hívta fel a figyelmemet arra, hogy ha Párizs, akkor Pierre Hermé cukrászata, s itt készül a legjobb macaron. Macaron? Igen, két aprócska mandulás, cukros tojáshab és közte finom szemcséjű krém.

Mintha ettem volna már hasonlót gyermekkoromban, de belépve Hermé egyik üzletébe a Concorde tér közelében rá kellett ébrednem, hogy nem, ilyet még nem ettem. Az elegáns üzlet, amely a világ egyik legjobb cukrászata termékeit kínálja, aprócska, leülni és helyben fogyasztani nem lehet, mostanra már tudom, hogy azért, mert az édességcsodákat, köztük a macaront, úgy kell kóstolni, hogy ne legyen zavaró tényező. Csak Te és a Macaron, ez egy érzelmi ízkapcsolat, amely intim, s amely nem tűr harmadik felet. Érzékeket felülmúló ízek, a menta, az ibolya, a rózsa és a rózsavíz, a csokoládé, a mandarin, a kandírozott gesztenye és a többi hagyományos és nem szokványos ízesítés két légiesen könnyű „csók” között. Aprók, de olyan hatást gyakorolnak az ízlelésre, hogy egykönnyen nem felejti el az ember. Első találkozásom a Macaronnal nem hagyta észrevenni a többi Hermé édességcsodát, de néhány nappal később a Saint-.Sulpice városrészben megbabonázott narkósként támolyogtam be egy másik Hermé üzletbe. Itt már le kellett győzni korábbi szerelmemet, a macaront és hagyni, hogy más csodákban is részes legyen ízlelésem. Ismét az otthoni nyugalom, a külvilág teljes kizárása mellett fogyasztottam el a csokoládé kockát,

s az ún. párizsi krémest,

Hermés módra. Kétféle csokoládés süti egymás után, két teljesen különböző ízvilág. Lenyűgöző, ahogyan megkülönböztethető a csokoládékrém a másik csokoládékrémtől, ez már művészet. Lágy és selymes krémek, amelyek simogatják az ember nyelvét és lelkét.
Másnap magam mögött kellett hagynom Párizst és új szerelmemet a macaront. Itthon hetekig kutakodtam, hogyan találhatnék rá itt is macaronra. Találtam recepteket, de kevesen számoltak be otthoni sikeres elkészítésről, ezért óvakodtam nekifogni, nem akartam beérni egy francia „csók” elfuserált változatával. S egyszer csak egy újabb gasztrolap megmutatta az utat Solymárra a Zazzi cukrászdába. Írták, hogy két, a szakmájukat hátra hagyó hölgy valami csodálatos dologba fogott bele: francia cukrászdát csinált Budapesttől néhány kilométerre. Aki francia eleganciát vár odaérkezve, az meglepődik. Nincs semmi flanc, egyszerű épület, egyszerű berendezés, alig pár négyzetméter, de ami a hűtőpultban lapul, az világhírnévre méltó. S ott voltak, a macaronok, édes párizsi csókjaim. Ugyanolyan szépek, színesek és kívánatosak voltak, mint Hermé üzletében, s az ízek fenségesek, pipacs, eper, mangó, narancsos karácsony, málna, ibolya, áfonya, menta és maracuja. Kérdezni sem kellett, rögtön tudtam, hogy ezt csak ott, Párizsban tanulhatták meg. Bevallhatom itt is el kellett végeznem a csokis tesztet. Kétféle csokikrémes, amely bármelyik más cukrászdában egysíkú lenne, itt nem, itt mindegyik egy önálló műalkotás.
Aki nem hisz az ilyen szerelembe az járjon utána, s maga is legyen részese a macaron csodájának Párizsban vagy Solymáron.