Kedves Olvasóim! Bocsássátok meg nekem, hogy most fotók nélkül írok, de remélem így is átérzitek Bonn hangulatát. Segítek a linkekkel, amelyek elkalauzolnak Benneteket egy-egy téma igazán sokoldalú oldalára.

 Az üres utcák kövei csak saját lépéseim zaját verték vissza. Elvétve sietett el mellettem egy-egy bonni őslakos. Az őszi langyos reggeli szellő néha megsimogatta arcomat, a reggeli kávé illata bekúszott az orromba és a kihalt utcák csöndje fülemen keresztül segítette az agyamat, hogy elkalandozzon a szombat reggeli Bonnban.

Kanyargó sétáló utcákon barokk, rokokó, bauhaus és XXI. századi épületek élnek itt nagy harmóniában. Kivétel nélkül mindegyik utcai szintjén egy neves márka üzlete, vagy egy kulináris hely. Nem tudtam ellenállni a Starbucks kávézó teraszán éppen csak kirakott székeknek, rendelnem kellett egy Caffé Latte-t, s egy kakaós kalácsot, s kényelmesen elhelyezkedve hosszasan néztem, ahogyan a nap sugarai egyre több épületet vesznek birtokba az utcában. Figyeltem a felbukkanó járókelőket. Középkorú hölgy, tökéletes eleganciával és harmóniával, önmagában sietett kora reggeli találkozójára, harmincas férfi mellettem az újságot lapozgatta, öreg úr kutyát sétáltatott, fiatal pár fényképezővel bolyongott, minden olyan nyugodt és harmonikus volt. A Latte után teljesen ösztönösen sétáltam, amíg fel nem bukkant előttem néhány, a tollait nyitogató pávákról mintázott ablakával a Münster. Barokk templom, amelynek külseje elbűvölt, belső díszítése nekem már túlzó volt helyenként. Mégis leültem, s azon gondolkodtam, hogy vajon miért lett a barokk művészet ennyire túldíszített a templomokban. Logikus magyarázatnak tűnik a kor versenykihívása, a reformáció. Túlzott faragás, arany bevonat mindenütt, hangsúlyozva az erőt, a hatalmat és a gazdagságot. S a Münster itt Bonnban még csak nem is a legdíszítettebb templom, amit láttam valaha. Pávatoll ablakai belülről is gyönyörűen csillogtak a délelőtti napsütésben. Kilépve a barokkos csillogásból, a téren már életmentők tucatja szorgoskodott, hogy mielőbb megmutathassa munkáját az ébredező lakosságnak. Az életmentők sajnos kiszorították a szokásos szombati piacot a térről, de én rájuk leltem. Szeretek sétálgatni a sajtos, kolbászos, zöldséges standok között, persze ilyenkor nem tudok ellenállni. Most a nagy őszi hangulatban egy papírzacskónyi szilva landolt a kezemben, amely kora reggel valamelyik Rajna parti gazdaságból indult el a fővárosba – akarom mondani az egykori fővárosba – hódító útjára. Az árusok között bukkant elő a régi városháza, rokokó stílusával, amin a Münster után már meg sem lepődtem. A XVIII. századi épület külső homlokzatán is számos arany díszítés található ilyen-olyan oszlopfők, címerek és stukkók társaságában. Jól éreztem magam a téren, ezért kicsit még sétálgattam, be-be pillantva a neves márkák üzleteibe. Szerencsémre itt is van a francia L’occitane cégnek üzlete. Még évekkel ezelőtt kaptam ajándékba egy L’occitane csomagot, a termékek azóta is fogságban tartanak.  Ezen a szombaton ismét rátaláltam egy csodás illatra, amely nagyon illet ehhez a meleg őszi naphoz. Az illat a rózsaszirmok érzéki puhaságát ötvözi a citrus gyümölcsök szikrázó frissességével – ahogy a kis leírás bemutatta.  S valóban, az Eau Ravissante, amely földközi-tengeri bergamott- és damaszkuszi rózsa olajeszenciát tartalmaz egész nap magával ragadott. Ezzel az illattal sétáltam a Bonngasse felé, ahol Beethoven született. Óriási kíváncsiság volt bennem, hogy vajon milyen lesz, mekkora, érzek-e majd valami különöset, hallom-e a fülemben és az agyamban a jól ismert akkordokat. A hely, ahol egy csoda született embernek álcázva. Kicsi, alacsony, összenyomott terű padlásszoba, recsegő fapadlóval, a hely, ahol valóban egy csoda született. A ház ma is XVIII. századi hangulatban áll ott. Kívülről egy romantikus kis polgári ház, felfuttatott növényekkel a falon, zsalugáteres ablakokkal, csendes kis kerttel. Belül alacsony helyiségek, de korántsem szűkösek – más hasonló korú társaikhoz képest. Mennyire átlagosan leírható, ahhoz képest, hogy mekkora tehetségnek adott lehetőséget a világra jövetelhez. Miközben ezen gondolkodtam, folyamatosan hallgattam műveit fejben, az V., a VII., és IX. szimfóniáit, személyes kedvenceimet.  Kiléptem a Bonngasse 20-as számú házából, s a távolból már egy másik korszak, másik ország nagy énekese dalai kúsztak felém. Valahol egy nő Edith Piaf dalait énekelte. Ösztönösen sétáltam felé, visszaértem a régi városházához, ahol egy fa mellett egy fiatal, de ugyanolyan bohém Edith Piaf énekelt. Összekötöttem a zenei élményt némi kulináris élménnyel és meghívtam magam egy étterem teraszára. Így egy csöppnyi Párizs lopódzott a bonni meleg őszi napba. Ebéd és Edith Piaf. Tu Es Partout, Non, je ne regrette rien, Autumn Leaves, L’ Hymne á l’amour, s a Milord bújtak elő a kis hölgy torkából, az utcán egy dobogón. Sokan megálltak, s én közben figyeltem a bonni őszi divatot, a természet színei, rozsdabarnák, zöldek, narancsszínek, garbók, s mellények, csizmák és farmerok minden mennyiségben. Nagy-nagy sálak, óriási duzzasztógátat képezve a nyak köré a színskála minden színét magukra öltve, főleg kockás és csíkos kivitelben. Kamaszokon az elmaradhatatlan tornacipő, a fiatal hölgyeken bőrcsizma, az urakon pedig a hasított bőr olasz cipők. Közben elfogyott az egyszerű, de rendkívül finom csirkés ebédem, s ismét sétára indultam Bonn utcáin. Ma már szenteltem időt az építészetnek, a művészetnek, a kulináriának, az illatoknak, a zenének, most jön a tudomány. A 200 éve alapított egyetem auláján át kellett sétálnom a kert felé, ahol a langyos szél levelekkel árasztott el mindent, egy levélágy közepén álló padra ültem le, s egykori egyetemem, a Debreceni Egyetem épülete jutott az eszembe. Rokonok, mert mindkettő már eredendően egyetemnek épült, s a funkciót gyönyörűen támasztja alá az építészet. A külső egyszerű, de monumentalitása mégis érzékelteti, hogy a tudomány mekkora helyet kér és kap világunkban. Miközben arról ábrándoztam, hogy milyen jó is lenne itt valamelyik fakultásra beiratkozni, eljött az idő, hogy visszasétáljak az autóhoz, felszedjem - a napot a tudományok körében töltő - férjemet és megtegyünk 450 kilométert délre lakásunkig. Nagy ez az ország, hiszen Hamburgig még legalább ennyit kellene menni északra Bonnból.

Ez egy nyugis nap volt, igazi elmélkedős, nézelődős, üzletböngészős meleg őszi nap. Sok helyet nem láttam még Bonnban, nem voltam csodás parkjaiban, a Rajna partján, s számos múzeumában, de remélem, még sokszor megtehetem, mert Bonn olyan sokszínű, mint az ősz.