Turisztikai régióban lakni azoknak, akiknek lételemük az utazás, a felfedezés, a kultúra és a történelem, felér egy csodával. A németek azt mondják ránk, hogy „Fernweh”-nk van, azaz utazási vágyunk. S ennek a vágynak a kielégítésére nem is kell órákat utaznunk, sőt még vagyonokat sem kell rá áldozni, hiszen a Bódeni-tó mellett lakunk, Svájctól pár percre.

Eleinte nehéz volt elmagyarázni mindenkinek, hogy miért is nincs „Heimweh”-nk, azaz honvágyunk, de miután ellátogattak hozzánk, s megszerveztem számukra csodás négy-öt vagy hat napos kirándulásukat a környékünkön, akkor a haza indulás előtt már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy itt igazán jól lehet kikapcsolódni.

Pár hónapos tanulmányaim során ingáztam vonattal a Bódeni-tó partján, s minden reggel látóterembe került Reichenau szigetét, mint kolostor szigetet hirdető tábla. Óriási betűkkel feliratozva, hogy a sziget UNESCO világörökség listáján is szerepel. Korábban csak a bevásárló központ zöldséges pultjánál találkoztam a sziget nevével, hiszen szinte minden időszakban a saláta, a paradicsom, a paprika és egyéb finomságok onnan érkeztek az asztalunkra. Két ennyire különböző dolog, kolostorok a világörökségben és a zöldségek egy szigeten, ezt meg kell nézni.

Sportos időszakunkba jól illene egy kerékpártúra – gondoltam, s rávettük magunkat barátainkkal, hogy betekerjünk Reichenaura.

Már a bejáratnál tudtuk, hogy jól döntöttünk, mert a bicajról csak lepattanunk, ha meglátunk valamit, arról már nem is beszélve, hogy közelebb kerülünk a természethez, látványban és illatban egyaránt.

Az út mellett eleinte a tó hatott érzékszerveinkre, majd a sorjázó eper ültetvények illata, s egyszer csak felbukkant a búzamezők között az első templom, a Szent György is.

Vaskos falai úgy tapadtak a földhöz, mintha szinte abból nőttek volna ki 1100 évvel ezelőtt a Karoling-reneszánsz utolsó éveiben. A templomba csak vezetett túrával lehet belépni, de mindenképpen megéri időt szánni a X. századból származó falfestményekre és a Karoling-kor építészetét jól tükröző bazilika jellegű épületrészekre.

Elhagyva a falaiban és falain több, mint ezeréves történelmet képviselő épületet, toszkánai hangulatban kerékpároztunk tovább cukkini földek, szőlőlugasok és üvegházak között.

A sziget egyetlen település, ahol vannak központi utcák, de valójában a „tanyasi” szerkezet érvényesül. Viszonylag távolabb álló épületek, közöttük termőföldek, s szinte mindenhol felbukkan a látótérben a tó. S amikor az amatőr kerékpáros már éppen elfáradna, s jól esne számára egy kis pihenés, felbukkan egy csinos kis épület hívogatóan.

Bicajok leparkolva, agyunk pedig kinyitva bevonultunk a múzeumba, ahol a Benedek-rendi kolostor történetébe kukkanthattunk be. Szinte felfoghatatlan, hogy annyi évszázaddal ezelőtt, egy eldugott kis sziget kolostora Európa egyik műveltségi központjának számított. Kódexeket gyűjtöttek össze, iskolát vezettek (ide jártak Nagy Károly (Charlemagne) fiai is), itt működött a kor egyik legnagyobb könyvtárosa, Reginbert. A kódexek írása és a miniatúrák festése magas művészeti szinten folyt Reichenaun. A múzeum bemutatja még azokat az alapanyagokat is, amelyekkel a szerzetesek dolgoztak, s részletes képet kapunk mindennapjaikról.

Azt hinné a mai kor embere, hogy itt milyen nyugodt kis élete volt egy szerzetesnek a kora középkorban, de a falakon bemutatott szoros napirendek, a hajnal 1 órás ébresztő, a munka, az imák, a misék minden percüket beosztottá tették.

A múzeum udvarán is találtunk egy ősrégi kőépületet, amely mellett nem mehettünk el szó nélkül, még ha egykori funkcióját, a kenyérsütést nem is láthattuk, de az építészeti struktúra szemrevaló.

Lóra, adtuk ki a jelszót ismét, s egy kissé gyors lejtő be is gurított bennünket a múzeumból már jól ismert kolostorba. A kolostor Münsterjébe lépve olyan érzésünk lett, mintha az épületben bizánci mesterek hagyták volna ott kezük nyomát, de ez talán nem is véletlen, ismerve a Karolingok Bizánc iránti tiszteletét.

A román apszis, a késő gótikus stílusjegyek, a freskók, és a körülötte fekvő épületek már kezdetben is fejlett kultúráról, s a későbbi századokban is folyvást működő kolostori életről tesznek tanúbizonyságot.

A szigeten nemcsak a templomok, s múzeumok azok, amelyek a hosszú századokkal ezelőtti életre emlékeztettek bennünket, hanem egy-egy utcában, vagy éppen a parton megbúvó különböző funkciójú és korú hagyományos építkezést felsorakoztató épületek is.

A part mentén kerékpároztunk tovább, s láthattuk a kikötőt, a szabad strandot, s csodálatosabbnál csodálatosabb piknikezésre alkalmas helyet. Aki turistaként a környékre látogat, akár Reichenaut is választhatja ideiglenes lakhelyéül, talál itt hotelt, panziót, apartmant, kiadó házat gyönyörű kilátással. S azon sem kell gondolkodnia, hogy mit csináljon, mert a sziget bővelkedik szabadidős ajánlatokban. Kerékpározás közben csak arra gondoltam, hogy legközelebb motorcsónakkal szeretném körbejárni ezt a kis „zöldséget”, s persze ez itt még jogsi nélkül is lehetséges. (Németországban több helyen adnak bérbe elektromos motorral suhanó csónakokat, amihez nem kell jogosítvány. Igaz a száguldás sem lehetséges, de elhíresült mondásunk szerint olyan „feelingesgefühlérzés”.)

Cikáztunk az üvegházak között, találkoztunk fejét vesztett kertésszel,

s száguldó Hormon Henrykkel, de végül befutottunk a harmadik templomhoz, amely csak azért fiatalabb, mint a sziget többi temploma, mert az első épület, amelyet 800 körül építettek leégett, majd ismét leégett, s végül a XI. században a jelenlegi bazilika, Szent Péter és Pál néven megépült.

Ami különösen érdekessé teszi, hogy apszisát ekkoriban festették meg freskókkal, s még ma is jól láthatóak, de a XVIII. században megtűzdelték a bazilika mennyezetének többi részét rokokó stílusú freskókkal és stukkókkal is.

A két stílus találkozása számomra nyugtalanná tette ezt a templomot. Szerencsére a nyugtalanság érzése a templomban maradt, amikor kilépve megpillantottam a temetőt, ahol a csak pár méterre ringatózó tó édes illata, az alpesi főn szele és a végtelen csend biztosítja az örök nyugalmat a földi életüket befejező reichenaui lakosoknak.

Sokáig nem ábrándozhattunk, mert a mi nagyon is élő testünk kongatta a vészharangot, miszerint jó-jó ez a kerékpározás már 15 km-e, de azért enni is kellene valamit. Akkor irány a visszaút, s mutassuk meg Reichenaut az ízlelőbimbóinknak is. A sziget bejáratához közel áll Tobias Wurz, született reichenaui lakos (ilyen névvel hol máshol élhetne? Wurz=fűszer) péksége a Laib und Seele, azaz Cipó és Lélek. Tobias saját weboldala szerint megpróbálja felébreszteni újra a hagyományokat, ezért cipóit fa tüzelésű kemencékben készíti. S természetesen felhasználja saját szigete termékeit is. Ezért sikerült nekünk ott egy isteni lakomát csapni, amelyből még vacsorára is jutott, hiszen nem hagyhattuk ott a reichenaui paradicsomos-mozzarellás kenyeret és a tiroli wallnussbrot-ot (diós kenyér) sem. Ezek után aztán az ember elmondhatja amit Tobias mondott egyszer, hogy ez a csodás nap „Der Wurz ist Laib und Seele“ (némi magyarázat ehhez, hogy a Laib németül cipót jelent, de a Leib testet jelent. Wurz, ahogyan korábban is láttátok fűszert jelent és Tobias családi neve is Wurz. Szóval fűszer a testnek, azaz a cipónak és a léleknek is egyaránt.

Ennél igazabb mondat erre a napra nem is illene jobban. Reichenau valóban fűszerként ízesítette meg a napunkat, minden részében és pillanatában adott valamit, valamennyi érzékszervünket és testrészünket igénybe vette, s végül bebalzsamozta testünket és lelkünket.

„Der Wurz ist Leib und Seele!“

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu