Manapság divatosak lettek az olyan mondatok, mint „Ne élj a múltban!”, „Koncentrálj csak a jelenedre!” vagy „Gondolj a jövődre!”. Nem hiszem, hogy bármelyik is létezhet a másik kettő nélkül. Véleményem szerint csak az a társadalom, nép lehet eredményes a jelenben, amely ismeri múltját, s gondol a jövőjére. Jómagam próbálok is úgy élni, hogy minél többet tudjak meg a múltról, éljem meg a jelent, s gondoljak a jövőre is, hiszen utánunk sem az özönvíz jön. Ez az én visszafelé és előre is kiterjesztett Carpe diem-em!

A fentiek érdekében - látogassak éppen Korzikára, Párizsba, vagy Stockholmba - útba kell ejtenem a múzeumokat, meg kell ismernem egy darabkát a város, az ország, a nép múltjából, művészeti alkotásaiból.
Norvégiában, Osloban nagyon tetszett a skanzen, ezért arra gondoltam, hogy Stockholmban sem hagynám ki, hiszen ezen a helyen csöppenhetek a legjobban bele egy korabeli világba.
A Djurgarden sziget már az érkezéskor magával ragadja a látogatót. A villamos – amely itt a kerékpár mellett a legjobb közlekedési eszköz – először a Nordiska Múzeum, extravagáns reneszánsz külsejű épülete előtt áll meg (persze jóval a reneszánsz után épült, de építészetileg megkapó). No, de ide majd később még visszajövünk, először a következő megállónál, a Skanzennél szálltam le.
A világ elsőként, 1891-ben megnyitott szabadtéri múzeumában a séta olyan volt, mintha az időben repülnék visszafelé. A bejáratnál csak ráálltam a mozgólépcsőre s máris egy XIX. századi városkában találtam magam.

A faborítású épületekben műhelyek, üzletek, hivatalok működtek egykor, s némelyben még ma is. Hosszú időt töltöttem az üvegfúvónál, de sajnos fotók nem készülhettek. Azonban látni, ahogyan az izzó vörös anyagból kancsók, poharak lesznek, nagyon magával ragadott. Svédországban óriási hagyománya van az üvegtermékek készítésének, gyönyörűek, de sajnos az áruk igen magas.
Sétálgatva a XIX. században, tanúja lehettem, amint az idős bádogos bácsika éppen kinyitja üzletét, kipakolja a vödröket, a tálakat.

Beléphettem a fazekashoz, ahol akkor egy kancsó készült, majd a pékeknél a kemencéből kivett, még forró, igazi svéd kemény kenyeret kóstolhattam meg vajjal. S természetesen mindenki XIX. századi öltözéket viselt, s az eszközök, amelyekkel dolgoztak is korabeliek voltak.
Ebben a skanzenben olyan épületek találhatóak, amelyek egykor az ország különböző pontjain álltak, s a szabadtéri múzeum vásárolta meg és hozatta Stockholmba azokat.

Így kerülhetett ide a svéd filozófus Svedenborg pavilonja is a XVIII. századból, ahonnan egy aprócska rózsakertre nyílt kilátás.

Sétám során betévedtem több XVII-XVIII. századi udvarházba, lakóépületbe, s persze a szívem behúzott az egykori művelődési központba is, ahol még mozigépet is találtam.

Elballagtam egy fűszerkerttel rendelkező ház mellett,

beléphettem a XVIII. századi zsindelytetős Seglora-templomba,

s közben még egyszer a libák elől is menekülnöm kellett. Itt ugyanis nemcsak a svéd népi élet tárgyai, hanem a Svédországban élő állatok között is találja magát a látogató. S a libák bizony mindenhol ott vannak! No persze a vadabbak, mint a farkasok, s medvék nem bolyonganak szabadon.
A skanzen nagyon jó lehetőség egy egész napos kirándulásra gyerekekkel is, hiszen az állatkert mellett található itt Aquarium is, s számos fesztivált rendeznek. Ne hagyjuk ki egy kávé és sütemény erejéig a Stora Gungan éttermet, vagy a piactéren álló sátras étkezőket.
A skanzen után még erőmből tellett a Nordiska Múzeumra, ezért elsétáltam az épület előtt álló obeliszkig, ahol a felirat igen kedvemre való volt: „Ránk virradhat a nap, amikor minden aranyunk kevés lesz ahhoz, hogy képet alkossunk egy elmúlt korszakról.” – Ennél jobban azt hiszem, nem lehet megfogalmazni ennek, s igazából a világ összes múzeumának a célját.

Az épület előcsarnokában Gustav Vasa király monumentális szobra üdvözölt, amely a múzeum valamennyi szintjéről időnként rám köszönt.

Három emeleten bolyongtam, étkészletek, babházak, ruhák, cipők, festmények, ékszerek, épületbelsők és székek között.

E pár óra ebben a házban csupán arra volt elég, hogy megállapítsam ennek az országnak a népe sok szépséget hozott létre az elmúlt századokban, s nem véletlen, hogy éppen itt született meg az IKEA.

Kiváló terep ez a múzeum azoknak, akik szeretik a régiségeket, a régi ékszereket, de azoknak is, akik egy-egy történelmi korszak használati tárgyaiba kívánják beleásni magukat.

A legeredetibb ötlet volt számomra a babaházakon keresztül a XVII. századtól napjainkig jellemző svéd otthonok bemutatása.
Az időközben sétáimhoz csatlakozó férjemmel közösen eveztünk egy másik múzeumba, a Vasa-múzeumba. (Sajnos fotózni nem igazán lehetett az épületben, ezért elnézést kérünk a fotók minőségért.) A város több pontjáról érdeklődéssel figyeltem a Djurgarden sziget parton fekvő épületét, amelynek tetején árbocok törtek utat maguknak. Miért is? Ohh, persze, hiszen a bent lévő hajó nem fért el az épületben. Azért ez így nem teljesen igaz, de jól hangzik, s jól illusztrálja, hogy egy korát meghaladó, rendkívül nagyméretű hajót állítottak ki az épületben.

Itt a csodálat részemről azonban nem az építőket illette elsősorban, hanem azokat a régészeket, technikusokat, laborosokat, akik 330 év iszapos álom után a felszínre hozták, s 95 %-osan helyreállították a XVII. század leghatalmasabb hadihajóját, a Vasa-t. Már a rejtély, hogy vajon miért süllyedt el egy ilyen csodás hajó mindösszesen 1500 méter megtétele után még a kikötőben, is izgalmas. De betekinteni a több, mint három évszázaddal korábbi tengerész életbe, kihagyhatatlan Stockholmban. A hajóra sajnos nem léphet látogató, de az azt körülölelő szintekről a hajófenéktől az árbocokig mindenhez közel kerülhetünk.

A több, mint 700 szobor, a 64 ágyú, az akár 450 fős személyzet mindegyike egy hatalmi erőfitogtatás része volt. Talán éppen ez vezetett ahhoz, hogy már első útja során elsüllyedt, s a rejtélyt, hogy valójában mi történt magával vitte az iszapba. Ezzel azonban óriási élményt szerzett nekünk, a mai kor emberének. Az iszapból előkerültek épen maradt használati tárgyak, ruhák, sőt még egy ónból és fából készült hordóban 333 éves vaj is (amelyet egyébként a vezető régész megkóstolt, s csupán „csak” kisebesedett a szája – bátor volt, véleményem szerint). Sajnos a hajón lévő 150 fős személyzetből is sokan odavesztek a katasztrófában, akik közül néhányan most itt alusszák álmukat a múzeumban. Tisztelgéssel az áldozatok és a régészek előtt léptünk ki a Vasa múzeumból, s kerékpárra pattanva jártuk be az esti fényekben úszó Djurgarden szigetet.

Utunk során láttuk, hogy itt még napokat lehetne múzeumi sétákkal tölteni, hiszen itt még egy biológiai múzeum, a parton horgonyzó veterán hajók, az ABBA múzeum, a Harisnyás Pippi és társainak múzeuma, a Junibacken, számos Galléria, s a leglátogatottabb képzőművészeti galéria is található. Hagyni kell valamit arra az időre is, ha majd nyugdíjasként itt élünk nyaranta (S hogy miért is? Hát, erről majd az utolsó részben olvashattok!).

Minden újonnan felfedezett országban, városban van egy olyan dolog, amely különösen belopja magát a szívembe. Mostanság, amióta már tanulom is, nemcsak művelem az írás művészetét, még jobban szeretem azokat a helyeket, amelyek egy-egy történethez olyan ötleteket csalnak ki belőlem, amelyekből még bármi lehet. De olyan még soha nem történt Stockholm előtt, hogy egy nyaralás alatt felfedezett múzeumot kétszer nézzek meg.

A Hallwylska Palotába azonban vissza kellett mennem. A tulajdonosok története is megérne már egy novellát, de az épület kétezer évnyi történelmet átfogó gyűjteménye több kötetes albumokat is alkothatna. A palotát, a XIX. század leggazdagabb iparmágnásának lánya, s férje, egy svájci gróf (aki családjának gyökereit egészen a XII. századig vezette vissza) építette. Akkoriban, 1897-ben, Stockholm legmodernebb épületei közzé tartozott.

A család itt élt egy ideig az épületben, beköttették az elektromos áramot, volt telefon, hideg-meleg víz, s angol WC is. Az építésznek és a művészeti tanácsadónak nem volt nehéz dolga, szárnyalhatott a fantáziája, hiszen gyakorlatilag korlátlan anyagi források álltak rendelkezésre.

Ezt tükrözi a nagy szalonban jelenlévő huszonnégy karátos aranydíszítés, az intarziás bútorok és parketta lenyűgöző összhangja, a csaknem 900 kg-os Steinway zongora 1896-ból, s a márvány burkolatok.

S a tömény művészet mellett jutott hely itt a konditeremnek és tekepályának is.

Az időutazás a történelemben ezen a helyen igen részletesen valósul meg. Nincs sem kor, sem egyetlen területe a művészetnek, az emberi életnek, amelyből ne találnánk tárgyakat, emlékeket.

S mégis nem elsősorban ezeknek az értékes, öreg tárgyaknak a léte, ami igazán gondolkodóba ejti a látogatót, hanem az, hogyan tudott egyetlen ember (pardon, ketten a férjével) ennyi tárgyat összegyűjteni a világ valamennyi szegletéből abban a korban, amikor még nem volt internet, amikor még hetekig hajóztak a legközelebbi célpontig, s a repülés csak keveseknek adatott meg. Wilhelmina Hallwylnak sikerült, s ezzel olyan örökséget hagyott hátra, amely méltó a megtekintésre.

Nem hiszem, hogy az összes porcelánra, könyvre, festményre, vagy használati tárgyra emlékszem, de az épület, s szalonjai, szobái ezekkel a tárgyakkal együtt számomra a legkülönlegesebb múzeumi élményt nyújtották.

A történelem során egymás ellen harcoló népek porcelánjai, fegyverei, a letűnt, majd újra feltűnt kultúrák tárgyai, a méltatlanul elhanyagolt, vagy éppen középkori „sztárként” kezelt művészek alkotásai között ott voltak a ház lakói.

A szivarszobában még érezni lehetett a füstöt, a háztartási helyiségekben a szappan illatát, Hallwyl gróf íróasztalán ott feküdt az ott hagyott ceruza, s a széke mellett a papírkosárban pedig még ott hevert az utolsó kidobott boríték.

Ember és alkotásai egy aprócska ékszerdobozba zárva, ez volt a Hallwylska múzeum Stockholmban.

Ha megemésztetted kedves Olvasó a múzeumi sétákat, akkor itt az ideje, hogy együnk valami nagyon svéd ételt, igyunk egy jó kávét egy fantasztikus süteménnyel körítve. De erről a következő részben essék szó!