Kovácsék laktak ott azelőtt. Ők rakatták fel a stukkókat. A nagyapja pincér volt a sarkon a presszóban, a jattokból vette azt a házat. A háború alatt még vagy hét embert beköltöztettek hozzájuk. Aztán a város szovjet ostroma alatt jól lerombolták, még a nagy vaskaput is kidöntötték. Micsoda kapu volt. Igazi műalkotás. Az ötvenes években a Feriék felújították a párttitkár elvtársnak. Leszedték a stukkókat. Benne lakott az elvtárs, vagy 89-ig, azután évekig üresen állt. Időnként kiadták nagycsaládoknak, de nem maradtak sokáig, túl sok volt nekik, hogy műemlék. Majd jött egy vállalkozó, ő felújította, még a vaskaput is visszarakták. Most egy csapat informatikus költözött be, valami tech cég, állítólag honlapokat gyártanak.

Egy ház története, amelyhez hasonlót hallottunk már vagy tucatszor. S vajon tudjuk-e, hogy az utcánkban álló házaknak milyen története van? Vagy a hivatalnak, ahol az ügyeinket rendszeresen intézzük? S annak az épületnek, amelyben a posta van? Vagy láttuk már a kapu fölött azt a fejet?

Legtöbbször csak elmegyünk a házak, épületek mellett, észre sem vesszük szépségüket, el sem gondolkodunk korukon. Talán az sem tűnne fel, ha lebontják.

Gyermekkoromban volt egy műsor a televízióban. Emlékszem, hogy megnyugtató férfihang mesélt épületekről, utcákról, utcai műtárgyakról. Volt, hogy egy kerítés megtartása mellett protestált, volt, hogy egy egész nagy épület lebontásán, vagy egy park megszüntetésén bosszankodott. A velem egykorúak és az idősebbek talán már ki is találták, hogy ez az Unokáink sem fogják látni című műsor volt, amelynek házigazdája, kitalálója és készítője Ráday Mihály.

Az ő neve számomra a műemlékvédelemmel forrt egybe. Holott Ráday Mihály nemcsak a műemlékek, hanem a múlt üzeneteivel is foglalkozik. Gondoljuk végig a fenti kis monológomat! Csaknem az egész XX. század történelme benne van. Hogy is ne lenne benne, hiszen a legtöbb épület túlél bennünket. Sokkal tovább képes végignézni egy adott hely változásait, mint mi magunk. Én éppen ezért szeretem az épületeket, a régi épületeket, a szobrokat, a hidakat, a parkokat. Mert ők tanúk, akik sokkal többet láttak, mint én. Mesélni tudnak nekem, ha kellő nyitottsággal fordulok feléjük. Tanítani tudnak, ha én tanulni akarok.

Ráday Mihály egy írásában megemlíti Széchenyi István, számára oly fontos mondását:

„Környezetünk és körülményeink helyes megismerése minden javulás és javítás legfontosabb alapja.”

Milyen sokszor panaszkodtunk az elmúlt hetekben-hónapokban, hogy nem utazhatunk, de eszünkbe jutott vajon az, hogy szétnézzünk a saját utcánkban? Csak a mi kis mikrokörnyezetünkben? Miután szétnéztünk, s felkeltette egy épület az érdeklődésünket, miért nem tekintettünk kicsit jobban a múltjába? Talán tanulhatnánk belőle valamit.

Ráday Mihály egykori sorozatából én azt tanultam meg, hogy bármerre is költözzek, vagy járjak tegyem azt nyitott szemmel. A nagyvárosokban nem hagyom a kirakatoknak, hogy elcsábítsanak, a kisvárosok szűk utcáiban is felnézek a homlokzatokra, a szobrokról mindig tudni akarom, hogy mit ábrázolnak. 

S lett egy igazi mániám is, a kilincsek iránti vonzódás. Hogy is megy ez a mindennapokban? Odalépsz, lenyomod, s már bent is vagy.

Milyen volt a kilincs azon ajtón ma reggel, amelyet először nyitottál ki a lakásodon kívül? Fogadjunk, nem emlékszel. Lehet, hogy egy angyalka ült rajta? Vagy egy libaláb volt? Esetleg egy inda fonta körbe? Menj vissza és nézd meg! Gondolkodj el rajta, hogy miért az a figura van ott. A mai világban, amikor sok az önműködő ajtó, még jobban örülhetünk egy-egy szép kilincsnek, vagy egy különleges ajtónak.

Ráday Mihály nyitott szemmel jár évtizedek óta, s én ezért hálás vagyok neki. Követtem a műsorát sokáig, majd cikkeit az IPM magazinban. Sok-sok történettel és egy, az épületek, utcák vonatkozásában nyitott szemlélettel lettem gazdagabb. Figyelem a változásokat, s nem mindig értek velük egyet, ilyenkor, ha tehetem, akkor meg is mutatom a világnak a saját kis csatornáimon keresztül, vagy egyszerűen csak dokumentálom, hogy a jövő számára is látható maradjon, ha más nem, akkor egy fotón.

Nemrég nagy öröm ért, mert szembe jött velem a Fekete Sas kiadó kínálatában Ráday Mihály könyv legújabb könyve. Olyan igazi képes album, sok-sok ismerős és ismeretlen magyar épülettel és azok történetével. A kiadó jóvoltából beletekinthettem a könyvekbe még a megjelenés előtt.

Már Nagy Gergely bevezetőjében megtaláltam azt a mondatot, amely az én hitvallásomnak is fontos alkotóeleme:  

„Az üzenetet a múltból meg kell hallani, tudni kell értelmezni.”

S ehhez nemcsak egy történelemkönyv kell, hanem az, ahogyan a környezetünkre figyelünk. Mit is mondott Széchenyi? Olvastuk fent.

Ráday Mihály a tolmács szerepét vállalta magára – írja tovább a bevezető. –  Ő közvetíti az üzenetet azoknak, akiknek meg kellene hallaniuk, de nem teszik, pedig rajtuk múlik értékeink jövője. A jó ügyért érvel, lobbizik, „kijár”, ha szükséges. 

Ahogyan most ebben a csodálatos, kétkötetes albumban is, amelyben az elmúlt évtizedben az IPM magazinban megjelent cikkeit gyűjtötték össze. Olyan épületek történelmével, történeteivel, sorsával ismerkedhetünk meg Ráday Mihály segítségével, amelyeket már lehet, hogy sokszor láttunk, jól ismerünk vagy éppen még soha, holott a közelében élünk. Legyen az az Országház, vagy az edelényi kastély, a Gresham-palota, vagy a Napraforgó utca, netalán a műkorcsolyapálya csarnoka, a Villa Kallina, Léka vára, a csepeli munkásotthon, vagy a rákospalotai Leánynevelő intézet, részletes bemutatásból, történetekből nincs hiány a könyvben. S ezek a történetek alapozzák meg Ráday aggódását, majd ösztönzik arra, hogy érveket sorakoztasson fel védelmükben.

Alig tudnék kedvenc részletet választani, mert valamennyit nagy érdeklődéssel olvastam, de az évek óta a Városliget körül folyó ügy miatt most mégis inkább ebből a részből idéznék. Már a fejezet címe – Fuit – is nagyon találó. A latin szó jelentése: volt. Ez a szó jutott eszébe Ráday Mihálynak pár éve a Városliget jövőjéről, amelyért aggódott. Arról a Városligetről, amelynek ilyen szépségek vannak a történetei között:

„A rendezési tervekről már azért is fontos beszélni, mert a mai Városliget története így kezdődik: a mi Városligetünk ugyanis Európa első tervezett városi közparkja. A 18. század közepén fűzfákkal ültette tele Pest városa az erősen vizes területet. 1799-től Batthyány József hercegprímás bérbe vette és Witsch Rudolf mérnök irányításával rendeztette a mocsarat s a felszínközeli vizeket, kialakíttatva két tavat. A kisebbik megvan, a mai Széchenyi-sziget a Vajdahunyadvárral. A nagyobbik, a Páva-, majd Nádor-sziget helye nagyjából ott volt, ahol ma a Széchenyi fürdő áll. A nevet egy kis építmény őrzi ma is. A Ferenc József császár és király által 1896. május 2-án felavatott Millenniumi (mint tudjuk: a kontinensünkön az első) Földalatti Vasút eredetileg a Hősök tere után kibukkanva a napvilágra, a felszínen haladt tovább. Egykor volt – mára feltöltött – pályája feletti egyik, az Állatkert főbejárata előtti hídnak a város felőli oldala ma is kikandikál a földből, rajta a nevével: „Nádor híd”.

És akkor itt és most essék szó a másik ilyen funkciójú hídról is, mely nagyjából a Gundel előtt áll, és 1973-tól nem vezet sehová, azóta, amióta nem alatta zakatol el a földalatti vasút. Ez az első magyarországi vasbeton híd ma műemlék, s az oldalán hirdeti a megvalósító, Wünsch Róbert nevét.

A városegyesítés 100. évfordulójára elvégzett „rekonstrukció” során hosszabbították meg a Mexikói útig a földalatti útvonalát, mely addig a Széchenyi fürdő melletti végállomásig tartott. Ekkor süllyesztették le és vezették át a pályát a tó alatt. Sajnos nem ástak elég mélyre, így a vasút feletti „töltés” kettévágja, s szinte kezelhetetlenné teszi a megmaradt vízfelületet.”

A Városligetről szóló fejezetből az is szépen látszik, hogyan támasztja alá Ráday Mihály egy-egy műemlék, építészeti örökség megóvása mellett érveit:

„Nem akárki, a nagy professzor, Gerő László írta a „Városliget” címszót a közel fél évszázada megjelent Budapest Enciklopédiában. Ennek így szól az utolsó bekezdése:

– A városligeti millenáris kiállítás helyének tradíciója ma is tovább él az újabban megrendezett Budapesti Nemzetközi Vásárokban, melyek évről évre itt nyílnak meg, és hovatovább tönkreteszik a Városliget növényanyagát. Ennek orvoslására a Nemzetközi Vásár részére Budapest városrendezési terve a X. kerületben jelölt ki bőséges és alkalmas területet, mely a városközponttól nincs messze, és kényelmesen megközelíthető. –

A Városliget tehát még a Kádár-kor derekán „megszabadult” attól a tehertől, amit a nagy tömegeket vonzó építmények jelentettek.

Most pedig azt olvassuk a projektet népszerűsítő kiadványokban és az azt támogató híradásokban újra és újra, hogy az új múzeumok megépítése után milyen jó lesz, mert komoly turizmusnövekedés várható Budapesten, itt, a Városligetben!”

Miért is fontos Ráday Mihálynak, s nekünk, hogy ezekre a helyekre odafigyeljünk? Azt ő maga fogalmazta meg egykori műsorában:

„Építészeti örökségünk jobb megismerése arra ösztönözhet mindannyiunkat, hogy szeressük és próbáljunk is tenni érte – hogy unokáink is láthassák, becsüljék, szerethessék.”

Akik szeretnék, hogy az unokáik is ezt a szemléletet kövessék, azoknak ajánlom ezt a csodaszép albumot, amely karácsonyi ajándéknak is tökéletes.