Bizonyára voltatok már úgy, hogy elérhető távolságban hevert egy csoda hozzátok, s mégis jó ideig nem vettétek észre. Mostanában, amióta az a munkám, hogy felfedezzem a környéket, naponta találok újabb és újabb csodákat a Bodeni-tó környékén. Németországban az autók rendszámai alapján tudni lehet, hogy hol él a tulajdonos, legalábbis melyik nagyvárosban, vagy régióban. Mi, akik a konstanzi kerülethez tartozunk KN rövidítést hordozunk az autónk rendszámában. Egy ideje már feltűnt, hogy az év minden szakaszában nagyon sokszor látok BÜS rendszámú autókat. Hol van itt egy másik kerület? Vagy ez nem is kerület? Kutakodtam kicsit, s rátaláltam Büsingen am Hochrhein településre a Rajna partján. Igen ám, de Büsingen német város, s mégsem határos Németországgal. Teljes egészében Svájc veszi körül. Ja, hogy Büsingen Németország exklávéja? Azaz Németország térben elszakított, különálló területdarabja. Nem több, mint egy másfél ezer lakosú kis német város, jelentős svájci hatásokkal a Rajna partján, amely megpróbált Svájchoz kerülni, de hiába a pozitív népakarat, Svájc nem volt olyan kegyes, hogy befogadja. Ennek ellenére a svájci frank népszerűbb fizetőeszköz, mint az euró, ha baj van jön a svájci mentő is, ha ő hamarabb ér ki, mint a német, s még irányítószáma is kettő van.

Kutatásaim során mindig eljutottam a XVII. században épült vízimalomhoz. Úgyis, mint egy fantasztikus állapotban megőrzött épület, úgyis, mint egy csodás kilátást nyújtó hely, s úgyis, mint egy magas szintű étterem, az Alte Rheinmühle. Gyorsan kerestünk alkalmat az étterem meglátogatásához, s mi ne találtunk volna?

Sok gasztronómiai élményünk volt már, jártunk sok ország, magas szintű éttermében, vagy cukrászatában, érezzük, hogy a szint, amit elvárunk egy étteremtől mindig magasabbra, s magasabbra kerül, de a kis, aprócska falu, Büsingen étterme, az öreg vízimalomban most minket igazán meglepett, s igen magasra tette a mércét.

Az épület külső része, a fagerendás homlokzat, az oldalát simogató gesztenyefák, s a háttérben gyorsan igyekvő kristálytiszta Rajna elbűvölő volt. A belső terem átröpített néhány száz éven, eredeti fagerendák, lámpavasak alá, szinte a Rajnába ültünk le.

A legnehezebb döntés mindig az étel kiválasztása az étlap csábító ajánlásaiból. Legszívesebben mindent kipróbálnék ilyenkor, de dönteni kell. S ha már a Rajna "fut" mellettünk, akkor kézenfekvő, hogy a halaké legyen a főszerep. Férjem inkább a borjúk és szarvasmarhák húsáért rajong, így egészen széles palettát tudunk minden ilyen helyen kipróbálni.

A várakozás az ételre aprócska meglepetésekkel volt fűszerezve. Először a házi készítésű krémsajt az évtizedek óta beszállító Güntert család kenyerével csinált étvágyat, majd érkezett egy aprócska üdvözlet a konyhából kávéscsészében.

Először arra gondoltunk, hogy a németek kávéimádata (kávé naponta tízszer, mondhatni ütre-főre) jelentkezik, de akkor a pincér tájékoztatott, hogy ez egy brokkolikrémleves füstölt lazaccal, némi tejszínnel szervírozva. Hoppá, a brokkoli és a füstölt lazac íze ilyen csodás együtt? Egyszerű párosítás, mégsem gondoltam még rá!

S akkor megérkezett az ablakunk előtt éppen lemenő nap aranysárga sugarait magára öltő sáfrányos hallevesem lazaccal és fogassal,

férjemnek pedig a kétféle vizibivaly termék, a carpaccio és a mozzarella.

A sáfrányt kivéve minden a környékből származott, s ennek az étterem büszkén hangot is adott.

Miközben mi csöndben élveztük a kulináris csodát egy tucatnyi hajó sietett el ablakunk alatt, horgászok, turisták, menetrendszerinti hajójáratok, s egyesek ki is kötöttek, hogy utasaik betérhessenek az étterembe vagy az épületben működő hotelba.

Közben asztalunkra úszott a fogasfilém könnyű, füstölt mozzarellával, spárgával és burgonyablinis-el.  Meg kell mondjam, azért is választottam a fogasfilét, mert szerintem a fogas az egyik olyan halfajta, amelynek önmagában kissé jelentéktelen az íze, ezért igazán jó fűszerezés szükséges hozzá. Kiállta az étterem a próbát, mert a füstölt mozzarella és a fűszerezése megmentette a fogast. Na és a blinis, ami valójában burgonyapüré, némi liszttel és érmeformára sütve, olyan könnyű volt, hogy ismét új értelmezést adott a sokat nyűtt burgonyának.

Ámulatomból férjem ájult állapota ébresztett, amikor megkóstolta a borjú cordonbleu-t, amely sonkával és Appenzeller sajttal volt töltve, tepsis burgonyával, s roppanósra párolt, vajban megforgatott zöldbabbal körítve.

A főétel után úgy gondoltuk, hogy a csodát nem lehet fokozni, de akkor jött a desszert. Az eddigi ételek inkább voltak német beütésűek, de a desszert már francia vonalon úszott. Na persze, mert ugye ebben a franciák a legjobbak!

Mivel a pincér az asztalunknál készítette el a Crêpes Suzettes-et, jó lehetőség volt ellesni a fortélyokat. Így most veletek is megosztom, de ne áruljátok el, hogy tőlem van.

Elsőként 5-6 dkg cukrot alacsony lángon elkezdett melegíteni, majd ráöntött 2 dl frissen facsart narancslevet, s 1 dl citromlevet. Hagyta kicsit rotyogni, majd belereszelte egy narancs és egy citrom héját. Félbevágta a citromot, villára szúrta és a továbbiakban a citrom vágott felével kavargatta az öntetett. Hozzáöntött egy fél decinyi Grand Marnier likört, majd ugyanennyi Cointreau-t. Jó ideig, talán 10 percig is rotyogott a szósz, amikor jött a fél decinyi konyak és a flambírozás.

Majd megérkeztek a konyhán vékonyra sütött palacsinták, amelyek belekerültek a szószba kb. úgy egy percre, s végül a tányérunkra egy gömb vanília fagylalttal.

Egyszerűen zseniális volt az ízek orgiája. Ebben a desszertben új értelmet nyert a palacsinta, amely erős francia hatással röpített bennünket a dél-olasz narancsültetvényekre.

S hiába az esti időpont, az étkezés végét a kávé jelenti. S talán azért is ittuk, mert nem akartuk elhagyni az újonnan felfedezett, kulináris csodákat felsorakoztató helyet.

Itt sem maradt el az üdvözlet és egyben köszönet a konyháról, hogy megtiszteltük az ételek elfogyasztásával a Séfet. A kertben álló gesztenyefák termése, csokoládéba és marcipánba öntve a St. Gallenben működő kávépörkölőből érkező kávéval szervírozva az utolsó ékkő volt a vacsora koronáján.

Erre a vacsorára még sokáig emlékezni fogunk, s azt hiszem visszajövünk még a helyre, amely könnyedén hazudtolta meg a világon annyira lenézett német konyhát. A német konyhát, amelyről mi itt Dél-Németországban mindig csak jót tudunk mesélni. Persze kiváló alapanyagokból, jó ötletekkel, némi francia továbbképzéssel csodákat lehet alkotni, s ez most a Bodeni-tó körül rengeteg étteremre igaz.