Élet sója

Tengerparti vízió

2015. június 22. - Tünde Bagó

Az elmúlt hetek Földközi-tengeren, Európában, Törökországban, Olaszországban és Magyarországon zajló menekültekkel kapcsolatos problémája senkit nem érint semlegesen. Sokféle vélemény, érzés kavarog fejekben és tollakban (illetve számítógépek billentyűzetén). Mellettem, sem, mint gondolkodó, empatikus, elfogadó ember, sem, mint utazó, turista, élményekről író ember mellett sem ment el a téma. Vízióim lettek, amelyektől nem lettem boldog, de mégis leírtam.

Francia és olasz határ, tengerpart valamikor 2015 előtt:

Napfényben csillogó homokszemek, mögöttük álldogáló sziklák, zafírkék tenger, háttérben színes házak, szivárványszínű napernyők, s ezernyi turista, akik a nap nyugtató sugarai alatt pihennek. A közeli tenger morajlása és a távoli harangok zúgása próbálja kikapcsolni őket a hétköznapi stresszből. Pihennek! Időnként elsétálnak a parti bárhoz, s lehűtik magukat, vesznek egy újságot, s visszatérnek bérelt nyugágyaikhoz. Este betérnek a kis falu nagyszerű éttermei egyikébe, majd isznak a főtéren egy koktélt, sétálnak még a tengerparton a lemenő nap sugarai alatt és nyugovóra térnek a tengerpartra néző bérelt házaikban, vagy szállodájukban.

tengerpart1_small_600x347.jpg Fotó: dr. Szalai Krisztián


Francia és olasz határ, tengerpart 2015 június:

Napfényben csillogó homokszemek, mögöttük álldogáló sziklák, zafírkék tenger, háttérben színes házak, szivárványszínű napernyők, s ezernyi menekült, akik a nap nyugtató sugarai alatt keresnek menedéket. A közeli tenger morajlása és a távoli harangok zúgása próbálja elfeledtetni velük a menekülés és az azt megelőző időszak stresszét. Éhesek! Időnként elsétálnak a parti bárhoz, s ételért könyörögnek, venni nem tudnak, ezért elvesznek. Este betérnek a kis faluba, újra ételért nyújtják kezüket, figyelik a turistákat, s a helyieket. Ismeretlen nyelv, ismeretlen szokások, ismeretlen szabályok. Fáradtak, visszasétálnak a tengerpartra, s a lemenő nap sugarai alatt keresgélik a helyet, amely ideiglenes szállásuk lehet. De fejüket már nem itt hajtják nyugovóra, mert megérkeznek a rend őrei és megindul a hajsza, hogy mindenkit a furgonokba tereljenek, amelyek visszaviszik őket a menekülttáborokba.

menek__ltek_600x450.jpg Kép forrása: www.blick.ch


S másnap ismét a turistáké lehet a part, vagy nem?

Pár napja a híradásokban látni lehetett a fent említett tengerparti akciót. A francia-olasz határon, a Menton és Ventimiglia között húzódó tengerparton, A RIVIÉRÁN menekültek százait próbálták a rendőrök elfogni és visszatoloncolni Olaszországba. Azon a parton, ahol egyébként turisták százai süttetik a hasukat, most a menekültek keresték a reményt.

Szeretném hinni, hogy van még reményük, s van még esélyük. S szeretném hinni, hogy nekünk is van még reményünk, hogy 48 átdolgozott, stresszes hét, megannyi kihívás és nehézség után egy pár napra turistaként nyugodtan sétáljunk a tengerparton. S szeretném hinni, hogy a tengerpart szolgáltatóinak, a nyugágyakat bérbeadónak, a bártulajdonosnak, az étteremnek, s úgy általában a lakosságnak van elég türelme. Szeretném hinni, hogy nem veszítik el a fejüket, s nem látják veszélyben megélhetésüket. Szeretném hinni, hogy a hatóságoknak, az ENSZ-nak, az EU-nak, s minden illetékesnek ott vannak a válságtervek a fiókjaikban, csak elő kell húzni azokat. Mert itt, Menton és Ventimiglia között a tengerparton, A RIVIÉRÁN előbb utóbb nem a hatóság tesz rendet, hanem azok, akiknek a megélhetése, a nyugalma, a pihenése forog veszélyben, mert hazájukból menekülő, elkeseredett emberek próbálnak túlélni.

Nem akarnak ők rosszat, ők menekülnek. Nem bevándorolnak, nem olyanok, mint én, aki önként, kényszer nélkül, nem az életét, esetleg csak az életszínvonalát mentve vándorolt ki. Nem, ők az életüket, családjuk életét, a feleségük és lányaik becsületét kellett, hogy mentsék. Mindenáron, még akkor is, ha csak egy százaléknyi esélyük volt a menekülés túlélésére. Mert a maradással száz százaléknyi esélyük volt a halálra.

Érdekes kettősség kavarog bennem. Féltem a nyugalmam, féltem Európa csodálatos helyeit, gyönyörű látványosságait, pihentető tengerpartjait. Féltem a menekülteket, akik az életért jöttek, s lehet, hogy itt is az életükre törnek.

Emlékszem, amikor Párizsban jártunk néhány éve, az Eiffel-torony körül viszonylagos nyugalomba érkeztünk. Nem volt annyi turista, mint amire számítottunk, de egyszer csak ezernyi afrikai árus jelent meg, s minden áron el akart adni nekünk valamit. Kezdtem rosszul érezni magam. Éreztem a kétségbeesést, amellyel ők "csak" túlélni akartak, amelynek ára az, ha eladnak nekem valamit. S éreztem a kétségbeesés első jeleit magamon, mert túl sokan voltak, mert nem akartam semmit venni, s mert féltem. Végül a francia rendőrök mentették meg a helyzetet, azzal, hogy megjelentek és ezzel szétzavarták a valószínűleg illegális afrikai árusokat. S azután jött a lelkiismeret furdalás, hogy vennem kellett volna valamit, hogy egy kicsit segítsek.

S most is lelkiismeret furdalásom van, mert csak arra gondolok, hogy az én nyugodt nyaramat, pihenésemet zavarják meg a menekültek. Hogy miattuk nem élvezhetem a naplementét a tengerparton, miattuk zár majd be a kis étterem a sziklák között, holott arra kellene gondolnom, hogy ők "csak" élni, túlélni akarnak. Éhesek, kétségbeesettek, reményvesztettek, nem értik a nyelvet, a kultúrát, a szabályokat. Fogalmuk sincs, hogy ami nekik csak egy hely, ahol álomra hajthatják a fejüket, az másnak csak egy szórakozási színtér. S fogalmuk sincs, hogy előbb-utóbb a toleráns éttermes, a nyugágykiadó, a bártulaj és a helyi lakos már nem lesz jobb, mint azok, akik őt üldözték el hazájából. S akkor nincs megállás, itt az anarchia, nincs többé tengerparti kilátás, nincsenek turisták, nincs bevétel, nincs adó, s már nincs pénz segélyre. S nincs esély megoldásra.

Mert nem arról van szó, hogy nekem le kell mondanom a tengerparti nyugalomról, azt ugyanis - ha ezzel akár csak egyetlen menekült életét is megmenthetem, akkor - megteszem, hanem arról van szó, hogy a menekült nem mondhat le az életről és az éttermes, a nyugágykiadó, a bártulaj és a helyi lakos pedig nem mondhat le a megélhetéséről, élete munkájáról és végül az életéről.

Úgyhogy akinek van egy épkézláb terve, az gyorsan húzza elő, mert itt már nem az a kérdés, hogy én nyugodtan akarom élvezni a tengerpartot, megnézni Cannes-t vagy Genovát, hanem arról, hogy mikor fogy el a türelem. S az is érthető lesz, hiszen az éttermes, a nyugágykiadó, a bártulaj és a helyi lakos is élni akar, akárcsak a menekültek.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://eletsoja.blog.hu/api/trackback/id/tr4712781970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.