Meghívtak, elfogadtam! Küldtek egy hajót értem Garda város kikötőjébe, igazi kapitánnyal. Olyannal, mint aki éppen most lépett ki Zeffirelli valamelyik filmjéből. Erős izomzatú, nap által szőkített hosszú hajjal, s barna testtel. Olyan 'félkézzel is elvezet egy hajót' típus. Kezét nyújtotta a beszállásnál egy "Prego!" kíséretében. Felpörgött a motor és már szeltük is a Garda-tó hullámait az Isola del Garda, azaz Garda-sziget felé.
Izgultam, hiszen mégis egy régi, olasz, nemesi család, akik most beengednek az otthonukba. Egy olyan család, ahonnan pápa, bíboros, politikus, író, utazó került már ki. Egy olyan család, aki ma is ott él, a saját szigetén, a saját kis kastélyában, amelyet a velencei Dózse-palota mintájára építettek.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Kikötöttünk, s beléphettem a Borghese-Cavazza család magánbirtokára. Már vártak, s rögtön elém siettek. Fiatal nő németül üdvözölt és már el is kezdte a sziget történetét mesélni. Lakott volt már a római időkben, majd szívesen vadásztak itt nagyurak, amíg egy Erlass von Karlmann bajor és észak-itáliai király el nem adományozta a veronai San Zeno szerzeteseknek az egész szigetet. Kevesett tudni ezekről az időkről, de egy biztos, hogy meditációs és lelki központ volt, majd a Lechi család egyik tagja alapít itt teológiai és filozófiai iskolát, szerzetesek élnek a szigeten egészen a XVII. század végéig, amikor olyan nagyurak jönnek, mint Gian Battista Conter (1800), Benedetti aus Portese (1803), Giovanni Fiorentini Milánóból, gróf Luigi Lechi Bresciából (1817). Azt hittem már levegőt sem vesz a hölgy, úgy mondta el a sziget csaknem 1000 éves történelmét. Állnék egy kicsit a százéves fák alatt, de ő csak tovább darál, mintha egy ekkora szigetnek olyan sok mondanivalója lenne.
S van! Kis csodák, mint a 100 évig egy család kezében lévő házmesterség és urak szolgálata, nagy vállalkozások, mint a sziget nyugati partján talált szikla feltöltése és a szigethez kapcsolása, ahol ma pompás kert és arborétum van, s ámulatba ejtő építészet. Mert akinek a szívét ez a kastély nem érinti meg a maga a bájával, neogótikus csipkézett ablakaival, oszlopos teraszaival, mediterrán hangulatával, annak nincs szíve, vagy nem nyitja elég nagyra.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Szimpatikus vezetőm tovább hadar és már azt is tudom, hogy 1860-ban a szigetet elárverezik és Baron Scotti csap le rá, de hamar túlad rajta a genovai Gaetano de Ferrari hercegnek és feleségének, aki egy orosz főhercegnő, tagja a Romanov családnak. S ők lesznek a mai csoda szülei, egzotikus növényeket hoznak, átépítik az épületeket az imádott Dózse-palota mintájára, kialakítják az olasz sítlusú teraszt, s önellátóvá teszik a szigetet. Nem véletlen, hogy lányuk, aki Scipione Borghese herceghez megy feleségül, isteníti a szigetet, s mindent megtesz, hogy megőrizze szülei örökségét, ezt tanítja lányának és majd unokájának is, aki egy angol, nemesi származású hölgyet vesz feleségül és a szigeten telepednek le. Itt születnek gyermekeik, 3 lányuk és 4 fiúk. Az angol hölgy ma is itt él, s három felnőtt gyermeke is úgy döntött, hogy marad. Négy különálló lakást alakítottak ki a kastélyban.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Közben a bejárathoz érkezünk, s beléphetek a kastélyba. Csak az ebédlőt, a zeneszobát, egy hálót, s egy kisebb helyiséget tárnak fel előttem, de ez is éppen elég ahhoz, hogy máris megértsem ízlés is társult gazdagságukhoz, s a művészetek, a tudományok is ott lapulnak a helyiségek sarkaiban, falain és polcain. Gazdag világ ez, nemcsak a patríciusok aranyában mérve. Gazdag a történeteiben, a hagyományaiban, erkölcsben és hitben, gazdag a mindennapokban és az ünnepekben, gazdag a művészet iránti alázatban, s gazdag a vendégszeretetben, amellyel a teraszon fogadnak. Olajbogyók, sós, házi sütemények, olívaolaj, bor, s gyümölcslé. Mert a vendégnek - filozófiájuk szerint - itt nem csupán egy történelmi múlttal rendelkező lakóhelyet kell látnia, hanem egy meleg, családias atmoszférát, ahol a látogatót mindig szívesen fogadják.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Nehéz a tóra néző terasztól és a családi vállalkozások termékeitől elszakadni, de nem élhetek vissza a szívélyes fogadtatással, s búcsúznom kell az épülettől.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A kertben még sétálgatunk a fiatal kalauzommal és közben azon gondolkodom, hogyan nőhet itt fel egy gyermek? Milyen útravalót kap az életre? Hogyan tekint őseire? S mennyire éli meg helyzetét szerencsésnek? Mert az, szerencsés, ez kétségtelen. Születésétől kezdve gazdagság veszi körbe. S nem a pénzben, hanem gyökereiben, kultúrájában mért gazdagságát irigylem tőle. A tudást, a tapasztalatot, amely egy ilyen családban generációkon át halmozódik és öröklődik.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A kikötő felé közeledve megpillantom kapitányomat, s tudom, hogy mennem kell. Nem próbálhatom ki az életet a kastélyban, legfeljebb a gondolataimban, amíg a hajó szeli a Garda-tó hullámait Garda városa felé.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
