Két levelet szoktam írni a Mikulásnak november közepén, az egyikben apró, titkos, tárgyi kívánságaim vannak, mert a negyven feletti nő is valahol gyerek még egy kicsit. A másik levelemet már komolyabb kívánságokra fordítom. Leírom a Mikulásnak, hogy mi nem tetszik most éppen a világban, mi zavar, mi az, ami helyett másikat kérnék. Segítsetek eljuttatni levelem a nagy kívánságok teljesítőjének, a lappföldi Mikulásnak.

Kedves Mikulás!

Ebben az évben nagyon sokszor éreztem azt, hogy a mi világunk nem kétszeresére, hanem legalább tízszeresére gyorsult. Minden és mindenki rohan! Gyors autók, gyors internet, gyors hírek, gyors étel, gyors élet, gyors fejlődés, gyors meggazdagodás.

Bemegyek a boltba, ahol már azzal sem törődik a kasszás néni, hogy a földön kötnek ki a dolgaim, mert ő olyan gyorsan pörgeti át a kasszán, hogy nekem nem marad időm elpakolni sem. (Tudom, figyelik, neki így kell, de miért?)

Bekapcsolom a számítógépem, megnézem a kedvenc újságjaim, elkezdem olvasni a híreket, mire kettőnek a végére érek már egészen más főoldal fogad, frissültek a hírek. Villámgyorsasággal történnek a dolgok a világban.

Előhozom a kedvenc női blogomot az internetről, amelyet azért olvastam mindig, mert értelmes, gondolkodásra sarkalló cikkei voltak. Hetente csak 3-4 jelent meg, ezekre volt időm. Elgondolkodni, elküldeni ismerősöknek, megosztani a facebookon, beszélgetni róla a férjemmel a következő reggelinél. Most pedig már hetente vagy egy tucat, de inkább több is megjelenik, ez is érdekes, az is, de mindre nincs idő, elolvasni sem, nemhogy elgondolkodni. Miért akarnak több dologról rövidebb idő alatt gondolkodásra sarkalló cikkeket közzéteni? Éppen a mai világban, amikor az emberek többsége már nem akar gondolkodni? Emlékszem, régen az anyukám egyetlen újságot egy egész héten át olvasott. Minden este egy cikket. Amit érdekesnek talált azt elmesélte az apukámnak a reggeli kávé mellett vagy a vacsoránál. Beszélgettek róla, megvitatták! Elém annyi olyan cikk kerül naponta, amelyet szívesen megbeszélnék a reggeli kávé mellett, hogy talán még délután 4-kor is ott ülnénk a férjemmel. De minek ez a nagy rohanás az információátadásban?

Megveszek egy telefont. Az, hogy naponta kell az operációs rendszerének frissíteni, már megszoktam. Bár szerintem ez sem normális. Olyan gyorsan fejlődik minden, hogy alig győzik hozzáigazítani szerencsétlen operációs rendszert. De az, hogy alig pár hónap telik el, s a csúcsmodell telefon már elavultnak számít, mert újabb fejlesztés jön, újabb design, újabb alkalmazások, stb. Miért? Hova ez a rohanás? Meddig fejleszthető? Hol a célszalag? Vagy nincs is célszalag? 

Minden receptportálon a gyors ételek futnak, alig találni már olyat, amely úgy kezdődik, hogy a főzési idő: 3-4 óra. Tudom, hogy nem lehet mindig órákat tölteni a konyhában, de időnként megengedhetné a világ ezt a luxust nekünk. Ahogyan az elfogyasztásra is szánhatnánk időt. Nem állva, rohanva, ahogyan a legtöbben esznek, hanem leülve, beszélgetve, ízlelgetve, nyugodtan. Legalább naponta egyszer. 

Utazásokkal kapcsolatos hírekre áll rá a szemem, hiszen imádok utazni. Mi most a divat? Minél rövidebb idő alatt bejárni a világ minél több országát. Miért kell úgy rohanni? Mi fog megmaradni az utazónak a látottakból? Jómagam is éreztem már, hogy túl gyorsan akartunk befogadni egy várost, egy országot. S mi lett belőle? Pár évvel később azon kaptam magamat, hogy már nem is emlékszem pontosan arra, amit ott láttam. A fotók szerint jártunk itt is, ott is, de mintha egy fehér folt ülne az agyamban annak a helyén, amit el kellett volna raktározni. 

Én többé nem akarok rohanni egyetlen utazáson sem. Nem számít, ha nem látok mindent, amely azon a bizonyos bakancslistán van. Sokkal inkább az számít, hogy ahová eljutok azt megéljem, érezzem a hangulatát. Hagyjam, hogy szépen lassan beszivárogjon a hely, az emberek, az illatok, a fények az ereimbe, az agyamba. S erről a helyről olyan erős impulzusokat raktározzak el, hogy hónapokkal később is elevenen éljenek bennem. 

Azt szeretném, ha az egész világ lassítana! Ha nem ömlenének az információk, a cikkek, az újdonságok, az új eszközök árvízként elénk. Ha nem rohannánk mindent befogadni, megszerezni, megkapni, elolvasni, látni, megvalósítani, minél gyorsabban. 

Mert így a végén, az életünk végén, csak csodálkozunk, hogy milyen gyorsan eltelt.

Én lassítani akarok, megélve élni és nem átrohanni az életen! De ehhez te is kellesz kedves Mikulás! Lassítsd le a világot! Lassítsd le az embereket, a médiát. Nem kérem, hogy állítsd meg a világot, csak lassítsunk. 

Köszönettel

Tünde