A Burgundi borvidék északi kapujától Dijontól autózunk Montbard település felé. Itt szőlőnek már sehol sincs nyoma. Dimbes-dombos a táj, erdőségek, középkori, korzikai hangulatot idéző falvak, amelyek mellett szinte mindenhol felbukkan egy vár, egy kastély, azaz Château. Még viccelődünk is, hogy ezen a vidéken eldobsz egy követ, s az biztosan ráesik egy Château-ra. Távolodva azonban a baglyok városától, Dijontól észak felé egyre jobban úgy érezzük, hogy visszafelé megyünk időben.

Semur en Auxois település

Montbard-tól pár kilométerre már egészen a középkorig érünk. A Fontenay-kolostor kapuján kell csak belépnünk, hogy röpke 900 évet ugorjunk vissza.

Végtelen itt a csönd, s végtelen itt az idő. Színes leveleket fúj a szél a mértani pontossággal nyírt gyepre és középkori épületek ablakain csillan meg a novemberi nap fénye. Ember rajtunk kívül sehol, a bejáratnál egy manó kinézetű férfi térképet nyom a kezünkbe, kinyitja a kulcsra zárt kaput, beenged, majd újra bezárja. Már-már azt hiszem, hogy egy Ken Follet vagy egy Umberto Ecco regénybe csöppentünk, s lehet, hogy tényleg oda illik a Fontenay-kolostor története. Lapozzunk hát bele!

I. fejezet - A ciszterciták

Clairvaux-i Szent Bernát 1118-ban alapítja a Fontenay-kolostort. Gyors fejszámolás és kijön, hogy 899 évvel ezelőtt a helyen, ahol most állunk még mocsár volt. A ciszterciták azonban szerették a kihívásokat, lecsapolják a területet, amely mindenben megfelelt a rend elvárásainak. Kellően eldugott, településektől igen távol eső hely, erdőséggel és sziklákkal védett terület. Alig 30 évvel később már áll az apátság temploma, amely olyan, mint a csúnyácska lány, akit belső énje emel a szépség oltárára. 

Csak bolyongok az oszlopok között a padok nélküli templomban, 66 métert sétálok előre és 16,7 métert oldalirányba, legalábbis a manókinézetűtől kapott térkép szerint. Különös boltívek, amelyek a kívülről raktárnak kinéző egyszerű templomot a magasságokba emelik. Nem olyan, mint a templomok általában, amelyek kívülről már magával ragadják a látogatót, s belső énjük pedig nyugalmat, védelmet sugároz. Itt valahogy bent nem csak a védettség, s nem csak a nyugalom, hanem a megtisztulás érzése is elfog. Nincs különösebben díszítve, még padok sincsenek, a padló is csak döngölt föld, csak a kórusnál bűvöl el a XIII. századi mozaik, nincsenek gyertyák, s szobor is csak egy áll csupán (bár az felér egy egész múzeumnyi gyűjteménnyel a XIII. századi származásával és csodás burgundi jegyeivel). S éppen ezért, a puritánsága, a dísztelensége miatt lehet a megtisztulás szigete. Úgy érzem legszívesebben időnként ide menekülnék elme- és gondolatgyilkos világunkból. A világból, ahol másodpercenként különböző ingerek zaklatnak.

Itt most még más látogatók sem zaklatnak, nyugodtan bolyonghatok a szerzetesek lakó- és közösségi helyiségeiben, ahol aztán már kevésbé gondolom azt, hogy itt jó lenne élni. A ciszterciták rendje puritán körülmények között élt, közös, általában fűtetlen helyiségben aludtak szalmazsákokon. Télen a melegedésre itt, Fontenay-ben is csupán egyetlen kis helyiség szolgált, holott a rend virágkorában, a XV. században csaknem 200 szerzetes élt a kolostorban. A kerengőben hallani is vélem csoszogásukat, s beszédüket, akárcsak egy filmben, mondjuk az itt (is) forgatott Cyrano de Bergeracban (Gerard Depardieu főszereplésével). 

A hátsó kertben azonban eltűnik a megtisztulás érzése, meglegyint a XVII-XVIII. század legyezője. Ahogyan a cisztercitákat is meglegyinti. Addigi, a szerzetesek által választott apátok tökéletesen kiegyensúlyozott centralizált vezetése véget ér, s megkezdődik a királyi kegyből kinevezett apátok kora, ezzel pedig az apátság elsorvadása. A francia forradalom előtti években csupán egy tucatnyi szerzetes él már csak Fontenay-ban. 

A hátsó kert, s a mellette álló ispotály épülete még felidézi a forradalom előtti arisztokratikus életet, egészen eltávolodva a falak másik oldalán érződő középkori, puritán, szerzetesi élettől. 1790-ben fel is számolják az apátságot, s nemzeti tulajdonként értékesítik az épületeket - olvasom a manótól kapott papíron éppen akkor, amikor egy autó áll meg az egykori kórház mellett, s utasa a látogatók elől elzárt épületbe megy be. Ezek szerint ma is magántulajdonban van az egykori apátság?

III. fejezet - A papírgyár és a hőlégballon

A forradalom utáni első tulajdonosok között olyan híres családok vannak, mint a hőlégballont feltaláló Montgolfier fivérek családja. Bár Elie Montgolfier-re én itt és most nem vagyok annyira büszke. Papírgyárat költöztet a középkori falak közé, s az isten se tudja, hogy ezzel milyen értékes információktól, értékes épületrészektől foszt meg bennünket. Egyetlen dolog miatt azonban hajlandó vagyok a megbocsájtásra. Helyet ad vejének, a híres mérnöknek, Marc Seguin-nek, aki az egykori kolostori konyha és refektórium épületét kapja meg. S talán ez a hely is hozzájárul a XIX. századi francia vasút fejlesztéséhez Marc Seguin személyén keresztül.

IV. fejezet - A bankár

A papírgyártás szerencsére hamar véget ér a középkori falak között, s újra a csendé lesz a főszerep. A Montgolfier családba megérkezik a művészeteket pártoló lyoni bankár, Edouard Aynard, aki visszavásárolja a közben elveszített apátságot, felújítja, eltünteti a papírgyártás nyomait, s ebben a leszármazottai is partnerek lesznek majd az 1960-as években. Közben újra az első kertbe érkezünk, ahol értelmet nyer a két, jóval későbbi, XVIII-XIX. századi épület ablakaiban látható függönyök, lámpák, s az előttük álló autók mivolta. Az Aynard család ma is birtokolja, lakja az apátságot. 

V. fejezet - Az UNESCO

Miközben még felfedezem a szerzetesek által épített kovácsműhelyet,

a galamb és vadászkutya lakot,

az idegenek kápolnáját és az egykori pékséget, sokszor visszagondolok a templomra, s a kolostor szívére, a kerengőre. Csak értük is érdemes volt elautózni Dijonból ide, s csak ők is elengendőek voltak ahhoz, hogy 1981-ben az UNESCO a Világörökség részének nyilvánítsa a kolostort. 

Utószó

Két óra volt csupán amit Fontenay-ban töltöttem. Két óra, amely alatt 900 évet utaztam időben. Két óra, amely alatt tökéletes nyugalom volt rajtam. Két óra, amely alatt nem létezett a külvilág. Olyan két óra, amely újabb fényt gyújtott az általam sötétnek képzelt középkor szobájában. 

Dijonban vagy a környéken járva nem érdemes sajnálni azt a 80 km-t, amellyel eljuthatunk Fontenay-ba, annál is inkább, mert útközben is óriási élmények várhatnak ránk.