Párizs és Marseille között 660 km a távolság légvonalban, a TGV vonat 3 óra 32 perc alatt teszi meg, az Orient Express napokig "döcög" Budapestről Isztambulba mérhetetlen luxusban szállítva az utasokat. Ilyen gyorsaságra és kényelemre senki nem számít a Budapest - Marosvásárhely közötti útvonalon, csak egy átlagos, aggodalommentes, nyugodt utazásra. S mit kap? Olvassátok el Rajczi Adrienn olvasóm és bloggertársam szösszenetét legutóbbi útjáról a MÁV egyik járatán.

A hajnali kelés még futáshoz és Margitszigethez edzett rutinomat is kikezdi, a nagy hanggal behirdetett Budapest - Marosvásárhely közvetlen vonat pedig szükséget szül. Elképzelem, hogy kényelmes, lehet útközben írni, tölteni telefont, laptopot, járkálni a tizenegy órás út alatt, nézni a tájat ahogy elhalad mellettünk a kocsi ablakából, intézni ügyeket, kicsit szenderegni, és elolvasni egy teljes könyvet....

Aztán kiérek a Keleti pályaudvarra, és a kaland elkezdődik! Az egyes vágánynak örülni szoktam, mert mindig szeretem az elsőt, aztán rájövök, hogy volt az első csók, ami nyálas volt, az első randi, ami zavarba hozott, az első cigi, amitől elszédültem, az első munkahely, ami nem nekem való volt, az első gyerek, ami egyetlen....

Olyan az egyes peron a Keletiben, mint a labirintus. Amikor már azt hiszed, hogy ott van, még mindig be kell fordulni egy sarkot, és még egyet, és még egyet, két perc a vonat indulásáig és még mindig van egy sarok, és mire felugrok rutintalanul a vonatra, döbbenek rá, hogy ez nem úgy néz ki, mint a jól ismert Pozsony - Budapest IC-k és Rail Jetek.... Olyan kicsi. Olyan semmi. Olyan szegény.

Gyorsan megnézem magamnak még egyszer, megkérdezem a síneken átlépdelő bennfentesnek nem látszó de magabiztos férfit, hogy ez a marosvásárhelyi vonat? Megnyugtat, hogy igen. Hát legalább tiszta - gondolom magamban -, hoztam magammal szendvicseket, kekszet, popsitörlőkendőt és meleg kabátot. Tizenegy óra fókuszált tevékenység, hiszen ezért szeretem a tömegközlekedést, mert lehet olvasni, gondolkodni, írni, és nem kell közben mosogatni, pakolni, miteszereket nyomkodni, körmöt lakkozni, zoknit stoppolni....

Páran lézengünk a vagonban. Körberendezem birtokba vett helyemet. Laptop, könyv, papírzsepi, fülhallgató, Chopin a sorrend, Chopin-nek a mellettem lévő üres ülés jár, odateszem mindent tudó okostelefonomat, bőrönd karizomból fellendít, hátizsák Chopin mellé az ülésre.

 Döcögünk....

Reggel háromnegyed hét van, vállban kicsit érzem a huzatot, magamra húzom a kabátot. Ez csak az extra érzékenységem miatt van, hogy mindent megérzek. A vonaton különben meleg van, kiválasztom ekönyv olvasómból a könyvet, amit olvasni fogok, és mélyen átadom magam a Best of Chopin-nak.

Körülbelül pont akkor - amikor már annyira nekiindul a vonat, hogy sebességnek lehet hívni, visszafordítani a döntést már lehetetlen, vagy csak nagy áron - jön a kalauz, én pedig mint mindig, most is jó viccnek szánva megkérdezem, hogy jó vonatra szálltam-e?

 Régen még jó móka volt, ha esetleg Berlin helyett Belgrádba kerülök, vagy Prága helyett Kassára, ma már jó kaland helyett, nem szeretek felkészülni sem a nem várt helyzetekre. De a válasz még így is döbbenetet okoz, mert a válasz nem.

Ez a vonat Marosvásárhelyen nem áll meg!

Szó szót követ, majd a dialógusunk végén majdnem az egész vagon körbeáll, mert mint kiderült mindenki Marosvásárhelyre utazik. Utazna! Mondom a kalauz néninek, hogy nem fog problémát okozni, s teljes lelki nyugalommal meg fogom húzni a vészféket, ha kiderül hogy nem megyünk Marosvásárhelyre. Ezzel a lelki nyugalommal ülök vissza helyemre, és várom saját magam spontán reakcióját, ha nem érek célba.

A vonatútról csak annyit, hogy van de minek. A több mint 11 órás úton, névtelen pályaudvarokon húsz-harminc perceket várakozunk, határ előtt és után egy-egy órát, majd elindulunk visszafelé pont a cél előtt. Gondolom ez olyan, mint a tunéziai buszsofőr, aki csak beugrik az anyóshoz a húslevesért, persze szó nélkül.... Nagyváradnál a vonaton egy tűt se lehet leejteni, rengeteg fiatal száll föl, tele van mindkét kocsi, hangsúlyozom, ez egy nemzetközi IC, és hálás lehetek, hogy van WC..., meleg van, és végül is haladunk....

Valamelyik megállónál felszáll egy cica, egy kutya, ha átmennék a másik kocsiba, lehet ott lenne kacsa, tyúk, disznó, sárkány, oroszlán, kakadu.... Vicces ez az egész, és kicsit menzeli. És a valóság: laptopom rendes cimbiként négy órát bírta, utána lemerült. Telefonom lemerülőben, de van power bankom, ami pont a nap végére merül le. A reggel hirtelenjében megvásárolt 1 GB internetelérhetőség, hogy legyen, használhatatlan, mert a vidék, amin keresztül döcögünk, nincs lefedve. Telefonálni sem lehet. Semmilyen térerő nincs a telefonomon. A fennmaradó időt Marosvásárhelyre érkezésig néma meditációban töltöm, türelempróba ez a javából, jógik előnyben ezen a vasútvonalon. A túlélésért való küzdelemben, bepótolhatom az összes frusztrált agyonrohangált, kényszeres napomat együltőben, Budapest - Marosvásárhely között a vonaton, és ha nem tetszik, le lehet szállni a világvégén, ahol a madár se jár....

Behúznak. Vagy valaki tol. Közeledünk. Fél órás késéssel ugyan, de végül megérkezünk Marosvásárhelyre. A pályaudvar viszonylag jó helyen van, ennyi óra ülés után jól esik a séta. Végig a Gheorghe Doján, a Mall mellett, útközben leszakadt villanypózna, körülnézek, sehol senki, és mire kiszaladna a számon egy bé betűvel kezdődő ráható ige magázó formában, megszólal egy egyenruhás magyarul (ezek szerint kiszaladt a számon mégis), hogy kerülje ki. Át a forgalmas úton, nézem az összetört autót, ami frontálisan nekiment a villanyoszlopnak, és nem értem miért nem zárják le az utat amíg a mentés tart.

És még sok mindent nem értek itt, és ehhez nem kellett elutaznom a világ másik végébe, csak átruccanni a szomszédba.

Hogy mi történik egy vonaton és mi a vasúti irodában adja a kaland sava-borsát. Mert az élmények a spontaneitásból fakadnak és nem a hivatalok bürokratikus rendszerében. A hivatalban van konnektor, ami működik, a vonaton viszont vannak az emberek, akik egymást töltjük fel kalandokkal, megnyugtatással és beszélgetésekkel.

A vonatozásba vetett hitem pedig rendíthetetlen, hiszen hagytam magam rábeszélni, hogy oda-vissza vegyem meg a menetjegyet. A visszaút majd rutinosabb lesz. Ha pedig rendhagyóbb, majd megírom.