Irány Észak-Amerika, adtam ki a jelszót már vagy tucatnyi alkalommal. Nemcsak mert úgy hiszem, hogy az észak-amerikai nagyvárosok egészen más kaliberűek, mint az európaiak, hanem mert imádok filmek, filmes helyszínek nyomába eredni. Legszívesebben fognám a bőröndömet és pár hétre elvonulnék a nagy kontinensre, s csak úgy nézegetném a híres nagyvárosokat. A lehetőség közelebb van, mint gondolnám (nemcsak nekem, hanem nektek is), de erről majd később! 

Soha nem felejtem el, amikor gyermekként a Dallast néztem, akkor csak ámultam, hogy egyik pillanatban a népes üzleti negyed felhőkarcolójának egyik emeletén csücsülünk,

míg a másik alkalommal már a „világ vége ranch” felé hajtunk, kihalt utakon, amelyek mellett olajkutak bólogatnak. Azóta is a bakancslistámon van: kihajtani Dallas közepéről az olajkutakkal tűzdelt vidékre.

 Majd, amikor Richard Gere sármosan mosolyog az óceán partján az Éjjel a parton című filmben, akkor hetekig csak Észak-Karolinára tudtam gondolni. Elég volt egy-két képkocka, hogy rákattanjak az USA keleti partjának ezen szegletére, s így bakancslistámon is elfoglalta a méltó helyet a séta Észak-Karolina partvidékén!

A háztartási munkának is lehetnek előnyei, Hölgyeim! Egészen véletlenül, vasalás közben akadtam rá a Cédrusliget című sorozatra, amelynek története nem is igazán, de a Vancouverben, Brit Columbia partvidékein és Seattle-ben felvett külső helyszínek annyira magával ragadtak, hogy a végén már a vasaló kiabált, kiégetem a ruhát, ha továbbra is kerékpározok a főszereplővel a csodás öblök mentén. Mit mondjak, azóta egy jó kis hajókázás a Salish-tengeren felkerült arra a bizonyos észak-amerikai bakancslistára.

Az örök vidámság és napsütés városát nem hiszem, hogy be kellene mutatnom. Már Columbo hadnagy idejében felfigyeltem a városra, de a bakancslistámra a Porsche Cabrioval való száguldás Los Angeles városában akkor került fel, amikor Hank Moody minden erkölcsi normát felrobbantó karakterét a Kaliforgia (Californication) sorozatban hétről hétre a képernyőmön találtam. Ekkor éreztem azt, hogy ez a város maga az élet azon sötét oldala, amelyre igazából mindenki vágyik egy kicsit, de nem biztos, hogy van bátorsága belemártózni.

A Miami Vice sorozatot fiatal lányként, egészen őszintén Don Johnson miatt néztem eleinte. Azonban később már azt is figyelgettem, hogy milyen szép, art deco épületei vannak a városnak, még ha időnként nem is olyan fényes állapotban jelennek meg. Odavoltam az építészetért már akkor is. Később nagy örömmel olvastam valahol, hogy éppen a sorozat volt az, amely hozzájárult Miami híres art deco épületeinek megmentéséhez az 1980-as '90-es évek fordulóján. South Beach azóta az egyik legkedveltebb turistacélpont. S én még ma is a bakancslistámon tartok egy jó kis száguldást Miamiban!

S hogy miért kapott el ez a filmes nosztalgia az észak-amerikai városokkal fűszerezve? Belebotlottam a Lufthansa egyik játékába (itt találjátok: Játék), amelytől már napok óta nem tudok szabadulni. A világ egyik legnagyobb légitársasága (amely nem mellékesen az egyetlen európai ötcsillagos minősítésű légitársaság) oldalán bőröndök átvilágítása során híres nagyvárosok nevezetességeire akadhatunk és ha kitaláljuk, hogy hová is utazik a bőrönd tulajdonosa, akkor még érdekes információkhoz is juthatunk a városról. Elkezdtem, s addig játszottam, amíg minden várost fel nem ismertem, annál is inkább, mert a főnyereménnyel még a fotós férjemet is meglephetem, hiszen két interkontinentális repülőjegyre tehetünk szert Észak-Amerikába, ha szerencsénk van. Próbáljátok ki, de vigyázat, mert nem tudjátok majd abbahagyni a játékot. Ja, el ne felejtsem, nincs olyan, hogy nem nyersz, mert mindenkinek jár egy vígaszdíj, kedvezménykupon formájában.

A jutalékomról pedig ne feledkezzetek el, ha nyertek! Kérek néhány szuper fotót abból a városból, ahová repültök!