Berlin szegény, de szexi, vagy gazdag, de sivár? Saját szemünkkel néztük meg, melyik igaz!

Berlin szegény, de szexi – hangzott el Klaus Wowereit berlini polgármester szájából a híres mondat csaknem 16 évvel ezelőtt. Ma pedig már helyenként arról cikkeznek a német újságok, hogy Berlin gazdag, de sivár. Amennyiben turistaként a városban eltöltött egy hét után meg lehet ítélni, Berlin, nem szegény, inkább gazdag, de semmiképpen sem sivár, a szexisége pedig itt-ott még megvillan, de mintha kicsit kiöregedni látszana.

Ülök a metrón (vagy, ahogyan Európában egyedülálló módon a német nyelvterületeken nevezik, az U-Bahn-on) és az embereket fürkészem.

Ki lehet igazi berlini? S ki lehet az, aki Kelet-Berlinben élt 1989-ig?

Az idősebb hölgy a kiskosztümben a lázadó 60-as, 70-es években igazi szexi fiatal lány lehetett, haján látszik, hogy mindig fodrász kezelte, sminkje korához illő, de modern. Elegáns bőrkesztyűjével szorongatja a szebb napokat is látott, de megbecsült bőrtáskáját. Minden annyira összhangban van rajta, a kiegyensúlyozottság érzését kelti. Nyugat-Berlininek hiszem.

A másik oldalon ülő férfin egyszerű kék nadrág, vastagtalpú, fekete cipő (utoljára gyermekkoromban, 35 éve láttam hasonlót), semmivel sem rí ki a tömegből, minden annyira átlagos rajta, hogy szinte észrevétlen alak érzését kelti. Kelet-Berlininek gondolom.

Kettejük között egy elegáns, fiatal férfi áll, kezében Valentino aktatáska, öltönyét rászabták, sehol nem áll el. Hajszállai rendezetten hajlanak hátra, illata még a metró (bocsánat, U-Bahn) szagát is áttöri. Hoppá, zoknija azonban más. Lázadó, kirívóan színes, de nem tömegtermék, szinte már inkább műalkotás. Nyílik az ajtó, fürkészi a peront, belép egy hasonlóan elegáns férfi, s kézenfogva utaznak tovább. Szabad berlinieknek gondolom őket.

A szexi, az észrevétlen és a szabad – Berlin múltja és jelene suhan velem egy metrókocsiban éppen abban az alagútban, amelyet egykor a berlini fal kettévágott.

Az egy hét alatt úgy éreztem, Berlinben minden attól függ, hogy melyik térre, melyik városrészbe érkezel. Amikor az Alexenderplatzon vágtam át, akkor olyan érzésem volt, mintha egyszerre lenne jelen egy szocialista nagyváros és egy nyugati metropolisz. A magas, már-már felhők felé törő épületek, üveggel, vagy graffitikkel, millió, átlagos hotellel, üzlettel és streetfood étteremmel.

A Brandenburgi kapunál egy villanásra a Tuileriák kertje jutott az eszembe, míg a Museuminsel (Múzeumok szigete) pillanatra Rómába repített.

A Charlottenburg polgári házai egy percre Barcelonát idézték, a negyedben elnyúló porosz kastély Versailles nyomában lihegett, a Kurfürstendamm márkás üzleteivel a párizsi Saint-Germain negyeddel mutatott hasonlóságot. A Potsdamer Platz-on egy igazi nagyváros üzleti negyede, a Nikolaikirche melletti utcákon pedig egy kisváros polgárosodott belvárosa köszönt rám. Egy hely volt, amely semmihez sem hasonlítható, s leginkább könnyeket, szomorúságot villantott fel. Az Ackerstrasse, az utca, amelyet - sok másikkal együtt - a berlini fal kettévágott, de talán itt történtek a legmegrázóbb dolgok abban a csaknem négy évtizedben.

Berlin nem egységes építészetileg, még ma sem, vagy talán ma még annyira sem, mint 50 éve. Ötven éve volt egy Nyugat-Berlin, a szabadság szigete az NDK-val körbevéve, s volt egy Kelet-Berlin, a fallal és szöges dróttal elválasztott, „mutassuk meg az imperialistáknak, hogy milyen nagyságokra képes a szocializmus” város. 1989-ben pedig ott állt a két, rég nem látott testvér és újra együtt kellett élnie, az egyik hozta a felújított múltat, a másik a romokban heverő jelent.

Nap, mint nap járok az Alexanderplatzon, de egy idő után már idegesít, elmenekülök a Prenzlauer Berg és a Kastanienalle felé. Mindkét rész egykor Kelet-Berlin volt, de Budapestre hasonlító utcáival, a sok kávézóval, galériával, s egyedibb üzleteivel elfeledteti a megosztott várost, itt igazán csak egy Berlin van. A Charlottenburg városrészben érzek hasonló atmoszférát, holott az nyugat volt! Amíg várom, hogy kinyisson a Bauhaus kiállítás, bejárom a negyed néhány utcáját. A város két vége az említett két negyed, mégis ott járva-kelve kezdem érezni, hogy a két Berlin valójában egy Berlin, legalábbis, ami a gyökereit illeti.

A város több pontján látszik, hogy bizony nem annyira szegény már Berlin. Minden városrészben építkezések zajlanak, sok a szálloda, étterem, üzlet. Múzeumjaiban már nemcsak a gyűjtemények, hanem a kísérő produkciók is ütősek. Na és az árak sem feltétlenül a szegénységre utalnak. Inkább látok tehetséges utcazenészt, mint koldust (bár akadnak hajléktalanok is), s sokkal több a streetfood, mint a helyi étterem. Gazdag a város a bio vonalban és gazdag a megállíthatatlan ultramodern, már-már elképesztő megoldásokban.

Mindezek mellett a legnagyobb gazdagságával éppen azt cáfolja meg, hogy sivár lenne.

Művészek, modern művészek, designerek, iparművészek gyűjtőhelye is. Ők azok, akiktől nemcsak a galériák és az üzletek lesznek gazdagabbak, hanem a bárok, a kávézók és a kulturális színterek is.

Van, aki azt mondja, hogy Berlint valaki vagy szereti, vagy nem. Én azt mondom, hogy Berlin mindenki számára érdekes, én szerettem is és nem is.

Hogy visszamennék-e? Igen, de csak kb. azután, hogy láttam Európa csaknem 20 olyan helyét, amely az én bakancslistámon rajta van.

S ha már ilyen szép hosszúra sikerült a város elemzése, akkor most jöjjön valami használható is, amellyel már elindulhattok felfedezni Berlint!

Következzen néhány hasznos tippem Berlinhez (ne lepődjetek meg, a fal most kimarad, mert arról hamarosan egy egész cikk jön, fontos infókkal) – minden hely weboldalát eléritek a nevére kattintva:

Múzeumok:

Berlinben több, mint 300 múzeum van, de ennyit még januárban sem lehet bejárni és befogadni. Hosszas küzdés után választottam ki hetet, amelyből egy zárva volt felújítás miatt, egynél pedig más okokból (amelyekre majd a falról szóló cikkben kitérek) az ajtóban úgy döntöttem, hogy nem nézem meg. A legnagyobb meglepetést a DDR Múzeum jelentette, de ez is inkább a falról szóló íráshoz kapcsolódik. Lássuk inkább a többit, amely óriási élmény volt.

A Pergamon és a Neues Múzeum gyűjteményeiben napokra el lehetne veszni. Az ókori kultúra sokrétű és elragadó gyűjteménye teljesen hagyományos módon van kiállítva. Egyszerűen csak a teremben letéve,

vagy vitrinekben tárolva. Nincs is szükség többre, hiszen az Istár-kapu,

vagy a Milétoszi-kapu

testközelségbe kerülése a legnagyobb élmény, gondoltam, amíg a Pergamon Múzeum legújabb épületébe be nem léptem.

Yadegar Asisi elkészítette Pergamon városának panorámáját fotó és festészeti montázs keretében. Annyira élő, s annyira impozáns, hogy szinte időutazásként éli meg a látogató.

Egy állványzat segítségével különböző nézőpontokból tekinthetünk be a város életébe, amelyben közben váltakoznak a napszakok. Szánjatok rá egy órát, mert nehéz lesz otthagyni az ókort. A másik magával ragadó kiállítás a Neues Múzeum egyiptomi gyűjteménye, s annak a papirusz vitrinjei voltak számomra. – Jó, persze, hogy Nofretete mellszobra is elragadó, de a papiruszok, amelyek között a házassági szerződéstől kezdve, a kocsmai számlán át a múmia készítésének szabályaiig minden olvasható, az valahogy annyira izgalmas volt, hogy órákig nyomogattam a vitrinek gombjait, s azok pedig csak húzták elő az újabbnál-újabb ókori dokumentumokat. Egyikben se hallgassatok a térképre és rohanjatok a leghíresebb alkotásokhoz, mert a kis szobák, a mellékágak (pl. a Neues Múzeum pinceszintje) sokkal érdekesebb tárgyakat rejtenek.

A Knoblauchhaus Múzeum volt a legkisebb, amelyet Berlinben megnéztem.

Egy XIX. századi vállalkozó otthona, amely a biedermeier stílus jegyében van berendezve. Imádom a családi otthonokat bemutató múzeumokat, ezért nem hagyhattam ki ezt sem. Végigsétáltam, s próbáltam a mindennapjaikat elképzelni.

Közben pedig a kor belsőépítészeti stílusa is feltárult előttem. Egy jó órányi kis „utazás az időben”, ráadásul ingyenes, s a nagyon kellemes hangulatú Nikolai-negyedben található.

A Bröhan Múzeumba a Bauhaus évforduló miatt mentem, amelyről szintén hamarosan olvashattok egy cikket itt a blogon. Annak, aki oda van a bútorokért, ez kötelező múzeum Berlinben. Én most szerencsés voltam, mert kicsit a Bauhaus gyökereit is megérthettem az időszaki kiállítás segítségével.

A múzeumokhoz - aki több városi múzeum megtekintését tervezi - érdemes egy háromnapos múzeumi kártyát vásárolni 27 euróért, de vigyázat, mert ebben sok időszaki kiállítás, s például olyanok, mint a Pergamonban a Panoráma és a DDR-Múzeum nincsenek benne.

A kártyáról itt tudtok tájékozódni.

Látnivalók:

A legfőbb látnivalókhoz csak egy-egy mondattal szeretnék kedvet csinálni, vagy tanácsot adni.

A Reichstagba (a német Parlament épületébe) egy előzetes regisztrációval lehet bejutni, de egy séta a már-már űrállomásra emlékeztető kupolában megéri a küzdést. (Ingyenes a látogatás, de ha vezetést is kérünk, akkor a belépő 12 euró felnőtteknek!)

A visszaigazolást vigyétek magatokkal papíron vagy a telefonon, s nyugodtan foglalhattok esti időpontot, legfeljebb a városból kevesebbet, de az épületből sokkal látványosabb részeket láttok majd.

Akár nappal, akár este jártok arrafelé, a Reichstag mögötti új kormányzati negyedet (akár hajóról is) érdemes megnézni. Nekem nagyon tetszettek ezek a modern épületek.

A Brandenburgi kapu csupán egy kötelező kör, nagy, látványos, főleg, ha olyan szerencsétek van, mint nekünk, hogy egy kis eső segítségével egy ilyen klassz képet lőhettek.

A kaputól nem messze található a Holocaust emlékmű, amely első látásra nem tűnik többnek pár ledobált kődarabnál, de amikor beléptek a kövek közé, akkor meg fogtok döbbenni. Nem megállni, csak menni-menni beljebb, beljebb, s gondolkodni. Különös fintora volt a sorsnak, hogy mi éppen a Schindler listája című film németországi bemutatójának 25 éves évfordulója környékén jártunk Berlinben és a Holocaust Emlékműnél az egyik fotómra belépett egy pirosruhás alak.

Ha panoráma, akkor – nem, nem a TV-torony, hanem a Potsdamer Platz kilátópontja (a Panorampunkt). Két ok miatt érdemes inkább ezt választani, mert így megláthatjuk a teret is, amely hatalmas épületeivel igen látványos, a másik, hogy itt nyugodtan fotózhatunk, nem állja utunkat koszos ablaküveg, esetleg a köd, ahogyan nekünk is. Ja és Európa leggyorsabb liftjével mehetünk fel. Aki persze toronymániás, annak nincs mit tenni, irány a híres TV-torony. Mi a szállodánkban az ágyból is azt láttuk, mondjuk úgy, hogy éjjel-nappal. S persze tájékozódási pontnak sem utolsó, így nem múlt el nap nélküle.

Séta az Unter den Linden utcán szerintem kihagyható, inkább csak az eleje és a vége az izgalmas. Az elején az olyan épületek, mint a Német Történelmi Múzeum, az Operaház, a végén pedig a Brandenburgi kapu teszik izgalmassá. Közben kitérhetünk a Gendarmenmarkt felé, ahol a két templom, a német és a francia dóm (emlékeztetve a Berlinbe menekülő hugenottákra, akik máig érezhető hatást gyakoroltak Berlin fejlődésére), valamint a közöttük álló Konzerthaus ilyen panorámát nyújtanak.

A berlini dóm Németország legnagyobb evangélikus temploma, amely a Németországnak uralkodókat adó Hohenzollern-család kriptája is egyben. Számomra a legérdekesebb, hogy első látásra a barokk és reneszánsz jegyeket magán hordozó templomot semmiképpen sem gondoltam egy evangélikus templomnak.

Nagy meglepetést okozott egy másik templom a Kaiser-Wilhelm Gedächtniskirche, amely olyan súlyosan megsérült a II. világháborúban, hogy a megmaradt részeket felújítás nélkül konzerválták és mellé építettek egy hatszögletű templomot és harangtornyot. A kék üvegtéglának köszönhetően belépve kissé megdöbbentem, de később már végtelen nyugalom fogott el. (Belépő itt nincs!)

A környék igen különös, hiszen mindenhol magas, modern épületek, csak a félig lebombázott templom álldogál ott, mint a múlt egyetlen képviselője.

A Charlottenburg kastélyt azért iktattam be, mert a porosz történelemben, s ezáltal Németország történelmében jelentős szerepet játszott, s sokan áradoztak kincseiről. Szkeptikus voltam, de megérte a hosszú utazást a belváros szívéből. A kastély egy, a festmények alapján életigenlő feleség, Sophie Charlotte von Hannover számára épült, akkor még pár kilométerre Berlintől (ma már összenőtt a város a környékkel). A Hohenzollern-család aztán később sokat bővítette, s egyre értékesebb gyűjteményekkel rakta tele. A kínai porcelánokról el sem tudom képzelni, hogyan élhették túl a háborút, ahogyan a két vagonra való festményről sem. Sokkal többet mutat meg magából és egykori életéből, mint Versailles, persze a kertje olyan poroszosan katonás, de a mellette elsuhanó Spree-folyóval nagyon hangulatos sétahely.

Hosszan sorolhatnám még azokat a helyeket, amelyeket minden útikönyvben megtaláltok és amit én is megnéztem jártamban-keltemben, de az itt említettek voltak a legnagyobb hatással rám. Ha teljesen ismeretlen nektek Berlin, akkor ajánlom a Hop on Hop off buszokat (a Brandenburgi kapu mellől indulnak és ott találtok egy turistainformációt is, én a Berolina céget próbáltam, pontosak voltak), amellyel a nagyobb látnivalókról egy átfogó képet kaphattok. Érdemes kétnapos jegyet venni és tényleg leugrani, felugrani, megnézni a környéket is az adott helyen.

Nem tartozik a nagyobbak közé, de a busz például megáll a Hackeschermarkt-on, ahol van egy Jugendstil (szecessziós) épület a Hackeschen Höfe, ahol sok pici udvar nyílik egymásból, az udvarokban pedig berlini termékeket kínáló kis üzletek találhatóak. Van itt design táska és ékszer, galéria, csokibolt, bio ételek boltja, egyedi ruhák, bőrszíjak, s persze egy eredeti Ampelmann üzlet. Véletlenól pedig betévedtem az ASKANIA óra manufaktúrába is ebben az udvarban.

S ha lazítani szeretnénk kicsit a sok látnivaló között, akkor bárhol találunk egy kávézót, vagy éttermet, bár ezek nem mindig lesznek kifinomultak, sokszor inkább olyan németesen egyszerűek. Sikerült azonban pár érdekes helyre bukkannom – hála a blogger kollégáknak és más utazóknak.

A Kastanientörtchen kávézó a már említett Kastanienallee-n található és az érdekessége, hogy ti magatok állíthatjátok össze a sütiteket. A két fiatal srác alaptésztát és krémeket csinál, vannak gyümölcsök és magok, no meg öntetek és jöhet a saját kreációd.

Ha Németország, akkor hús! Jó választás volt elmennünk a Rotisserie Weingrün étterembe, ahol egy tűzfal előtt grillezik a húsokat. Isteni volt a spare ribs, azaz grillezett malacborda. Berlinben igazán jót lehet válogatni a nemzetközi konyha kínálatából, de a legtöbben azt írták, hogy erős az olasz jelenlét a városban gasztronómiai téren. Ennek köszönhető, hogy a berlini látogatásunkat megkoronáztuk a nem annyira olcsó, de kiváló konyhájú Bocca Di Bacco étterem kínálatával. Imádtam, hogy nemcsak egyszerűen pastat kínálnak.

Napközben egy gyors hamburgerevésre betértünk egy sörfőző hamburgereshez, ahol nekem inkább a hambik, míg férjemnek a helyben főzőtt sörök jöttek be (Braufactum étterem). Egyik nap éppen a híres német nagyáruház, a KaDeWe előtt lettem éhes. Valahol olvastam, hogy van egy gourmet részleg a legfelső szintjén. Gyorsan felmentem és leragadtam egy ebédre a sajtpulthoz tapasztott bárpultnál, ahol rögtön a Harz-hegység félkemény sajtjára és egy jó fehér borra esett a választásom. Szerencse, hogy a sajtmester segített a választásban, mert elvesztem volna a 300 féle sajt között.   

Ha Berlin, akkor egy kis bio, mert ugye az kötelező. Azt hittem, nem lehet igaz az a hír, hogy infralámpa alatt is megnőnek a saláták. S tényleg! A salátanevelde, ahogy én neveztem el, üvegvitrinekben neveli a salátát Berlin közepén, hogy azután az a tányérunkon landoljon. Négy hét, ennyi kell a kis salátamagnak, hogy szép fejes saláta legyen belőle. Ez lesz a jövő? Nem tudom, hogy jó-e ez, vagy sem, mindenesetre az ízén nem éreztem semmit, de én nem vagyok nagy saláta fan. A Good Bank salátabárra itt találtok rá.

Úgy gondoltam, hogy Berlinben van még egy dolog, amit nem szabad kihagyni, az pedig a mozi (mások szerint a bárok és a szórakozóhelyek, de ugye mi nem vagyunk igazán iszogatós, bulizós fajták). Ha mozi, akkor pedig legyen egy impozáns helyszín, ahol már a Berlini Filmfesztivál is tette és teszi is tiszteletét. A ZooPalast mozinak van két olyan terme, amely kicsi, hangulatos, szinte olyan otthoni moziterem „feelingje” van. Kényelmes volt és kifejezetten örültem, hogy nem további 200 emberrel kellett filmet néznem.

Száz szónak is egy a vége, ajánlom Berlint, akár egy hosszú hétvégére is, de ne egy hangulatos várost, hanem sokkal inkább egy érdekes metropoliszt várjatok. Hamarosan jövök még vissza berlini élményekkel, mert a fal és annak „misztikuma” napokra lekötötte a gondolataimat, a Bauhaus-ról már nem is beszélve.  

 A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu