Szászország neve hallatán legtöbbször Drezda, Lipcse és a Szász-Svájc sziklái jutnak az eszünkbe. Ha jól átgondolom, akkor nekem még eszembe jut nagymamám sokáig féltve őrzött messeni leveses tálja, Bach dallamai Lipcsében és persze a jó öreg Trabantok is ez előző három hírességen túl. S ezzel Szászország látnivalóit egyáltalán nem merítettük ki, sőt. A szász hercegeknek, választófejedelmeknek, grófoknak köszönhetően ebben a német tartományban (is) különösen sok a vár, a kastély, s a múzeum.

A szászokról az a hír járja, hogy imádnak gyűjteni. Mindent. Ami az ő múzeumjaikból hiányzik, az csak azért nincs ott, mert éppen kölcsönadták – tartják. S valóban ebben a kis, keleti tartományban több, mint 500 múzeum található.

Ha igazán változatos kulturális kalandra vágyik valaki, akkor Szászország tökéletes választás. Ráadásul a természet is kegyes volt a tartományhoz, így az Elba és az Érchegység tovább növeli annak a lehetőségét, hogy ezt a vidéket válasszuk következő úti célunknak.

Városháza Freibergben

Ha hiszitek, ha nem, itt is rábukkanhatunk magyar vonatkozású helyekre és történetekre. Kiderül például, hogy mi köze Háry Jánosnak a vidékhez és az is, hogy Budapesten is van egy darab Szászország. S, hogy teljes legyen a (magyar)kép, egy Szászországban élő olvasóm, Kriza Anita lesz az idegenvezetőnk. Jöjjön pár titkos tipp és érdekes történet Szászországból, a „nagyok” árnyékából.

Egy vár, egy szigetváros, s egy óriási csizma - Döbeln

Ez a város tanított meg arra, hogy „ne ítélj elsőre”.  Az első döbelni kirándulás után nem gondoltam, hogy „hosszútávú kapcsolatunk” lesz a hellyel. Egy télvégi napos, de hideg vasárnapi délután autóztunk el ide. Óriási csalódás volt. Kopasz fák, üres, kihalt utcák, bezárt üzletek.

Hiába kanyargott ott a Mulde-folyó, s ölelte két karjával át ezt a 17 hektáros szigetvárost, az sem tudott felvidítani. Még a templom is zárva volt. A délutánt csupán egy finom kávé egy helyes kis cukrászdában tudta megmenteni. Akkor úgy gondoltam ennyi volt. Tavasszal a férjem javasolta, hogy adjunk Döbelnnek még egy esélyt, hiszen minden turisztikai oldalon áradoznak róla.

Városháza Döbelnben

Bátrak voltunk, mert rögtön a nálunk vendégeskedő rokonokat is magunkkal vittük. Melegen sütött a nap, zöld ruhát öltött a természet, virágoztak fák, s rögtön észrevettük, hogy Döbeln bizony teljesen beleillik a szász turisztikai hivatal hirdetésébe: csodaszép épületek (köztük a reneszánsz városháza és kilátással a tornyából), sikátorok kis üzletekkel, nyugodtan sétálgató emberek, „kisvárosi" idill folyóval, nyolc híddal és számos egyéb összeköttetéssel, parti sétánnyal, fagyizókkal, kávézókkal.

Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy a St. Nicolaikirche (a város legnagyobb templomának) ajtaját is nyitva találtuk, talán nem véletlenül, itt ugyanis két apró csoda is várt bennünket. Az első csoda „Egy férfi pókhálózza a döbelni templomot” nevet kapta később, míg a másik a vérző Jézus csodája volt.

Miközben nézelődtünk a templomban, jött egy hölgy, s kért bennünket, hogy menjünk vele, szeretne mutatni valamit. Egy oldalsó kápolnába vitt minket. Kicsit lemaradva értem oda és mit látok! Sógorom, aki a legmagasabb közöttünk egy partvissal éppen a pókhálókat szedegeti a hölgy útmutatásai alapján a plafonról. Mi, többiek, elégedett mosollyal az arcunkon szemléltük őt. A hölgy örült, hogy a sógorom elérte, amit ő nem. A sógorom örült, hogy segíthetett. A család férfi tagjai annak örültek, hogy nem nekik kellett, mi nők pedig a látványért voltunk hálásak: Egy férfi partvissal pókhálózik.... A jutalom pedig nem maradt el: a hölgy megmutatta az igazi érdekességet. A karzaton található egy vérző Jézus báb, a Mirakelmann. Ez az 1500 körül, hársfából készült szobor 1,80 méter magas. Anatómiailag pontosan kidolgozott, végtagjai mozgathatóak. Kéz- és lábfején seblyukak vannak. Körmenetben a szenvedő Jézust szimbolizálta, s a sebhelyekből vér csordogált. A testben lévő járatokat állatvérrel feltöltötték, a sebet viasszal lezárták, amit a Passió játék során kilyukasztottak. Ez azért rendkívül ritka, mert a reformáció elterjedése után a hasonló bábokat megsemmisítették.

Nem mindenben volt ilyen szerencsés Döbeln. Az óriási méretű csizmájáért például harcolnia kellett.

A 19. században a cipész szakma nagyon népszerű volt a városban, mintegy 150 cipész dolgozott itt akkoriban. Az óriási csizma atyja Ferdinánd Reichel mester volt, aki a csizmakészítés 600. éves évfordulójára, 1925. augusztus 1-re készítette el hat másik céhmester segítségével a város jelképét. 10 marha bőrét használták fel, 3,70 m magas és csaknem 200 kg. A városházán állították ki és a következő évtizedekben sokan a csodájára jártak.

1946-ban azonban a szovjet hatóságok eltávolították a helyéről, s a következő években mindig más és más helyre került. Nem tisztázott körülmények között végül egy parasztudvarban kötött ki, ahol 1957-ben 4 leisniger-i cipész megtalálta és Leisnigbe vitte. Leisnig várában a Csizmaszobában állították ki. Az 1990-es években Döbeln bejelentette igényét a csizmára és hosszú procedúra után 2010-ben kerülhetett vissza eredeti helyére. A leisnigi cipészek „csizmájuk” elvesztése után, úgy gondolták, hogy ők is tudnak óriás csizmát készíteni, sőt nagyobbat is. Két cipész Rolf Neidhart és Gerhard Bertold 1996-ban a város 950. éves évfordulójára megalkotta a nagyobb csizmát Leisnig számára. A 4,90 méter magas, 330-as cipőméretű és 439 kg súlyú csizma 1997 szeptemberében bekerült a Guinness Rekordok könyvébe. (A csizma "látogatásáról" bővebb infó itt.)

S ezzel el is érkeztünk Leisnigba, ahol számukra Mildenstein vára egy újabb csoda volt. Az ezeréves vár a Mulde-folyó partján egy szikla tetején trónol és magán hordozza az évszázadok valamennyi építészeti „divatját”. Ha már a csizmáért úgyis beugrottunk a városba, akkor bizony ennek a várnak a meghódítása sem maradhatott el.

Az ezüstváros, Freiberg

Szászország gazdagságát nemcsak uraik jó politikájának, hanem földjének is köszönheti. Csaknem 800 évvel ezelőtt, 1186-ban Freiberg városa közelében, az Érchegység északnyugati részén, a Mulde folyó partján ezüsttelepet találtak és az érc kitermelésére bányászfalut hoztak létre. Olyan jelentős volt az ezüstkészlet, hogy nemcsak évszázadokra biztosította az itt élők jómódját, hanem még ma is meghatározza a város életét. A kis bányászfaluból a XVI. századra Szászország legnagyobb városa vált. A környezetemben sokszor hallottam így emlegetni „Silberstadt Freiberg”, Ezüstváros Freiberg. Kíváncsiak lettünk a városra, amelyről éppen a gazdagsága miatt az a hír is járta, hogy az óvárosa igazi kis ékszerdoboz. Számomra az első ékszerek a kapuk voltak itt.

A város szerencsésen átvészelte a II. világháborút és megtartotta középkori formáját. A városfallal körbevett óváros az UNESCO világörökség része. A belváros szűk utcáiban sétálva belebotlottunk az 1180-1212 között épített Szent Marien dómba,

amely már előre izgalommal töltött el bennünket, hiszen kapujának (amely ma már nem is igazán kapu, hiszen műemlékvédelmi szempontból „beburkolták”) a gipszmásolata Budapesten a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokában található Később kiderült, hogy ennek a freibergi Aranykapunak még Bostonban és Moszkvában is látható egy-egy másolata. Megértem a nagy másolási kedvet, mert lenyűgöző építmény, ahogy a dóm többi része is.

S, hogy miért meghatározó ma is az ezüst a városban? Itt található ugyanis az 1765-ben alapított freibergi Bányász Akadémia, amely jelenleg a világ legrégebbi, még működő bányászati egyeteme.

A városi sétánk talán leglátványosabb pontja a 16. századi Freudenstein kastély.

Amíg a családom a 3500 ásványból álló impozáns kiállítást nézte meg, addig én kívülről vettem szemügyre a középkori falakat és a várat körbe ölelő Albert parkot. Itt találtam rá a 30 éves háború mementójaként felállított Svéd emlékműre is.

Az ezüsttálcán kínált szépségek után étteremkeresésbe kezdtünk, csak kicsit lassan haladunk a felújított középkori házak között. Elidőztünk a várost alapító Meisseni Ottó szobrával díszített szökőkútnál is egy kicsit.

Végül egy cseh étteremben, a Stadtwirtschaftban kötöttünk ki.

A kakukktojás: Háry János nyomában majdnem Szászországban

Mühlberg/Elbe városa az Elba-folyó partján fekszik, s igencsak sokáig meg voltam győződve arról, hogy a mi kis városunkkal, Riesa-val együtt ez a város is még Szászország. A környék felfedezésekor az elsők között volt ennek a városnak a meglátogatása. S csak ott, a helyszínen szembesültünk azzal, hogy a város már nem Szászországban, hanem Brandenburg tartományban található. Ettől még érezzük rajta a szász kisvárosok hangulatát. S a törődést az épületekkel. Itt igazán úgy érezheti magát a látogató, mintha visszarepült volna a középkorba.

A belváros minden háza, kapuja szépen felújított, a régi épületek mai is használatban vannak. Személyes kedvenceim a kapuk voltak és az 1673-ban alapított Oroszlán gyógyszertár (Löwen Aphoteke), amely ma is eredeti funkciójának megfelelően működik.

A városközpontot két épület uralja, az egyik a Marienstern kolostor (Kloster-Marienstern), a másik a hozzátartozó templom. A cisztercita kolostort 1228-ban alapította Otto és Bobo von Ileburg. A templom pedig 1250-1350 között épült. A közel 800 éves templom impozáns egyhajós szerkezetével, számos korabeli falfestményével, festett üveg ablakaival több százéves sírköveivel méltó része a középkori utazásnak.

Itt sem maradhat el a környék többi városához hasonló kastély, de itt sajnos nem látogatható, mert magánkézben van.

A város gátja mentén kellemes sétát lehet tenni, útba ejtve a 2002-es árvízi emlékhelyet és az 1547-es mühlbergi csata emlékkövét. 

S ezzel egy újabb magyar vonatkozású történetbe botlunk. A csata a Schmalkaldeni háború keretében zajlott le, ahol a protestáns és katolikus hadak csaptak össze.  Az ellenfelek az Elba két oldalán táboroztak. A megáradt Elba mühlbergi oldalán a szász választófejedelem János Frigyes biztonságban érezte magát. De nem számolt azzal, hogy magyar huszárok vannak az ellenség táborában, akik félelmet nem ismerve átkeltek a megáradt Elbán és egy pécsi huszár Luka József elfogta a fejedelmet. A csata a katolikus hadak győzelmével végződött, melyben nagy szerepet játszott a magyar huszár hadtest. Egyes források szerint ez a történet köszön vissza Háry János és Napóleon kalandjában.

Már csak ezért is érdemes megsimogatni azt az emlékkövet!

Ha valakinek ezek után még kétségei lennének arról, hogy Szászország az egyik legérdekesebb és látnivalókban gazdag tartománya Németországnak, az írjon az Élet sója blognak és Anitával közösen felsorakoztatunk még pár érvet a meggyőzése érdekében.

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót Kriza Anita készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu