Elmélyülhet a kommunikáció a különböző anyanyelvű párok között?
Az elmúlt években, amióta mi is külföldön élünk, sokszor foglalkoztatott ez a gondolat. Figyeltem a környezetemben azokat, akik vegyes párost alkotnak, egyikük magyar, a másik német, vagy svájci, s nem a magyar a közös nyelv.
Ki tudják vajon fejezni a legmélyebb érzéseiket a másiknak? Bele tudnak menni egy olyan mélységű beszélgetésbe a párjukkal, mint mi, akiknek ott a közös nyelv?
Kívülről nekem úgy tűnt, hogy ez bizony nem könnyű, majd megismertem Becz Dorottyát, akivel a szépirodalom, azaz a magyar nyelv mélyebb világa és egy kicsit a koronavírus hozott össze. Hetente, online együtt dolgozunk egy írói kurzus csapatában, ahol persze az is kiderült, hogy Dóri boldog párkapcsolatban él magyarul egyáltalán nem beszélő párjával. Ahhoz, hogy könnyebben megértsem, hogyan is működik a legmélyebb szintű érzelmi kommunikáció közöttük, írt egy elmélkedést példákkal. Engedélyével megosztom most ezt veletek, lássátok ti is, hogyan működhet az érzelmek szavakba öntése két különböző anyanyelvű ember között.
A szeretlek azt jelenti, szeretlek - Becz Dorottya írása
Értem. Megértem. Félreértem. Az igekötők diszkrét bája.
Utolsó éves gimnazista voltam, érettségi előtt, és matekból a rejtett képességűek csoportjába jártam. A legtöbb órára gyomorideggel mentem be.
– Becz, olvassa fel a feladatot! – hangzott az ellentmondást nem tűrő utasítás a tanárnőtől. Felolvastam.
– Magyarázza el a saját szavaival!
Nem ment. Úgyhogy újra fel kellett olvasnom. És még egyszer. Legvégül skandálva. Továbbra sem értettem, hogy mi a feladvány lényege, és a gyötrelem itt persze nem ért véget, mert addig passzírozta a tanárnő az agyam, amíg ki nem bírtam nyögni valamit, ami közelebb visz a megoldáshoz. Köszönet érte, mert másképp nem érettségiztem volna le matekból.
Nem értettem a feladatot elsőre, a szavak egymásutánja nem gyújtott világosságot a fejemben, nem jött létre kapcsolat köztem és a szöveg között – a kommunikáció nem történt meg.
Fotó: Milesz-Nagy Orsolya
Hetente legalább három cikk jön velem szembe, ami arról szól, a jól működő kapcsolatok alapja a kommunikáció. Meghallgatni a másikat, szeretettel figyelni, visszakérdezni, ha nem értek valamit. Rendben. De hogyan jön létre a kommunikáció egyáltalán?
Kell hozzá egy közös jelrendszer – mondjuk a nyelv, amit beszélünk, az adó, aki megosztja a gondolatait, érzéseit, véleményét, a vevő, aki értelmezi azt, és a csatorna – a közvetítő közeg, ha beszélünk, akkor a levegő, ha olvasunk, akkor a leírt szöveg. Mennyire egyszerű ez. Mégis, ha valami hiányzik ebből a rendszerből, nem jön létre a klasszikus értelemben vett kommunikáció, félreértjük egymást. Abból pedig konfliktus kerekedik – „azt mondtad eljössz anyámékhoz vasárnap, nem, nem megyek”, vagy „holnap írunk dolgozatot matekból, nem tegnap írtatok?”.
Mi történik akkor, ha a jelrendszert nem ismered annyira, mert az nem az anyanyelved? Persze, tudsz kérni egy kávét, útbaigazítod az elveszett turistát, elolvasod a neten a cikket, aztán egyszer csak jön valaki, akivel arról kezdesz beszélgetni, zavarna-e, ha nem fehérbőrűek lennének a gyermekeitek.
Általános iskolában kezdtem tanulni az angolt, megküzdöttem az egyszerű jelen idővel, és a rövid mondókákkal. A gimnázium nulladik osztályában jött a Present Perfect, ami a magyar diák rémálma, később a klasszikus Rigó utcai, majd az egynyelvű vizsgák. A munkahely utána arra trenírozott, hogy használjam az angolt, de valójában semmiféle kapcsolat nem fűzött a nyelvhez. “Az alapműveltségem része” volt, ahogy a másodfokú egyenlet megoldó képlete is.
Teltek az évek, és Shakespeare nyelve, amit sokan primitívnek bélyegeznek, mint egy régen látott ismerős, feltűnt ismét a színen. Egészen közel férkőzött, a sejtjeimbe ivódott, a mindennapjaim részévé vált, mivel a páromnak angol az (egyik) anyanyelve.
Elsőre könnyűnek tűnt minden, értem, amit mond, ő is, amit én. Majd jöttek a mélyebb diskurzusok, az olyanok, amikbe magyarul is belebonyolódok, mert érzésekről, indulatokról, álmokról, vágyakról beszélni, megtalálni az odaillő kifejezést – iszonyú nehéz. Mondd angolul: összeszorul a szívem, kiszínezted a szürke hétköznapokat, ahogy egymás szemébe nézünk, új világok tárulnak fel. Persze, le tudom fordítani. Persze, érti. De vajon azt érti-e, amit mondani akarok?
Ez korábban, másokkal sosem merült fel. Nem így. A szeretlek, azt jelenti szeretlek, már ha kimondjuk, az anyád pedig azt, hogy anyád. Egyszerű, mint a másodfokú egyenlet megoldó képlete.
Idővel persze kiderült, hogy értette, amit mondtam. Akkor is, amikor egy hosszú, kimerítő nap végén beszéltünk, és a pihenős, egymásra hangolódós hosszú hétvégén is. Érti vagy érzi? – ezen sokat gondolkodom ma is. Mindenesetre a helyzet mindkettőnket megtanított jobban figyelni egymásra.
Figyelni például arra, hogy a megfelelő helyen használjam a hím- és nőnemű személyes névmásokat (he/she). Ha összekevertem, nem állt össze a sztori, homokszem került a megértés gépezetébe és ez bizony számtalanszor konfliktus forrásává vált. Ugyanakkor érdekes módon ugyanez nem történt meg, ha az igeidőt vétettem el olykor. Azt ő is elvéti. Olykor. Mert a tizenkettőből kiválasztani az épp odaillőt, főleg élőbeszédben, bizony rázós.
Másfelől persze akadtak csoda pillanatok is. Például újévkor magyar nyelvű szerelmes üzenetet kaptam. Vagy amikor együtt néztük meg a Kőszívű ember fiait (angol felirattal) és az Oscar-díjas Mindenkit. De a legszebb az, amikor magyarul elmondja azt a pár szót, még akkor is, ha ez a szó a tejföl. Mert a tejföl itt nem a krémes, savanykás tejterméket jelenti elsősorban, hanem azt, hogy nyitott vagyok a kultúrádra, az országodra, mindarra, ami Te vagy.
Úgy alakult az életünk, hogy az élőbeszéd mellett hangsúlyos szerepe volt egy időben az írott szövegnek is, úgy könnyebb volt árnyaltabban fogalmazni. Kiválasztani pont azt a szót, megtalálni az éppen oda passzoló hasonlatot, a tucatnyi igeidőből a megfelelőt. Szeretlek kontra „az vagy nekem, mint testnek a kenyér”, mert ugye így is lehet.
Aztán jött a figyelemnek egy magasabb szintje. Azt hiszem, ez nyelvtől független. Ez az a szint, amikor a közvetítő közeg másodlagos lesz, mert képes vagy annyira a másikra hangolódni, hogy tudod, a szavak szövete csak a víztükör felszíne, de hallod a mély morajlását is.
Angolul gondolkodni – ez persze fontos. Eljött az a fázis, amiben már nem fordítom a mondanivalómat. Nem magyarul fogalmazok, hanem angolul, így jutnak eszembe a dolgok. Angolul fut a fejemben az összes agymenés, amikor együtt vagyunk. Most csak éppen azért nem, mert ezt a cikket magyarul írom.
A bejegyzésben szereplő valamennyi fotó Becz Dorottya tulajdona, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu
