Évek óta játszom azt a játékot, hogy Magyarországon keresem és látogatom az olyan helyeket, ahol még nem jártam. Bevallom Zsámbék nem az én ötletem volt, hanem fotózási lázban égő férjemé. Egyik este egy fotós újság előtt lelkesedett, hogy milyen csodás képeket készített valaki Zsámbékon.

Ragyogó ötlet – gondoltam – ott még nem jártunk, Gerecse tájegység, Zsámbéki medence. A szervezés rám maradt és némi böngészés után összeállt a program.

A délelőtti nap fényében érkeztünk Zsámbékra, szűk kanyargós, talán még a középkori kövekből kirakott utcákon jutottunk fel a templomhoz.

Első gondolatom az volt, hogy itt egyszerre befejezetlen és befejezett minden.  

A templom romjai egy befejezett üzenetet jelentettek, míg a táj hullámzó dombjai egy örökké mozgó természetet tártak elénk. Érzéseim hamarosan magyarázatra is találtak.

A templom melletti padon üldögélve – férjem persze fotózott kitartóan – hallgattam, amint a fűnyírást felfüggesztő hatvanas éveiben járó férfi lelkesen mesél egy látogatónak. Pillanatok alatt én is hallgatója lettem, s megértettem előző gondolataim születését.

A templomrom és környékének feltárása szinte teljes egészében befejeződött. Nem volt cél az „újjáépítés”, csupán a megőrzés. A tornyok mögött sírok felett járkálunk - mondta a különös idegenvezető, csodálkoztam, hiszen nincsenek jelölve. Ez is egy megőrzési taktika, s valójában egy bazilikát idéző belső és maga az égbolt végtelensége őrzi az itt nyugvókat.

A főkapu felett csak elképzelni lehettet az egykori rózsaablakot, a templombelsőben azonban ízelítőt kaphatunk oszlopfőkből és képzeletünknek segít a freskókról szóló „meséjével” az idegenvezető fűnyírós.

A templomban derül fény arra, hogy 1763-ban – általam eddig nem is sejtett nagyságrendű – földrengés pusztított a környéken. A férfi mondát hallott, miszerint a komáromi 1763-as földrengésben egy egész násznép esett bele a megnyíló földbe, s a régészek még lovon ülő huszárt is találtak a föld alatt, akit valószínűleg így „nyelt el a föld”. Egy biztos, hogy a zsámbéki monostort is elérte a földrengés és ez lehet az oka, hogy a XX. századi régészeti feltárások során egy-egy követ a falu legkülönbözőbb pontjairól, kerítésekből szednek össze és visznek a jelenlegi kőtárba. Különös zsámbéki idegenvezetőnk visszamegy a fűnyíróhoz, így egy nyugalmas helyett keresve gondolatban próbálok életet lehelni a templomba és környékébe.

Elképzelem, ahogyan a falu népe betér egy fohászra, a szerzetesek élik mindennapi életüket, s a monostor környékén betevőt adó kert virágzik. Közben a kőtár hűvöse alatt is végig barangolunk századokat, majd megállapítom, hogy tetejéről nyílik a legszebb kilátás a templomra.

Nyugalom van itt, végleges és végtelen nyugalom.

Nem zavarja semmi a templom romjai alatt, vagy az utca túloldalán álló temetőben nyugvókat és ugyanez a légkör ad az ideérkező látogatónak is nyugalmat.

Miután eléggé megnyugodtam a környezettől, férjem a sok fotózástól, elindultunk, hogy ebédünket, egy a közelmúltból országosan jól ismert helyen fogyasszuk el. Tinnye volt a célállomás. A Garancsi tó. Igen, Üvegtigris. A tó bejáratánál áll Lali büfékocsija, a tó mellett pedig az Üvegtigris étterem. A büfékocsi árúi jobbak, mint azt a film alapján gondolnánk, de az étterem esetében kicsit jobbra számítottunk. A tó nem túl nagy, s kissé kihasználatlan, de bizonyára ez is, mint minden csak „pénz” kérdése!?

Kicsit még kanyargunk a Pilisben, s utunkat Martonvásár felé vesszük. A nyugalomkeresésre itt kerül fel a korona, a Brunszvik kastélyban. Évek óta rendszeres látogatói vagyunk a Beethoven estéknek. Különös hangulata van ennek, a kastélyparkban egy tó közepén álló szabadtéri hangversenyteremnek. Már a kastély sem mindennapi, s egykori lakója sem volt az. Korának nőket beskatulyázó elveit áthágó Brunszvik Teréz élt itt, az óvodaalapító. Nem ő volt a család egyetlen nő tagja, akit barátság fűzött Beethovenhez. A legújabb kutatások szerint Teréz húga Jozefin volt Beethoven „halhatatlan kedvese”. Egy biztos, hogy Beethoven tanította a Brunszvik lányokat zongorázni és több darabot is a családnak írt és ajánlott. A Beethoven múzeum a kastélyban a családhoz fűződő kapcsolatát is bemutatja.

A „hangversenyteremhez” mocsári ciprusokon, páfrány fenyőkön, hársakon, juhar és platán fákon keresztül vezet az út. Kőpadok szegélyezik a tavat, ahol igazán megnyugtató látvány tárul elénk, itt is érdemes időzni kicsit, s magunkba szívni az öreg fák illatát.

A szigeten Beethoven szobra elé települ a zenekar, a közönség pedig a fák alatt elhelyezett széksorokon hallgat. Ez a koncert más, mint a MÜPA-ban, itt nemcsak a zeneszerző, a karmester és a zenekar játéka adja az élményt, hanem az is, amit a természet tesz hozzá egy-egy darabhoz. A csicsergő madarak, a távolban zakatoló vonat, a reccsenő faág és a szél suhogása. Kihagyhatatlan élmény zenét kedvelő emberek számára, még ha inkább a könnyebb stílus kedvelői is. Ezen a júliusi napon mi az V. szimfóniát, a III. Leonóra nyitányt és az Ah, perfido – koncertáriát hallgattuk.

A Sors zörgetése az ajtón – ahogyan Beethoven maga fogalmazott – mindig élmény, de itt azon a helyen, ahol már emberi, növényi és állati sorsok százai „zörgettek” különös hangsúlyt kapnak a hangok. Méltó befejezése a napnak az V. szimfónia végén az örömrivalgás. A nyugalom és a küzdelmek végül meghozzák az eredményt, a boldogságot.

Jó nyugalomkeresést Mindenkinek!

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerzők engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu