Barátságtalan novemberi ködben az utcai olajlámpákban alig pislákoló fény mellet sorra gördülnek be a császári udvar hintói a konstanzi Zum Goldenen Adler – Arany Sashoz fogadó elé. 1815 novemberét írjuk.

A középső hintóból aprócska fekete cipők orra bújik elő, csipke kíséretében. Határozottan lép le a kocsiról egy bundájába burkolózó, elegáns mozdulatú francia hölgy, rögtön utána hét év körüli, fürtös hajú, kalapos fiúcska, majd egy nagyobbacska gyermek. A sötétben is jól érzékelhető a többi hintóból kilépő hölgyekben, szolgákban megbújó szomorúság, félelem és bizonytalanság. A kecses bundás hölgy az egyetlen, aki magabiztosan lépked, szorítva fiai kezét. Határozottságát és nemes tartását édesanyjától Joséphine-től örökölte. Hortense de Beauharnais, Napóleon császár fogadott leánya, legszebb női korban van, amikor menekülnie kell a császárság bukása miatt Párizsból. Édesanyja, Napóleon császár felesége, aki maga is művelt és határozott nő volt, lányát is hasonlókra tanította. Művészet, politika, irodalom, s a férfiakkal való bánásmód mind ott voltak a Konstanzba érkező, harmincas éveiben járó Hortense bőröndjeiben. Ekkorra már tönkremegy házassága férjével, aki szintén a Bonaparte család tagja, s egyben holland király. Külön élnek.

Hortense körül mindig sok férfi legyeskedik, talán egyik leggyümölcsözőbb kapcsolata I. Sándor orosz cárral volt, a rossz nyelvek szerint szerelmi kapcsolatot folytattak, de ez persze nem nyert bizonyítást. Egy biztos, hogy a cár többször járt közben a Bourbonoknál és a Badeni Nagyhercegnél is Hortense érdekében.

A Bodeni-tóhoz azonban egyedül, férfi nélkül érkezik.

Rosszul érzi magát, a hűvös, ködös városban, ahol a fogadó szobái kényelmetlenek, füstöl a kályha, s a tetejébe még elképesztően is drága. A Badeni Nagyherceg segítségét kéri, aki politikai okokból nem szívesen segít a bukott császár családjának. Hortense Konstanz egyik városrészébe költözik a kellemetlen fogadóból, de a Nagyherceg megtiltja, hogy tulajdont szerezzen a hercegség területén. Hamarosan beleszeret azonban egy kis kastélyba, amely a svájci Thurgau kantonban egy aprócska domb tetején áll, innen kémleli a Bodeni-tavat és a svájci Alpokat.

Édesanyja és testvére vagyona biztos megélhetést biztosít számára, így megvásárolja az arenenbergi kastélyt.

Hortense úgy érzi, hogy itt, az Arenenbergben teremthet egy aprócska francia birodalmat önmagának és gyermekeinek. Konstanzi mesterek építik át az I. Napóleon által létrehozott empire stílusban az épületet. Felbukkan helyenként az egyiptomi, a görög és a római művészet öröksége, kerülik a hajlott vonalakat, de gazdagon díszítik a belső tereket. Szinte minden, a bútorok, a tapéták, a figurák, mind-mind Napóleon császárra emlékeztetnek.

A kastélyba lépve a látogatót először az impozáns, gótikus stílusú csigalépcső ragadja meg. Majd a télikerten át egy sátort idéző tapétával burkolt szalonban érezhetővé válik Hortense kifinomult ízlése. A következő helyiségben, a függönyök ellenére a tekintetet a tó ragadja magához, amely a szoba kék falán, s kék foteljeiben szinte betör a kastélyba.

A könyvtárban a kedvencem az asztal, amely létrává nyitható, utat biztosítva a könyvekhez. Az ebédlőben pedig a megterített asztal mellet érzem úgy, hogy pillanatokon belül érkezik Hortense és a gyerekek, hogy elfogyasszák ebédjüket.

Az emeleten bepillanthatok a hálószobákba, a későbbi III. Napóleon – Hortense fia – dolgozószobájába. S valóban mindenütt I. Napóleon emléke kacsintgat rám. Az emeleti szalonban olyan eleganciát érzek, amelyet talán még soha, egyetlen hasonló épületben sem. Bizonyára hozzájárul, hogy kevés ennyire épen megőrzött XIX. századi kastélyban jártam. Itt minden annyira kifinomult. Nem zavarják az összhatást a szokásos múzeumi barikádok, a ne nyúlj hozzá táblák, mert itt egy szárított, elegáns virág a székre fektetve – mintha Hortense hagyta volna itt – jelzi, hogy ne ülj le!

Az emeleten derül ki, hogy 1820-ban már modern vízvezetékekkel látták el az épületet. A lépcsők tovább vezetnek a második szintre, ahol a társalkodónők berendezett szobáira találok. Nem kevésbé elegáns és kényelmes helyiségek ezek, mint a család egy szinttel lejjebb található lakórésze.

Gyermekjátékok között vezet egy lépcső a legfelső szintre, ahol a francia nyelvű szolgák laktak. Tágas terek, de a visszaemlékezések leírása szerint télen hideg, nyáron pedig forró lakórészek voltak ezek.

Úgy mennék még, s szívnám magamba a XIX. századi életet, amelyre itt minden emlékeztet. A festményekről a család kacsintgat rám, az asztalokon leveleiket olvasom, a szekrényen dísztárgyaikat látom, s szőnyegeiken lépkedem. Elképzelem az életet, amelyet a francia szalonok világában jártas Hortense próbált itt teremteni. Sokan jöttek látogatóba, rendeztek nagy beszélgetéseket politikáról, Hortense gyermekeinek pedig próbált nyugodt gyermekkort teremteni a Bódeni-tó partján.

A kastély mellett aprócska kápolna áll,

amely mellett Reichenau szigetének mindhárom ezeréves múltra tekintő temploma látható.

Néhány méterre a kastélytól, az egykori intéző épületében – ma a látogatói központ – találunk egy XIX. századi wellness részleget. Valószínűleg 1835 körül, már Hortense halála után építették, a kastély akkori tulajdonosai. Kád fehér csempével, hideg és meleg vízzel, amely a korban igencsak modernnek számított.

Hortense Párizsból nemcsak az empire stílust hozta magával a Bodeni-tóhoz, hanem a francia kertépítészetet is. Sajnos csak halála előtt sikerült egy nagynevű francia kertésszel megterveztetni a kertet, de fia később megvalósította álmát. Így ma a látogató egy csodás parkban gyönyörködhet, amely lenyúlik a tó partjáig.

Hortense kifinomult neveltetése és művészetek iránti szeretete révén saját festményei, akvarelljei is sok emléket őriznek az aprócska francia birodalomról.

Fotózni az épületen belül nem lehet, de ha kedvetek tartja megnézhetitek ezt a videót, amely bepillantást enged a múzeummá vált kastélyba.

A kastély egész évben látogatható, Konstanztól 15 percre, a svájci Salenstein nevű településen találjuk a tó fölé magasodva, cédrusokkal, mamutfenyőkkel körülölelve.