Közel 5100 márványba „öntött” katona tiszteleg a méltatlan halállal távozó Patton tábornok előtt Luxembourg városa mellett. A hammi Luxembourg American Cemetery az a hely, ahol leróhatjuk hálánkat a mai szabad Európáért.

A történelem feladata az, hogy segítse az embert a helyes út megtalálásában. A történelem kiteszi a behajtani tilos, az egyirányú forgalom, a zsákutca, a megállni tilos, a várakozni tilos és a STOP táblákat, de a kormány az ember kezében van. Az emberében, aki nem mindig lát jól, nem hall meg mindent, nem ismeri fel mindig a jeleket, a táblákat, s időnként jól esik neki szembe menni a forgalommal, behajtani a zsákutcába és a tilosban parkolni. Időnként megússza a büntetést, s időnként sokkal nagyobb a retorzió, mint amire számított.

Luxemburgban autózva jó hangulatom ellenére is mindig eszembe jut a Halál ötven órája és az Elit alakulat című filmek, valamint az általuk részben feldolgozott ardenneki csata.

A XX. századi történelemnek sokkal több lehetősége van a figyelmeztető táblák kirakására és az azokra történő emlékeztetésre. Az át- és túlélők még köztünk lehettek, meghatározó, időtlen alkotásokat hozhattak létre, elmondhatták ezerszer és milliószor, hogy milyen volt, s milyennek nem lett volna szabad lennie. Elmondhatták, hogy az az utca, amelynek a végén a temető áll, az zsákutca. Onnan már csak egyetlen út van, amely az emlékezés útja, a soha el nem felejtés útja, a figyelmeztetés, hogy ezt többé ne útja.

Süvítő golyók helyett madárcsicsergés, dermesztően hideg föld helyett puha, melegen simogató fű, géppisztoly szabdalta bokrok helyett lilában pompázó rododendronok, sárba magukat beásó katonák helyett katonás sorban álló keresztek fogadnak a luxembourgi amerikai katonai temetőben. Szemem előtt csak úgy pörögnek a híres fotók, a még híresebb regények hiteles beszámolói, a milliónyi filmkocka, de abban a pillanatban, hogy odalépek az első, fehér márvány kereszthez, már magam maradok velük. A csaknem 5100 amerikai katonával és híres tábornokukkal, Pattonnel.

A márvány hűvössége kihűlt testükre emlékeztet, fehér színe hűségükre, s arra, hogy lehettek bármilyen emberek azelőtt, tettük, s részvételük a nagy csatában a tökéletesség dimenziójába emelte őket.

Nélkülük nem biztos, hogy ma én itt lennék. Nélkülük a mai Európa nem lenne az én szeretett Európám, ahol nyugodtan utazgathatok, nyugodtan élhetem az életem! Nélkülük ki tudja milyen véget ért volna a II. világháború!

S mi lett volna, ha szigorú tábornokuk mehetett volna a saját feje után? Nem lett volna szovjet zóna, nem lett volna keleti blokk? Patton, aki most a luxembourgi kék ég alatt nyugszik, nemcsak a németeket akarta megállítani, hanem a szovjeteket is. S ki tudja, lehet, hogy éppen azok segítették a túlvilágra, akik keresztjét felállították. Halála körül sok a kérdés, s kevés a válasz.

Egyetlen válasz van itt a zöld gyepen a keresztekkel és Dávid-csillagos fejfákkal szemben ülve, béke. Ezt suttogják a sírokból a katonák, ezt suttogják a madarak, ezt kiáltja Patton, s ezt mormolom az autóig magamban.

A béke, a legfontosabb!

S a történelem a béke felé terelget bennünket, de nem hajthatunk be szemből az egyirányú utcába, nem állhatunk meg a tilosban, s nem várakozhatunk addig, amíg már késő nem lesz.

Tisztelet a hősöknek, tisztelet a történelemnek!

 A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu