Ismét csak néhány fotót találtok a szöveg között, az igazi szépségeket a galériában találjátok itt.

A szél és a vihar hatásaként haraphatóan édes reggelre ébredtünk Bonifacioban. Szállodánk téli kertjében aztán haraptunk is valamit. Valamit? Milyen egy jellegtelen kifejezés ez azokra a finomságokra, amelyek az asztalon voltak. A reggeli koronája számomra a croissant volt fügelekvárral. Korzikán isteni a fügelekvár, az annyi sok isteni dolog mellett. Felkerekedtünk reggeli után és elindultunk Ajaccio, a „főváros” felé.

Útközben nem győztünk ismét sorozatban megállni, mert egy-egy genovai őrtorony, vagy egy szikla-teknős elcsábította kameránk lencséjét.

A város, mint megszokhattuk, tengerparton áll, vagy inkább üldögél. Ajaccio, korzikai mértékben egy nagyváros, közel hatvanezer lakosával, de nekünk mégsem jelentett annyit, mint a kis háromezres Bonifacio, vagy később Calvi. Valóban csak üldögél, s ennyi. Őrzi egy-két helyen az emlékét itt született fiának, Napóleonnak. Aki nem éppen a „család” büszkesége, mert hozzájárult a nem annyira áhított, ma is tartó francia uralomhoz. Ennek a franciák iránti ellenszenvnek a korzikaiak látható jelét is adják, mert a települések neveit két nyelven (franciául és korzikaiul) írják ki, de szinte minden településnél a francia név egy fekete festékspray-vel át van fújva. Ezen kívül a korzikaiak az autóinkon viselik nemzeti szabadsághősük arcképét, ezzel is jelezve, hogy ők nem franciák, hanem korzikaiak.

Napóleon szülőházát éppen megtalálja a turista, de nagy benyomást nem tesz rá. Akkorát semmiképpen, mint amilyet a császár maga tett Európára. A pálmafák között fel-feltűnik egy-egy császári szobor, s néhol egy omladozó falú katedrális, háttérben a bérlakásokkal, ablakon kilógatott száradó ruhákkal.

Egy jó kávé, két bókoló mosoly és kacsintás egy pincértől, (Ezt szeretem a francia és olasz férfiakban, meglátják a nőt és ennek jelét is adják. Valljuk be, minden nőnek jól esik a bók!) s már indulhatunk is vissza a természethez! A város külső részén még egy üdülőtelepen kicsit bámészkodtunk, meglepődve tapasztalva, hogy itt van, akinek saját szigete van, eldugva rajta egy házikóval.

Utolsó esténken Bonifacioban a szálloda teraszán csaptunk egy igazi korzikai vacsorát, s a fehér sziklákat agyunkba vésve másnap reggel nekiindultunk Északnak.

Az út második fele Korzika legmagasabb hegycsúcsa, a Monte Cinto (2706 m) és testvérei mellett vezetett. Időnként, a csepergő esőnek köszönhetően a skót felföldön érezhettük magunkat, hihetetlenül zöld fű, közte kibukkanó sziklatömbök és egy várrom. Majd átcsapott a táj havas hegycsúcsaival svájci Alpokba és végül a norvég nemzeti park erdeit idézték az utak. Ahogy ereszkedtünk le a tengerpart felé a hegyoldalban sűrűsödtek a kis települések. Templom körött néhány régi, de többszintes épület, harmóniában a környezettel.

Calvihoz közeledve nagyon izgatottá váltunk, annyi jót hallani erről a városról, esküsznek rá a turisták, a tenger szerelmesei, a hegyek bolondjai, a gasztronómiát kedvelők és mindenki, akinek a mediterrán vidék tetszik. Meg tudom érteni őket! Calvi tenger fölé magasodó Citadellája, a kék eddig számomra ismeretlen árnyalataiban pompázó öböl és a mögötte magasodó havas hegycsúcsok káprázatos látványa fogadja a városba érkezőt.

Szállásunkhoz egyre szűkülő utcákon vezetett az út, kapujában azonban csak ámultunk a kert kiszivárgó látványától. Egy Bed and Breakfast Hotel, a Manor, igazi mediterrán villa, négy szobával, egy antik ebédlővel és fogadó térrel. A tulajdonos rögtön angolul kezdte a beszélgetést, ami felüdülés volt a Bonifacioban tapasztalt „Mi csak franciául beszélünk és pont!” stílus után. S, amikor egy véletlenül elejtett német szó után közölte, hogy folytathatjuk németül is, akkor éreztük csak igazán jól magunkat. Elárulta, hogy beszél még franciául, olaszul és kicsit spanyolul, ő maga amerikai, s a férje hosszú éveket töltött Afrikában, onnan vannak az ebédlő gyönyörű alkotásai. S, hogy akkor ő miért van itt Korzikán, azt már csak találgatni mertük.

A szobák szintén antik berendezése után, a teraszról a városra és a hegyekre nyíló látvány és a hozzá kapcsolódó mediterrán illat a kertből, mind-mind azt sugallta, hogy itt egy életet le lehetne élni.

Bár a teraszról is el tudtam volna nézni a várost napokig, de azért csak közelebb mentünk hozzá. A kikötőből a korzikaiak emelte, majd a genovaiak uralta Citadella jelképezi az erőt, amely a különösen jó adottságokkal rendelkező öblöt védte. A házak itt is kicsit kopottasak, a jól megszokott módon a wc-k az erkélyen pihennek, s néhol még a ruhák is kint száradnak. Szűk sikátorokba pillantva haladtunk a Citadella bejárata felé, ahol összezavart bennünket Kolumbusz Kristóf szobra. Calvi, a nagy hajós szülővárosának mondja magát, ahogyan az olaszországi Genova is. Éppenséggel Calvi Kolumbusz születésekor Genova kezén volt, azaz nem zárható ki semmi. S valahonnan jött a nagy utazó vágya a tenger iránt, erre mindkét város megfelelő alap lehetett.

A Citadellára a legszebb látvány a város mögötti sziklás dombon fekvő kápolnától nyílt. Az ide vezető úton érdekes játékot játszhat a turista, ha figyeli az út mellett pihenő sziklákat, amint szív, vagy egy szellem képét illusztrálják.

Calvi híres jó strandjairól is, már a városban is találunk homokos tengerpartot, de az igazi szép öblöket és beach-eiket a várostól dél-nyugatra indulva fedezhetjük fel. Galéria nevű település felé autózva a szemünk egyik sarkában mindig  tenger kékje, míg a másik sarkában a hegyek kérnek maguknak helyett. Galéria vörös sziklái már megint egy újabb különleges színt adtak a napnak. Erről azonban szebben beszélnek a képek a Galériában. :-)

S akkor a Galériából kilépve, a szárazföld felé fordulva betekinthettünk a korzikai falvak életébe. A már ismert több szintes, gyufás skatulya házak, ferde cseréptetővel, templom köré dobálva, patak vagy egy sebes folyó egy völgyben. S ami a legfontosabb, hogy a faluban végtelen a nyugalom. Senki nem rohan sehova, mindenütt ott a természet és a kicsit bohém rendetlenség, amely még mediterránabbá teszi az egész látványt. A túrázok, vadvízi evezősök, s egyáltalán a természetet kedvelők paradicsoma ez a hely.

A Calviban töltött napok során, egyszer sem tudtam megállni, hogy hotelünk kertjében ne gyönyörködjek. A reggeli fények, a pálmák, a citromok a fákon, s a kis barlang mindig jól indították a napot. Egy ilyen kezdet méltó folytatása volt az északi partvidék egyik világító tornyának látogatása Ile-Rousse nevű településen. Gyalog másztuk meg, s így majd két órát töltöttünk ott, de nem az út nehézsége miatt, hanem mert a kőképződmények, a tenger, az örök genovai őrtorony és a természet alkotta csodák, amelyekbe itt-ott beleszólt az ember, újra és újra megállásra késztettek. Itt egy sziklák ölelte rét, kőházzal, ott egy a víz által sodort fa gyökerestül jelentette azt az élményt, amit a sziget azoknak nyújthat, akik lelassítva önmagukat gyalogosan is élvezni kezdik azt.

Utolsó esténk méltó befejezése volt ismét egy fantasztikus korzikai étterem a bohém, mindig dudorászó pincérével és a serpenyőben felszolgált olajbogyós vaddisznó pörköltjével. A szállás felé sétálva be kellett térnünk egy korzikai árukat árusító üzletbe, ahonnan egy táskányi pástétom, sajt, bor és sonka társaságában távoztunk, hogy egy kicsit majd otthon is élvezhessük Korzikát.

Az utolsó reggel még elfogyasztottuk háziasszonyunk készítette reggelit és elindultunk a komp felé, Bastiába. Ez a komp út sem volt jobb, mint az első, sőt…. Genováig összesen 7 órát töltöttünk rajta, de jó volt az idő, így egész szép volt az indulás és a megérkezés.

Remélem sikerült elmondanom, hogy miért éppen Korzika!? Hát mindezért a csodáért, amit egy hét alatt láttunk. S, hogy miért kell visszamenni? Mindazért, amit még nem láttunk: a Cap Corse (Hüvelykujj alakú félsziget), Bastia, a Monte Cinto környékének alaposabb bejárása, a strandok tevékeny felfedezése, Bonifacio szikláinak hajóról történő megcsodálása és még számos rejtett kincs.

Viszontlátásra Korzika! Korzikai nyelven: A’vedeci!

Még több fotóért kattintsatok ide!