Stein am Rhein település ismerős lehet a blog olvasói számára. A kis svájci város éppen ott települt meg, ahol a Rajna elhagyja a Bodeni-tavat. Leginkább festett falú házairól, a XI. századból származó bencés kolostoráról, középkori templomairól és aprócska szigetéről - ahol ferencesek laknak - vált híressé, s a turisták által kedvelt látogatási célponttá (Itt olvashattok a kisvárosról és látnivalóiról!). Jómagam is sokszor vittem el oda vendégeinket, s többször mentem el a városka főutcáján álló polgári épület mellett - amely a Lindwurm múzeumot rejti magában - anélkül, hogy betértem volna. Ma már kihagyhatatlan látnivalóként tekintek erre az épületre.
A múzeumot egy házaspár, Emma és Jakob Windler halála után, a róluk elnevezett alapítvány hozta létre, legfőképpen azt az örökséget kívánták bemutatni, amit a házaspár a nagyszüleiktől örökölt - a számukra érzelmileg oly fontos - épületben évtizedekig megőrzött. Akkoriban Stein am Rheinban szóbeszéd tárgya volt, hogy Windlerék, úgy élnek a házban, mint egy múzeumban. Pedig csak egyszerűen ragaszkodtak ahhoz a biztonsághoz és meghittséghez, amit gyermekkorában Emma a házban, nagyszülei mellett megtapasztalt.
Az épületben először egy XIX. századi polgári otthonra találunk, ahol szinte még érezni a lakók illatát, az elfújt gyertya füstjét.
A közeli barátok és családtagok fogadására szolgáló kis szalonban, ahová először lépünk a folyosóról, találkozhatunk két hölggyel, akik valószínűleg éppen délutáni teázáshoz készülődnek.
A XIX. századi Svájcban is a férfié volt a családfenntartó szerep. Ekkoriban a férjek már sokszor a házon kívül vállalnak munkát vagy építenek karriert a gazdaságban vagy a politikában. A hölgyek számára a lakással kapcsolatos teendők és a gyermekek nevelésének irányítása maradt a fő elfoglaltság. Szórakozásnak pedig a kézimunka, a csipkekészítés, amelyet a vendégszobában félkészen asztalon heverő és a vitrinekben elhelyezett munkák szemléltetnek.
A vendégszobából kilépve füstszagot érzek az egyik helyiségből. Talán csak az orrom csal meg, de amikor hagyom magamat a szag irányába eltéríteni, meglepetéssel látom meg a szinte teljesen élethűen felszerelt konyhát, ahol még a macska is ott dorombol gazdája szoknyájánál.
A tűzhely füstös falai árasztják az illatokat, az asztalon heverő kenyér pedig csak úgy kínálja magát szeletelésre.
Egy szinttel feljebb impozáns látvánnyal fogad a szalon, a társasági események középpontja. A hely, ahol akár mi is tarthatunk egy családi rendezvényt, hiszen a múzeum szívesen rendelkezésre bocsájtja (néhány svájci frankért cserébe) családoknak, baráti társaságoknak, esetleg cégeknek.
Félrevonulhatunk a kényelmes szófára és fotelba, ha kényes témákról folyna a társalgás.
Koccinthatunk, miközben valaki a zongorán kedvenc darabjainkat játssza, s ha a fodros függönyök mögött kitekintünk, akkor a sétáló utca hasonló korú épületeiben gyönyörködhetünk.
A XIX. századi polgári otthonokban már több intim szféra jut a szülőknek, külön hálószobát rendeznek be maguknak, amely a kívülállók számára elzárt.
Ebben a korban a gyermekek is saját szobát kapnak, persze ez a társadalmi szint még nem tesz lehetővé a testvérek számára külön helyiséget.
A szobák mellett kap helyet a vasalóhelyiség, amelynek fala valószínűleg korábban külső fal lehetett, s a hozzáépítések során került tető alá. A fagerendás építkezés ezen a tájon is nagyon jellemző az épületekre. Az első épület, amely lakóházként itt állhatott valószínűleg a XIV. században épült, s azóta szinte minden században tettek hozzá, bővítették, ahogyan a család változó anyagi helyzete megkívánta és lehetővé tette.
Stein am Rheinban a XIX. században sok család, ház esetében egymás mellett élt a polgári létforma egy gazdálkodó élettel. A környező dombok szőlőtermesztésre, a Rajna melletti sík vidék növénytermesztésre, a dús legelők pedig állattartásra adtak lehetőséget. Így lehetséges az, ami a Lindwurm múzeumban is látható, hogy a polgári épület mögött gazdasági épületek találhatóak. Az összekötő folyosóról az aprócska udvarba tekintünk, ahol a szárnyasok kapirgáltak egykor, felettük pedig a ruha száradt.
A nyitott folyosóról már kevésbé barátságos helyiségek nyílnak. Itt éltek a szolgálók és családjaik. A századfordulón Svájcban is mértékadó volt, hogy kinek hány szolgálója van.
Természetesen itt sokszor együtt játszottak a cselédek gyermekei az apró uraságokkal. Most pedig a látogatók gyermekei játszhatnak ugyanazokkal a játékokkal, vagy próbálhatják ki a szalmazsákot. Ebben a múzeumban ugyanis külön tábla figyelmeztet, hogy igen, meg lehet fogni, igen, ki lehet próbálni, igen bele lehet feküdni.
A gazdasági épület padlásán különleges látványt nyújtanak a termények,
és a mezőgazdasági eszközök, lószerszámok.
Visszatérünk az udvarba, ahol megpillantjuk a hátsó kijárt előtt elhelyezett közlekedési eszközöket, a fiákert, a kerékpárt, s a garatra felöntött gazda cipelésére alkalmas talicskát.
A polgári otthon udvari bejárata mellett megdöbbent a mosókonyha, s áldottnak érzem a technika mai vívmányait.
A mellette megbújó kamra azonban jóleső érzéssel tölt el, amikor megpillantom a családi borkészletet. A falon, egy bortartóban még őriznek az 50-es évekből egy palackkal a Lindwurm ház borából.
Bejárva az épületet megértem Emma Windlert, amikor nosztalgiából nem volt hajlandó átrendezni, modernizálni nagyszülei házát. Itt minden olyan tartós, talán a kora miatt, vagy csupán azért, mert nem hagyták, hogy az enyészet legyen úrrá azon, amiért megdolgoztak. Ahogyan Svájcban sokszor tapasztaljuk, hogy nem éppen a legmodernebb eszközökkel dolgozik egy gazda, de az a régi gép még mindig működik. Ők talán jobban ragaszkodnak családi örökségeikhez. Talán igen. Mindenesetre tetszik a múzeum egyik molinójára írt mondat, miszerint
"Korunk elsöprő kulturális változásai megteremtik a mai ember tartósság és meghittség utáni vágyát. Nem véletlen, hogy jelen korunkban nyílik a legtöbb múzeum."
