Az elmúlt két évben, amióta járjuk Dél-Németországot és Svájcot, próbálunk minden kirándulás alkalmával egy helyi ételt is megkóstolni, mert hiszen a gasztronómia is az Élet sója része.
Itt a blogon is többször kértétek, hogy mutassak be helyi ételeket, amelyek otthon is elkészíthetőek. Ennek most, hogy már én is egyre közelebb kerülök a német és svájci konyhához, időnként eleget is teszek.
Ahogyan az ősz beköszönget a Bódeni-tó mellett, egyre több helyen árulják a sváb-alemann származású ételt, a dünnelét.
A dünnele, sok más ételhez hasonlóan a véletlen szüleménye. A parasztgazdaságokban a háziasszonyok hetente felfűtötték a kemencét a kenyérsütéshez, de ha túl korán tették be a kenyeret, amikor a kemence még forró volt, akkor annak külseje elégett, a belseje pedig nyers maradt. Így, a kenyér számára optimális hőmérséklet kivárásáig kitalálták, hogy a kenyér tésztáját jó vékonyra elnyújtják, megrakják a tetejét szalonnával, sajttal, hagymával, krumplival, ami éppen a gazdaságban kéznél volt, s gyorsan kisütik. A vékony tészta pillanatok alatt ropogósra sült, a feltétek megpirultak, az ebédre hazaérkező gazdák pedig kézből egy jó pohár musttal megették, s így könnyedén várták az estét, amikorra már a friss kenyér is kisült.
A Fekete-erdőben, a svájci határ közelében, Konstanz környékén és a Bódeni-tó mellett sok kis étterem specializálódott a dünnelére, szinte már kultusz alakult ki köré. Számomra a legizgalmasabb találkozás ezzel az étellel az volt, amikor néhány hete egy búcsúban mozgó kemencéből árulták. Első látásra észre sem vettük, hogy ez a kemence kerekeken gurul, mert egy kemenceháznak nézett ki. Az orrom előtt rakták meg fával, tették be és vették ki a dünnelét. Pillanatok alatt kígyózó sorok álltak, s várták, hogy süljön az isteni lepény. Kezünk alig állta a forróságát, de ropogtattuk a megpirult széleket és élveztük, ahogy a tejfölös, szalonnás, hagymás, sajtos töltelék íze keveredik a kissé elszenesedett darabokkal.
Kemencém ugyan nincs, de van jó sütőm, így azt gondoltam, hogy ez egy otthon is kiválóan elkészíthető ebéd, vagy vacsora. Megkerestem hát a legszimpatikusabb receptet a Bódeni-tó receptes könyvéből és elkészítettem. Igaz én jobban szeretem a tejföl helyett a créme fraiche-t, ezért azt használtam, de a hagyományos tejföllel is isteni étek.
A dünnele receptje:
Hozzávalók a tésztához (4 dünnele lesz belőle): 50 dkg liszt, 1 teáskanál só, 2,5 dl langyos víz, 2 dkg élesztő, 5 dkg vaj olvasztva.
Feltét (dünnelénként): 10 dkg tejföl, vagy créme fraiche, 5 dkg szalonna apróra vágva (vagy baconkocka), 7 db hagymakarika, só és bors
Elkészítés: A lisztet a sóval alaposan összekeverjük. Az élesztőt langyos vízben felfuttatjuk, a tésztához adjuk. Közben a vajat megolvasztjuk és szintén hozzáadjuk a tésztához. Kézzel jól összekeverjük, majd dagasztjuk (én kicsit csaltam, mert géppel dagasztottam) addig, amíg szép levegőtől hólyagosodó tésztát nem kapunk. Letakarjuk és egy órát melegen kelesztjük.
Ha megkelt, akkor négyfelé osztjuk, s egyenként 3 mm vastagságúra kinyújtjuk, fontos, hogy jó vékony legyen, ez nem pizza (bár megjegyzem az igazi olasz pizza is hártya vékony)! Nyújthatjuk kerekre, de akár szögletesre is, ha az a könnyebb! Sütőpapírral borított tepsire helyezzük és jöhetnek a feltétek. Jól megkenjük mindegyiket 10 dkg tejföllel, rászórjuk a szalonnát, a hagymakarikákat, kicsit sózzuk és borsozzuk. Irány az előmelegített sütő – 220 fok légkeverés – s 12 perc alatt készre sütjük. Sütés után még lehet rá friss zöldfűszert szórni.
A feltét variálható, nemrég Konstanzban egy étteremben tejszínes túrós alapon almával, fahéjjal és cukorral megszórt változatban ettem. Nekem nagyon ízlett így is.
Egy kis fantáziával akár saját fejlesztésű dünnelénk is lehet.
Jófajta musttal kívánok hozzá jó étvágyat!
