Bármennyire is arra vágyunk, hogy a kirándulásaink pozitív élményekkel végződjenek, szívesen tekintsünk vissza rájuk, időnként lelket próbáló helyekre is el kell mennünk. Tiszteletből, emlékezésből, tanulságok levonása érdekében, azért, hogy értékeljük a saját életünket, legyen az bármilyen nehéz is. De legfőképpen azért, hogy hasonló borzalmak többet ne történhessenek meg.

Ilyen, lelket próbáló kirándulás az, amely minden ember számára kötelező egyszer az életben, egy volt koncentrációs tábor meglátogatása. Most, hogy egy magyar film világhírnévre tett szert, pedig már végképp nem tűr halasztást Auschwitz-Birkenau meglátogatása.

De mi vár ott ránk?

A helyen, ahol milliók szenvedtek, reménykedtek, majd haltak meg?

A helyen, ahol nincs olyan négyzetcentiméter, ahol nem az elgázosított emberek hamvaira lépnénk. Auschwitzban ugyanis annyi testet égettek el, hogy tonnánnyi hamu keletkezett. 1000 holtest után 3 tonna hamu maradt. Beleöntötték a folyóba, szétszórták a környéken, a réteken, a földeken. 

A helyen, amely a határtalan brutalitás, a gátlástalan szörnyűség, az ipari méretű tömeggyilkosság, s a végtelen szenvedés tanúja volt. 

Tanúk várnak ott. A milliók vére által életre kelt tárgyak, épületmaradványok lesznek azok, akik mesélnek. 

Vasúti sínek futnak a pokol felé, állatszállító vagonokkal, amelyekben akár 10 napig is bezárva utaztak emberek milliói. A sínek mentén emlékező turistaként érkezni most nehezebb. Mi most tudjuk hová érkezünk, s sejtjük, hogy nehéz lesz az emlékezés útja. A vagonokban egykor érkezők nem hitték volna el azt, amit mi már tudunk. Egyes zsidóknak még földeket és tanyákat is ígértek, sőt még a vonatjegyet is kifizettették velük. Hogyan is gondolhatták volna, hogy egyenesen a pokolba gördül be velük a vonat. 

A látogatót is sokkhatás éri azonban, amint az idegenvezető után belép az Auschwitz I. tábor téglabarakjaiba. Az egyikben az üvegvitrinekben a Zyklon-B kannái sorakoznak, a másikban 20 méter hosszan hajak, copfok, a következőben szemüvegek, protézisek, mankók tornyosulnak halomban.

Egy másik helyiségben bőröndök, amelyeken név, cím, születési dátum, s a transzport száma szerepel, némelyiken pedig a "kisgyermek" felirat.

Auschwitzban 200.000 gyermek vesztette életét, s ehhez képest elenyésző az a szám, akiknek végül sikerült túléni és kiszabadulni (700 fő). A bőröndök közelében mintegy 80ezer gyermekcipő fekszik, várja még mindig gazdáját.

Mire a nem szokványos turista végignéz a beszélő tárgyakon, ő maga már nem tud beszélni. Nem mer ránézni a szomszédjára, de talán még önmaga lelkébe sem, szégyelli még azt is, hogy ő önként lehet itt, hazamehet, s a milliók már soha. 

A 10-es blokkban jön a poklok pokla. Mindenidők legkegyetlenebb gyilkosának székhelye. Itt kísérletezett Josef Mengele. S hogy mit szólnának azok a betegek, akiknek a háború után nem messze a tábortól éppen a gyilkos orvos kollégája volt a házi orvosa? Nos, sokan szerették, s mit sem tudtak a múltjáról. De ha tudták volna .....

Az udvaron a történelem legbrutálisabb kivégzőfala, amely mellett csaknem 20ezer foglyot végeztek ki, a 11-es blokkban pedig a kínzó helyiségek mutatják meg magukat. Sötétcella, állócella, elképzelhetetlen kínok tanúja.

Alig pár száz méterre a tábor parancsnokának, Rudolf Hössnek a villájától, amelynek füves kertjében gyermekei játszottak, állnak a gázkamrák. Kívülről légvédelmi bunkereknek tűnnek, belülről pedig zuhanyzóknak. A nyílásokból azonban nem víz, hanem a Zyklon-B áramlott a "szerencsésebbekre" közvetlenül, s ezzel gyors halált okozva, míg a sarkokban, távolabb állóknak 10-15 perces szenvedés után hozva el a menekülést a pokolból. 

A gázkamrákból közvetlenül nyíltak ajtók a krematóriumba, ahol naponta 300 holttestet égettek el. Ezt, itt Auschwitzban a nácik 1943-ban lerombolták, ekkor ugyanis már működött a nagyobb megsemmisítő, alig 6 kilométerre innen, Birkennauban. A háború után azonban ezeket a krematóriumokat és a síneket, amelyek eredetelig a holttesteket a kemencékbe vitték, rekonstrukciós szándékkal újjáépítették. 

Amikor a látogatók a túra végére érnek, s vezetőjük megköszöni a figyelmet, akkor már mindenki azt gondolja, hogy lehet ezt a helyet figyelem nélkül végigjárni? 

Mindenki maga dönti el, hogy odamegy-e? Szembesül-e azzal, amivel emberek millió az utolsó pillanatig nem szembesültek? Átérzi-e azt, amit átérzett akkor, amikor megnézte Nemes Jeles László filmjét, a Saul fiát.