Nyári meleg májusban, ebéd utáni álomkór, izzadságcseppek a hátamon és egy ügyintézésekkel terhelt délelőtt. Nem is történhetne jobb velem, mint enni Gyulán egy fagyit. Ráveszem a családot, hogy most szakítsunk az évtizedes hagyománnyal, s ne a Kézműves cukrászda Városház utcai fagyizójába menjünk, hanem a Százéves Cukrászdába.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Gyermekkoromban jártam ott utoljára, mert aztán meghódította a várost, s vele együtt minket is a Kézműves. Örömmel látom, hogy a korai klasszicista elemeket is magán hordozó ház és környezete éppen olyan, mint 30 évvel ezelőtt. A teraszon csak néhány asztal, susognak a nyárfák, s csöndben üldögél két-három pár.
Belépünk és a pincér hölgy bécsi kávézókat idéző ruházatban megkérdezi, hogy először járunk-e a cukrászdában. A kérdés annyira meglep, hogy igent mondok, majd javítom magamat, hogy végülis mi már voltunk itt. Magamba hozzáteszem: csaknem 30 éve.
Ekkorra a hölgy már meg is próbálja elmesélni, hogy ők nem csupán egy cukrászda, ők A SZÁZÉVES CUKRÁSZDA, amely már több, mint 175 éves.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A termeik a reformkor hangulatát idézik, hátul, az egykori cukrászműhelyben egy múzeumot, az oda vezető folyosón pedig egy kiállítást láthatunk. Vessünk egy pillantást a festett falakra, a biedermeier bútorokra, a korabeli képekre.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Családom - velem együtt - a májusi hőségben azonban - talán kissé udvariatlanul is - a fagyik felé indul, s magára hagyja a kedves alkalmazottat. De ő nem adja fel, s elmondja, hogy náluk csak hagyományos fagylaltok vannak: csokoládé, puncs, vanília, citrom, dió. Ne számítsunk hihetetlen színekre és ízekre, ez itt a hagyományok cukrászata.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Miközben a fagyi lehűti felhevült testünket, arról beszélgetünk, hogy nemrég milyen ambivalens szituációba keveredett az internet népe, Barna Illés gödöllői cukrászmester jó öreg cukrászata kapcsán. Édesapám meg is jegyzi - amikor arról van szó, hogy Gödöllő város önkormányzata segítene felújítani Illés bácsi üzletét - ő bizony nem dobná ki a régi gépeket, sőt még magát az öreg cukrászt sem, hanem berendezne egy kis bemutató termet, ahol Barna Illés elmesélhetné a vendégeknek mit hogyan készítettek, miközben azok elnyalnák az egészségügyi előírásoknak is megfelelő gépeken készült fagylaltjukat. Mert lássuk be, az öreg gépek környezete és állapota láttán nem mindenki akart enni Illés bácsi termékeiből.
Micsoda ötlet, ugrok fel és elindulok, hogy megnézzem az épületet belülről is, utána járjak annak, amit a hölgytől hallottam ugyan már a belépéskor, de akkor a fagyi iránti vágyam erősebbnek bizonyult.
S ott a reformkori termekben, a korabeli bútorok között, az 1840-ben Salis András által alapított cukrászdában időutazok. Hallom, ahogyan a polgári város, Gyula értelmisége megvitatja a kiegyezést, hallom, ahogy a mesteremberek betérnek családjukkal egy vasárnapi ebédet követő fagylaltra, vagy ahogyan az évtizedek óta visszatérő turisták kiejtik a szájukon: wunderbar!
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A folyosón grafológiai kiállítás és egy Josef Hain féle géporgona mellett haladok el, míg végül beérkezem az egykori cukrászüzembe, ahol ott áll a korabeli fagylathűtő, a kézzel tekert habverő, a tortaformák tucatja, s számos olyan cukrászati eszköz, amelyre az elmúlt 175 évben a mestereknek ebben az épületben szüksége volt.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Itt az ötlet, amelyre apukám célzott, s amelyet Gödöllő városának most meg kellene ragadnia.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Javaslom a családomnak, hogy járják körbe ők is a helyet és közben arról beszélgetünk, hogy jól tenné a gödöllői önkormányzat, ha kirándulást szervezne Gyulára, s enne egy fagyit a Százéves Cukrászdában, amelynek szintén az önkormányzat a tulajdonosa, az üzemeltetője pedig az a Kézműves Cukrászda, amelyet mi már évtizedek óta látogatunk Gyulán. Mostantól azonban szívesebben megyek a nyugodtabb, autentikusabb múzeumi Százévesbe a Jókai utcába.
