Csaknem három évtizeddel a rendszerváltás után észreveszi-e a turista, hogy az egykori szocialista blokk országaiban jár? A fallal és a vasfüggönnyel együtt lebontásra kerültek-e szokások, beidegződések? Miben kell még sokat változnia a Keletnek, ha fel akar nőni a Nyugathoz? 

Ezek és ehhez hasonló kérdések tartoznak azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyeket pár hete szereztem az egykori NDK  területén. Szeretném hangsúlyozni, hogy csupán pár napot töltöttem ott, csak mint turista, - s azt sem olyan ma már ismét rendkívüli városokban, mint Lipcse vagy Drezda, -  így csakis ebből a szemszögből tudok következtetéseket levonni. Nyugat-Németországban élek már négy éve, azt a vidéket, az embereket ott sokkal jobban ismerem. Felnőni pedig, egykor egy szocialista országban nőttem fel úgy, hogy a mai napig boldognak tartom a gyermekkoromat, még akkor is, ha már tudom, mit kaphattam volna nyugaton. 

S hogyan jönnek most ide a blogra a tapasztalataim? Szeretném, ha tanulnánk belőle Magyarországon is! S szeretném, ha mindenki tudná, hogy egy turista milyennek látja, érzi ezt a régiót! Hol vannak a gyenge pontok és melyek lehetnek az erősségeink.

Kelet-Németország kulturális öröksége korántsem marad el a nyugati vidékhez képest (de ez Magyarországra is igaz). Egykor itt olyan nagyságok születtek, éltek és alkottak, mint Schiller, Goethe, Bach, Handel, Luther Márton, s hosszasan sorolhatnám. 

Goethe és Schiller Weimarban Fotó: dr. Szalai Krisztián

Éppen egy ilyen vonatkozás miatt érkeztünk Halle városába, ahol minden év júniusában megrendezik a Handel-fesztivált. A szállás foglaláskor már feltűnt, hogy bizony jóval kevesebb az olyan lehetőség, amely elérte kedvenc oldalamon, a booking.com-on a 8 pontot. Azaz a vendégek értékelése alapján nem éppen kiemelkedő szálláslehetőségek vannak a környéken. Kockáztattam, s kiválasztottam egy 7,6 ponttal rendelkező hotelt 20 km távolságban Halletól. 

Miután Magyarországról érkeztünk, már edzettek voltunk az utak minőségét (pontosabban minősíthetetlen voltát) illetően. Mégis meglepetésemre szolgált, hogy Csehország után nemcsak kevesebben voltak az autópályán, hanem döcögösnek is volt mondható. Az autópálya után pedig a főút már olyan meglepetésekkel is szolgált, mint a macskakő. Mondom főút és mondom macskakő. De hogyan? Valamikor még Bismarck idejében lerakták a macskakövet, majd később ráöntöttek egy kis aszfaltot, amely persze már helyenként (úgy 60-70 %-ban) lekopott, s így mondhatni kicsit rázós! S nem ez volt az egyetlen ilyen út a környéken. 

Közeledve a hotelhez - csütörtök délután 5-6 körül!!! - átmentünk több kis településen, ahol embert alig láttunk, régi, kopott, alig felújított, romos épületet viszont annál többet. Nyugat-Németországban egy kis településen lakunk, ahol közelben sincs olyan nagyváros, mint Halle. Mégis egy ilyen délutáni időpontban rengetegen mocorognak az utcán. Hazafele tartanak, sportolnak, vásárolnak, beszélgetnek. A házak nálunk jól karbantartottak, rengeteg az új építésű. De a legfontosabb különbség, hogy amíg nyugaton szinte sehol, addig keleten szinte mindenhol kerítés van, átláthatatlan, magas kerítéssel lezárt udvarok. 

Mintha mindenki elhúzódna, nem barátkozna, nem szeretne látható lenni. Emlékszem tanulmányaimból a Stasi-ra, az NDK egykori, hírhedt titkosszolgálatára. Azt hiszem jól sikerült nekik az embereket ezen a vidéken arra szocializálni (ami így három évtized után is még jelen van), hogy zárkózzanak be, ne mutassák meg magukat, mert bárki bármibe beleköthet, bejelenthet, leírhat.

A bezárkózós jelenség nemcsak Halle környékén volt jelen, hanem útban Weimar felé, több településen hasonló tapasztalataink voltak. Egy kerítés persze lehet csupán csak egy szokás, vagy biztonsági okok miatt van, talán nem jelent önmagában barátságtalanságot. Az emberek szűkszavúsága és visszafogottsága az idegennel szemben már sokkal jobban mutatja, hogy még mindig kevésbé nyitott ez a társadalom. Nyugaton este 10 körül is becsöngethetsz vadidegenhez, ha leereszt a bicajod, hogy kérj egy pumpát (kipróbáltuk), keleten kevésbé lennének barátságosak egy ilyen szituációban. S Magyarországon?

S ha már a környék, a vidék van górcső alá helyezve, akkor nem mehetek el a környezet mellett sem. Most lehet engem elfogultnak és túl szubjektívnek kikiálltani, mert lakóhelyem, a Boden-tó környéke egy csodálatos vidék, de azt gondolom, hogy a thüringiai erdő szépségét is megtudnám látni, ha előtte, mellette nem ipari hulladéktárolókkal, meddőhányókkal, beazonosíthatatlan színű tavakkal találkoztam volna. Elfogadom, hogy ez egy ipari vidék, de azt gondolom, hogy az egykori keleti blokk oszágaiban nagyon kis figyelmet szenteltek a természetes környezet védelmére és az épített környezet illeszkedésére. Belátom, ezeket nem könnyű megszüntetni, megfelelően a környezetbe integrálni, de azért talán meg kellene próbálni. Valószínűleg a természet is hálás lenne a turisták mellett. 

Turisták! Vannak, de korántsem annyian, mint nyugaton. A turista információ azonban éppen olyan jó, segítőkész, és információban gazdag. Simán rálelek olyan kuriózumokra, mint pisztráng sütő kisvállalkozás, borgazda étterme, s saját malommal rendelkező pék. Ezeket a vállalkozásokat nagyon nagyra becsülöm (Magyarországon is), mert minőségben és ötletekben felérnek azokkal a nyugati vállalkozásokkal, amelyeknek megvan az a hihetetlen előnye, hogy évszázados családi vállalkozásukat nem kellett egy rendszer kedvéért feladni, vagy szüneteltetni. Az egykori NDK-ban sok kézműves élesztette újjá a fal leomlása után ezeket a műhelyeket. Csak azt ne felejtsék el - Magyarországon sem - hogy nem egy szezonra nyitnak ki, hanem még az unokáik is ebből élnek majd, nyugaton ugyanis ez minden családi vállalkozás jelmondata. 

Mi a helyzet az éttermekkel? Néhány nap alatt csak felüleltes ismereteket lehet szerezni a kelet-német gasztronómia "vízállásáról", de azt hiszem az nyugodtan elmondható, hogy sokkal jobban tradícionális, mint nyugaton. Kevesebb az olyan hely, ahol modern köntösbe bújik egy sütemény, egy kávé, vagy egy szelet hús. Olyan érzésem támadt, mintha ide még nem törtek volna be a gasztronómiában divatos nyugati trendek, amelyekkel az olyan keleti nagyvárosokban, mint Budapest, Prága bizony már találkozhatunk. Weimar és Halle, s a köztük elterülő vidék persze korántsem hasonlítható össze ezekkel a városokkal, talán ahhoz Lipcsét és Drezdát kellene górcső alá vennem. A tardíció nem probléma, sőt, ha ilyen jól csinálják, mint Halle egyes éttermében, akkor kifejezetten jól esik. Időnként azonban nyitni kell az új felé is.

Megint a nyitottság! Ugye mennyire fontos különbség ez kelet és nyugat között? 

Talán nem szokványos, hogy egy turista a helyi embereket figyelje meg, nem is mindig lehet jól elkülöníteni a helyi lakost az átmeneti utazótól. Szeretem megfigyelni, ahol csak tudom, a helyiek öltözékét, mozgását, bőrét, arckifejezését, gesztikulációit, közlekedését, s úgy általában magát az embert. El is sütöm barátaimnak kedvenc poénomat, miszerint a Boden-tó mellett (nálunk nyugaton) az egész társadalom egy nagy Jack Wolfskin reklám. S ezzel nemcsak azt árulom el, hogy mindenki a híres sportmárka cuccait hordja, hanem azt is, hogy rengetegen sportolnak, túráznak, kortól és nemtől függetlenül, s így ugyan kevésbé elegánsak, de izmosak, egészségesek, nyugodtabbak (hiszen a sportnak van egy feszültségoldó szerepe is). Keleten (s ez Magyarországra fokozottabban igaz) sokkal több a rokkant, a koránál jóval idősebbnek kinéző, az utcán mozgását segítő eszközzel közlekedő ember. Az arcokat feszültség festi idősebbre, s bizony láthatóan kevesebb a túrázó, a kerékpározó, sétáló ember.  

Érdekes tapasztalat volt ez a pár nap egy olyan helyen, amely ugyanannak az országnak a része, ahol élek, s mégis egy egészen más benyomást keltő vidék. Hazafelé, ahogyan közeledtünk az egykori nyugati határhoz csakis a hála hangjai duruzsoltak a fülembe férjem részéről, - akinek egyszere volt két állásajánlata, az egyik keletről, a másik nyugatról - hogy mennyire jól döntöttünk, ha keletre megyünk, ugyanazt kapjuk, mint Magyarországon, csak több fizetésért. Nyugaton viszont egy új életformát, egy egészségesebb, pozitívabb, vidámabb, nyitottabb életet kaptunk.

Az autópályán közben egyre sűrűbb lett a forgalom, s láthatóan megváltozott minden, ahogyan elhagytuk az egykori NDK-t.

Nemcsak a fal, a kerítések is eltűntek!