Mennyit ér az olvasóknak? Mennyit ér nekem? S mennyit ér a világ számára? - Teszi fel a kérdéseket önmagának egy blogger, akinek a blogja 5 éves.

2011. július 25-én született meg az első blogbejegyzés az Élet sója blogon. 

Meleg nyári este volt, ültem Kaposváron a nappalinkban és menekültem. Menekültem a saját választásom, a jogi munkám negatívumai elől. Valaki, aki már dolgozott kulturális területen, ahol a szépség valamennyi művészeti ágon keresztül történő megjelenése szövi át a munkanapokat, annak nagyon nehéz a sötét jogi útvesztőkben megtalálni a pozitívumot. Kerestem pedig, s meg is találtam, átmenetileg - köszönhetően a kiváló kollégáknak. De az öröm csak átmeneti volt, s korántsem kielégítő. S akkor beférkőzött egy gondolat, mi lenne, ha visszatérnék az íráshoz. Csaknem egy évtizeddel korábban dolgoztam évekig egy kisvárosi lapnál, szerettem írni, tudósítani, interjúkat készíteni. S most itt a nagy lehetőség, ingyen lehet egy internetes blogom, ahol írhatok. Érthető módon nem akartam az élet, a világ, a munka, a politika árnyoldalairól írni, sokkal inkább szerettem volna művészetekről, utazásról, örömökről, szépségekről mesélni.

Így született meg az Élet sója. Az ízek, az utazások, a szerelem, a házasság és a kultúra, ami az élet sóját adja. 

A fenti gondolatsort ott akkor, a kaposvári kanapén, egy közvetlen hatás is generálta. Nemrég jöttünk haza Rómából, amely az első volt a nagy klasszikus, európai városok közül utazási bakancslistánkon. Itt éreztem először, hogy a saját magunk által megszervezett utazás hibátlanra sikerült. Élveztük, s bejártuk. Átéltünk és megéltünk. Megkóstoltunk és szerelmesek lettünk. Egyszerűen jól éreztük magunkat. S azt akartam, (igen, akartam) hogy mások is éljék át ezt a csodát. Leírtam és közzétettem! 

Na de ki fogja ezeket a bejegyzéseket olvasni? Hogyan találok olvasókat és hogyan találnak meg az olvasók? Eleinte csak a családot, barátokat értesítettem, majd jött a facebook, ahol már könnyebb volt a népszerűsítés. Sok jó cikk született, sok hasznos információval, sok ötlettel és hangulattal. De csak kevesen olvasták. Még azok sem igazán, akik barátnak vallották magukat. Sőt olyan is akadt, aki felrótta az időt, amit a blogra fordítok. De én csak írtam tovább. 

Nehézségek jöttek, de én csak írtam. Kiderült, hogy nem lehet gyermekünk, de én csak írtam. Elhagytuk az országot, de én csak írtam. Újabb nehézségek jöttek, de én folytattam, s írtam. 

Az olvasók száma pedig, lassan ugyan, de nőtt. Már kommentárok is érkeztek, már visszatérő olvasók is voltak, s egyre több lett az olyan barát, aki olvasott. Ma is mindig meghatódom, amikor az apukám közli, hogy olvasta a cikkemet vagy a barátnőm, aki sok élményemet átél velem, vagy meghallgat személyesen, mond valami olyat, amiből tudom, hogy mindig elolvassa a bejegyzésemet. Vagy ott van a másik barátnőm, aki az én írásommal a kezében járkál most éppen Prágában. S ők "csak" azok, akiket ismerek. Sokan vannak, akik az ismeretlenség homályában olvasnak. Minden tiszteletem az övék kitartásukért! Köszönöm!

Hihetetlen az, hogy az élet milyen szépen gurítja eléd a lehetőségeket. Teljesen véletlenül futottam bele a Nők Lapja VIP programjába, amely soha nem gondolt látogatottságot hozott az elmúlt csaknem két évben. Ezresben pörgött már a számláló minden bejegyzésnél, 600-an lettünk a facebookon, s tucatnyi alkalommal jelent meg a blog a Nők Lapja főoldalán és volt nap blogja, vagy kiemelt blog. Hihetetlen érzés, amikor látod, hogy olvasnak, de felelősség is. Óriási felelősség! Hatsz az olvasóidra, befolyásolod őket, s éppen ezért nem mindegy, hogy mit írsz le. Nem teheted meg, hogy csak a számlálóra figyelsz, mert akkor elveszíted a realitásérzéked, bepörögsz és elkezdesz a minőség rovására dolgozni. Odadobod a mondatokat, nem jársz utána, ellopod mások fotóit, ötleteit. Az már nem te vagy, az már csak egy blog. Mert szerintem egy blog az embertől, aki írja, lesz igazán kuriózum. Tőle kapja azt a pluszt, amivel másik blog, még akkor sem rendelkezik, ha hasonló témában ír. 

Ennek a blognak, ahogyan egy gyermeknek is, két szülője van. Van egy társam, aki nélkül biztosan nem kezdek el blogot írni. Aki nélkül nem születtek volna zseniális fotók a blogra, s aki akkor is elolvasta a bejegyzést, ha senki mást nem érdekelt. S ő az, aki nélkül nemcsak a blog, hanem az én életem is sótlan lenne. A férjem! A legnagyobb köszönet őt illeti! Köszönöm!

Hirtelen telt el ez az öt év, nem is gondoltam, hogy ennyi ideig együtt leszünk mi, a Szalai-Bagó házaspár az Élet sója bloggal egy fedél alatt. De szeretjük, s mostmár nem is engedjük el. Azonban nagy szakmaiatlanság lenne, ha nem vonnánk mérleget egy ilyen kerek évfordulónál. Ha nem tennénk fel a következő kérdéseket:

Mennyit ér ez a blog az olvasóknak? Mennyit ér nekem? S mennyit ér a világ számára?

Minden bejegyzés megér néhány percet - a világon legdrágább dologból, a szabadidőből - több száz olvasónak, akik elolvassák! 

Minden bejegyzés megér nekem egy-két órát a szabadidőmből, mert élvezem, mert felszabadít, mert rengeteg tapasztalattal, ismerettel, tudással gyarapít. Mert gyakorlom az írást, s minden eredménynek a gyakorlás az alapja. 

Minden bejegyzés hagy egy nyomot, még, ha csak egy porszemnyit is a világban! Megsózza valakinek az életét! Olyan helyre viszi el, amelyről nem tudott, olyat mutat, amely jókedvre deríti, vagy egyszerűen csak segít eligazodni valahol a nagyvilágban. 

Annyit mindenképpen megér az Élet sója blog, hogy továbbra is írjam! Köszönöm, hogy olvastok, s ezt a köszönetet pár nap múlva egy nyereményjátékkal is szeretném meghálálni!