Ki gondolna arra, hogy Liechtensteinbe menjen síelni vagy téli túrát csinálni? Viszonylag keveseknek jut eszébe, hiszen a kis hercegség nem veheti fel a versenyt az osztrák, a svájci, az észak-olasz vagy a francia sírégiók végeláthatatlan pályáival.
Két és fél dologban azonban biztosan elébe vág nagytestvéreinek.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Az egyik a jegyárak, itt könnyen a szomszédos sípályák árának töredékéért juthatunk fel a magasba, ami olyanoknál, mint mi, akik nem síelnek, csak nézelődnek, egy fontos szempont. (Svájcban a legtöbb helyen annak ellenére, hogy látványosan nincs nálunk síelésre alkalmas eszköz, ki kell fizetni a síelőkdíját, hogy feljussunk a hegyre. Liechtensteinben nem kell.)
A másik a viszonylag kevés ember, rövid sorbanállás.
S a fél, az csak azért fél, mert akad még néhány hely, ami ugyanezt tudja: egyetlen helyről látni három országot.
Korábban, nyári és őszi kirándulásaink alkalmával is elbűvöltek a liechtensteini hegyi falvak. Nem olyan magasan fekszenek, de csodás kis házaikkal, fantasztikus természeti adottságaikkal, nem zsúfolt építkezéseikkel álomszerű hely képét festették. Mindig is kíváncsi voltam rá, hogyan nézhetnek ki, amikor hó lepi őket. S miután Liechtenstein karakán hercegének történeteit, országának és népének különlegességeit korábban sikerült már megismernünk (itt olvashattatok róla), úgy döntöttünk, hogy az első igazi havas, napsütéses napon ellátogatunk Malbunba, s az onnan induló felvonók egyikével átéljük a liechtensteini telet is.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Malbunból - mivel mi mindig a csúcsra törünk - a legmagasabb csúcs felé, a Sareis-re váltottunk jegyet. 2000 méteres magasságával nem az Alpok legmagasabb csúcsának mondható, de ahhoz mindenképpen elég, hogy a környező kisebb-nagyobb, "tejszínhabba" burkolt csúcsokra rálássunk.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A nap leg-leg-legje számomra a nyitott, beülős felvonó volt. Mivel nem síelünk, ezért nem ültünk még ilyenben, s így most először tapasztalhattam meg azt a rendkívüli csendet, amely a fenyők fölött lebegve várt bennünket. Csak a szél és mi, alattunk a hó, fölöttünk a kék ég, mellettünk pedig a magasba törő csúcsok. Csak sajnálni tudtam, amikor megérkeztünk a Sareis-re, végtelen ideig mentem volna a kis felvonóval.
Fotó: dr. Szalai Krisztián
A Sareis-en épített kis hütte mellett azonban újabb csoda várt. Nyugágyak, verőfényes nap és a hó. S szerencsére rajtam kívül senki nem akart napozni, így a nyugalom újabb verziója töltődött be és töltött fel. :-)
Fotó: dr. Szalai Krisztián
Miközben a fenséges csúcsokat néztem, s azon gondolkodtam, hogy mennyit tudunk bosszankodni, ha a hétköznapokban esik a hó, pedig mennyire csodássá teszi ezeket a csúcsokat, völgyeket, erdőket. Mennyire tiszta a fehérsége, s mennyire simogató a látványa. Elfedi azt, ami esetleg hiányos, vagy amibe belerondított az ember. Tökéletessé teszi a tökéletlent.
(A galériában a fotókra kattintva azok nagyméretben is megtekinthetőek!)
A mi tökéletes kirándulásunkhoz már csak egy dolog hiányzott, egy jó kis ebéd, itt a csúcson, a hegyi hütte-étteremben. A fagerendás, falócás, faasztalos kis házikóban, a kemenceszerű kályhában tűz ropogott, s mindenki jóízűen kanalazta az árpagyöngy levest. Akajom, akajom, a meleg árpagyöngylevest akarom az osztrák császármorzsa kíséretében.
A lakmározásunk után már csupán a Mittagsschläfli - ahogy a svájciak nevezik az ebédutáni alvást - volt hátra, amihez ismét a nyugágyak kínálták fel magukat a napon.
Amikor a nap már erősen a délutánban járt, ideje volt a völgy felé venni az irányt, ahol újra élvezhettük a nyitott felvonó előnyeit. Készítettünk róla egy videót, de nézzétek el nekünk, ha nem olyan stabil a kép, hiszen ég és föld között lebegtünk Liechtenstein fölött.
Kis ország, kis hegy, kis erdő, kis felvonó, kis hütte, kevés ember, de sok hó, sok szépség és nagyszerű élmények kerültek a tarisznyánkba a Liechtensteini Hercegségben. Akár Ausztriából, Svájcból, vagy Németországból érdemes egynapos kirándulást tenni ide nemcsak nyáron, hanem télen is.
