Új-Zélandon lenni megnyugtató. A közösségi élet enged annyi teret, hogy hosszú sétákra elvonulhassunk a helyi parkokba, de ha nagyon hiányzik a társaság akkor fel lehet hívni a szomszédot egy közös grillezésre vasárnap délután - írja Adrienn, akinek nemrég olvashattátok írását itt a blogon. Adrienn turistaként járt a szigetországban, s tapasztalatait, érzéseit, élményeit most az Élet sója blog olvasóival is megosztja. Egyétek, akarom mondani olvassátok és vigyétek, szerintem tanulhatunk az új-zélandiaktól. Milyen lenne egy olyan ország, ahol minden országból csakis a jól működő dolgokat engenénk be? Új-Zélandról is lenne pár dolog azt hiszem!

Kalandozásaim során Új-Zélandon nem tudok betelni a fenntartott és megőrzött különböző használati dolgokkal, mint például a szabadban felállított grillezők, a parkokban található padok vagy a bárhol kialakított toalettek és azok állapotával.

Vendéglátóim elmondják, hogy ők azért fizetnek adót, hogy ilyenek épüljenek. Gondolom mi is, aztán elcsendesítem „szabados” elmémet és inkább arra koncentrálok, hogy OK hogy megépülnek, de az hogyan lehetséges, hogy nincsenek összekarcolva, összefirkálva vagy megrongálva. A válasz túl egyszerű, szükségesnek érzem az utánajárást, ugyanis az új-zélandi szociális berendezkedés - az élni és élni hagyni elv alapján - helyet és teret biztosít például művészeknek, hogy kibontakoztathassák kreativitásukat és veszett vágyukat, hogy összefirkáljanak, összefestékszórózzanak és véssenek, karcoljanak, saját perspektívából láttassanak kis Picassókként különböző tárgyakat. Ilyen például, amikor minden évben Aucklandban egy kuratórium kijelöl különböző helyeket a városban, ahol graffitisek alkothatnak, és ez a műalkotás a város részét képezi.

Vagy ilyen az, amikor például útépítők építenek, feltúrnak, foltoznak, aszfaltoznak. Ha találnak agyagos talajt, a helyi művészek kivonulnak, a kidolgozott anyagot elviszik, készítenek belőlük tálakat, bögréket, tányérokat, edényeket. Majd az elkészült kerámiákat odaajándékozzák az útépítő munkásoknak hálájuk jeléül, hogy gondozzák az utakat, amelyeken ők nap mint nap autóval közlekednek és így vigyáznak biztonságukra. Az ajándékozás egy spontán kiállítás keretében történik, egy kirakodóvásárnak képzelem el, ahol a látogatók is hazavihetnek emléktárgyakat, persze ha marad. A hála és az adok-kapok kölcsönössége Új-Zélandon természetes. Az útépítő ugyanolyan szerves része a társadalomnak, mint ha király lenne, vagy császár, azzal a különbséggel, hogy itt minden tehetősebb ember Mátyás király álruhában (én még az oldschool variációt olvastam, ahol Mátyás király tényleg jó uralkodó volt).

A „mindent visszaadni” mozgalmak olyan intenzíven működnek Új-Zélandon, hogy egy olyan társadalmat generálnak, ahol nincsenek celebek, az egyetlen túlpörgetett szakma a rögbijátékosé, akiknek viszont cserébe óriási erkölcsi felelősségük van és ők e szerint is élnek. Richie McCaw például egy poros kis faluban született és lett a világ legsikeresebb csapatkapitánya majdnem 20 évig. Az új-zélandi rögbi ugyanis a világ legsikeresebb sportcsapata, 75 százalékos győzelemmel.

Aztán kimentünk a „búsba”. Cipőmosás a bekészített nyeles kefével és organikus tisztítószerrel a park előtt. Milyen vicces, hogy ha a városi ember meglát három fát, elájul tőle. Viszont itt Új-Zélandon minden fa egy élet, akár feldolgozásra kerül akár az élet részeként valamilyen spirituális varázst kölcsönöz a mindennapoknak. Bush-nak neveznek minden olyan erdőt, ami deréktól magasabb. Elviccelem magamban, amikor nagyanyám csintalanságomra elküldött a búsba, milyen összefüggés lehet a két szó között. Lehetett ez régen a sarokba állítás, a menj a szobádba és gondolkodj el rajta, vagy a kukoricán térdelés büntetés is őskori változatban.

A kauri fa a maorik szent fája. Akár 2000 évet is megél, ha hagyják. A telepesek annak idején rengeteget kivágtak, ma már védett növény. A feldolgozását a csomómentessége miatt hasznosították a bútoriparban. Mivel Új-Zéland három fő bevételi forrása a turizmus, a fakitermelés és a „fehérjeprogram” (diary = minden, ami tejtermék), ezért a fenyő lett a helyi „gaz” és olyan szimbiózisban telepítik és vágják ki a fákat, hogy sose marad parlagon terület, mert ahol kivágnak, oda telepítenek is friss hajtásokat, amelyek folyamatosan nőnek, örök körforgásban az ember igényeinek, a gazdaság épülésének és a természet rendje szerint összehangolva. Az esőerdők pedig olyan sűrűn növik be a bush-t, hogy nem ajánlott letérni a kijelölt útvonalról. Akinek nincs cserkész vagy egyéb túlélő tapasztalata az jobb, ha marad a jól kitaposott túraösvényen. Figyelem! Nem minden az utat jelző jel szól nekünk! Fontos ismertető az oposszumoknak kirakott csapdák jelölése, és aki összekavarja más útjelzőkkel, az simán eltévedhet. Ottlétemkor épp egy rendezvény volt, amit minden évben megtartanak a civil szervezetek mentési akcióinak tiszteletére. Megható találkozások a megmentettek és a megmentők között, aminek örül az egész környék. Mivel Új-Zélandon sok minden önkéntes alapon működik, a civil erők tartják össze a szociális és társadalmi létet. A segítségnyújtás nem felszínes kérdés, hanem határozott tettek követik. A választások alatti politizálás is elégedettségi diskurzus volt, komoly bólogatással díszítve, ami az elfogadás egyik bizonyítéka. Hogy mit fog csinálni az új kormányfő, honnan jött és kicsoda nem kifacsart szenzációhajhász sajtó követte, hanem az ő értékeinek elfogadása. A legrosszabb, amit hallottam az az volt, hogy nézzük meg mire fogja felhasználni azt a családi hátteret, gyökereit és azt az értékrendet amit hozott magával.

Délután kimentünk futni vendéglátóimmal az óceánpartra. És ez most tényleg olyan futás volt amire régóta vágytam. Végig fenn a szirten futottunk miután megmostuk a cipőnket az organikus tisztítószerben kefével és ráléptünk a park területére. Alattunk a tenger, az öblökkel telecsipkézett part pedig hol elért bennünket, hol mi távolodtunk el belátva az egész környéket. Föl és le, réteken keresztül, virágok között, a távolban egy legelésző tehéncsorda…. Nagyon kimelegedek a 45 fokos lejtőn, amelyen odafele gurulunk, visszafele pedig látom sorsomat….

Az ég kék, és Új-Zéland első ismertetőjele, a hosszú fehér felhők (Aotearoa maoriul) mint habcsókok egy újszülött kisfiú babakék bölcsőjében. Itt nincs photoshop, ez mind színtiszta valódi. Hál’Istennek mi nők eléggé színesen látjuk a világot, éppen ezért nem nehéz felfognom és beazonosítanom a szivárvány elém táruló ezer árnyalatát.

Villanásnyi pillanatra pukeko madarak feje kandikál ki a fű sárga virágokkal pettyezett magasságából, épp csak annyira közelítenek meg, hogy figyelmeztetni tudjanak, ha eltévednék, hogy ők most a fiókáikat őrzik és ezért bármire képesek.

A nyolc kilométer után jólesik cigánykerekezni a parton, ahol skate-sek követik a hullámok és a szél játékát.

Új-Zélandon lenni megnyugtató. A közösségi élet enged annyi teret, hogy hosszú sétákra elvonulhassunk a helyi parkokba, de ha nagyon hiányzik a társaság akkor fel lehet hívni a szomszédot egy közös grillezésre vasárnap délután. Ha az esőerdőben is betartjuk a szabályokat, teljes mértékű biztonsággal élvezhetjük a túrákat mindazokkal az extrákkal, amiket megteremtettünk magunknak és amiket fenntartunk. Ez alatt az időszak alatt azt viszem magammal haza idealizált látószögemből Új-Zélandról, hogy a közösség és a civil összefogás minden esetben értéket teremt, ha a szándék önmagunk és a természet összehangolása és megtanulása. Nem nézek a felszín alá, ahhoz túl rövid az idő, amit itt töltök. Hadd maradjak turista egy országban, amibe beleszerettem.

Rajczi Adrienn további írásait megtaláljátok blogoldalán itt: www.tuzmadarak.blogspot.hu

A bejegyzésben szereplő fotók Rajczi Adrienn és a NewTouZealand tulajdonát képezik, másolásuk és megosztásuk csak a szerzők engedélyével lehetséges!