Az Escolania-t, a montserrati bencés apátság 700 éves fiúkórusát a béke és a szépség hírvivőinek tartják. Bárhogy jutunk el a Montserrat-hegyre, már az úton érezni fogjuk a békét és újabb példát találunk a szépség fogalmára. Holott még nem is hallottuk a fiúkórust.
Ha azt érzed, hogy nagyon beleszerettél valakibe, akkor az első reakciód a menekülés. Ijesztő a mindent elsöprő szerelem, ijesztő a tudat, hogy nem szabadulhatsz, ha most nem lépsz le.
Harmadik napunkon Barcelonában leléptünk. Otthagytuk a várost, s óriások karjaiba omlottunk Montserrat-ban.
Nagy fájdalommal ébredtem kedden. Fájt, hogy el kell mennem a városból, még, ha csak néhány órára is. Montserratba volt aznapra belépőnk, amelyhez a Barcelonát a környékkel összekötő helyi vasúton kellett utaznunk. Betekintettünk a külvárosok, az alvó városok világába, s szerettem volna azt hinni, hogy Gaudí és Picasso városában a külvárosok is szépek. Éppen annyira nem szépek, mint máshol.
Barcelonából Montserratba érdemes a Barcelona-Plaça Espanya térről minden óra 36. percében induló vonattal (R5 vonal) Monistrol de Monserrat-ig (a végállomásig) kell menni, majd onnan a fogaskerekűre váltani. A vonatra, a fogaskerekűre és a múzeumba együtt is megvehetjük online a jegyet a kolostor weboldalán itt.
A távolban viszont egyre jobban kirajzolódott valami, ami egészen kilógot a tájból. A hegy, amelyhez igyekeztünk „rendszeridegennek” tűnt. A semmi közepén álló óriások, akiknek vaskos lábaik egymáshoz simulnak. A vonatról átszálltunk a fogaskerekűre, amely az óriások izmain kapaszkodott felfelé húsz percen keresztül. Az egyik legszebb út volt, amit fogaskerekűvel tettünk meg valaha. Itt volt időnk hosszasan kémlelni a tájat, a pontot, ahonnan indultunk és a pontot, ahová igyekszünk.
A pont pedig a sziklák, akarom mondani óriások ölelésében álló 1000 éves kolostor és 500 éves bazilika volt. Ők voltak így együtt a béke és szépség vizuális kifejeződései. Szerencsés időszakban érkeztünk - gondoltam, mert csak néhány iskolás és japán turistacsoport bolyongott a bazilika előtti téren. A templomba belépve azonban már másként gondoltam. Zsúfolásig telt, a padokon szorosan ültek az emberek. Délután egy volt, amikor a híres Esconalia tagjai kivonultak az oltár elé, s a zene, az ének segítségével is megmutatták a békét és a szépséget a hallgatóságnak, miközben a híres fekete Madonna szemből figyelt mindenkit. Rövid előadásukkal is kaphattunk ízelítőt Montserrat békéjéből.
Szívesen keresném ezt a békét itt a környéken. S megtehetném, mert egy tucatnyi remetelak található a közelben, sajnos nem a turistáknak tartják fenn, de talán jobb is. A kolostornak van saját hotelje, ahol azok szállhatnak meg, akik úgy gondolják, hogy gyalogosan járják be Montserrat hegyét (nem kis kihívás, elnézve a sziklákat), vagy akik lelki békéjükért kívánnak fohászkodni.
Nekünk csak annyi juthatott volna, hogy fellibegőzünk az egyik remetelakhoz, de ottjártunkkor az is remeteséget fogadott. A táj alapos szemrevételezése után a szépség újabb kifejeződéseit kerestük fel. Montserrat bencéseinek magasszintű képzőművészeti gyűjteménye van, Pissaro, Picasso, Chagall, Monet, Degas, Le Corbusier, hogy csak néhányat említsek a kiállított alkotások alkotói közül.
Képzőművészettől telítve estünk be a múzeumi shop likőrkóstolójára. Dió, mogyoró, katalán krém és Gran likőrt kóstolhattunk, valamennyi a kolostor környékéről származó alapanyagokból készült. Mindig megfogalmazódik bennem a kérdés ilyenkor, hogy vajon miért a szerzetesek készítik a legfinomabb likőröket a világon?
Barcelona vár! - súgták a sziklák. Küldeni akartak vissza, de nem hagytam magamat. Szerettem volna még pár magányos percet itt, a világtól elzárva. Átgondolni, hogy több, mint 1000 éve alapították a kolostort, hogy 700 éve folyamatosan működik a fiúkórus, hogy megannyi híres zeneszerző, előadóművész került innen ki, s hogy mit őrizhetnek a levéltárban az elmúlt évszázadokból!? Most még találni lehetett egy-egy nyugodt helyet, de már a weboldaluk is felhívja a figyelmet a látogatók tömegére. Spanyolországban úgy tartják, hogy Montserrat-ba mindenkinek el kell látogatni legalább egyszer!
Barcelona vár! - hangzott el most férjem szájából. A fogaskerekű lebaktatott a sziklákon, a helyi vasút pedig újra átrobogott a Gaudít soha nem látott külvárosokon.
Mire feldolgoztam a kolostor látványát, hangulatát, már az Arc de Triomf előtt álltunk.
A mór stílusban épített, kicsit szokatlan diadalív a bejárata az 1888-as világkiállítás alkalmából kialakított parknak, a Parc de la Ciutadella-nak. Ez a hely is erősíti bennem, hogy Barcelonát nemcsak Gaudí, hanem a természet sokszínűsége is a különleges városok közé emeli. A parkok, a sugárutak facsoportjai, a tereken álló pálmák, a környező dombok növényzete zölddé teszik a várost, a homokos partvidék barnája és a tenger kékje pedig tovább fokozza a „város él” hangulatot.
Miközben keressük az éttermet (amelyet szintén a Barcelonában élő Anna ajánlott), belebotlunk egy olyan üzletbe, ahol zsákokban állnak a különböző magvak.
Egy részét fel sem ismerem, s csaknem úgy érzem magam, mintha visszacsöppentem volna a XVI. századi Barcelonába. A kikötővárosba, ahol mindent lehet kapni, ahová először futnak be az olyan különleges dolgok, mint a kakaóbab, hogy azután majd előkelőségek asztalán csokiként folyjanak. Az El Born negyedben vagyunk, amely egykor a halászok városrésze volt.
Az El Born kulturális központot érdemes először kívülről szemügyre venni, építésze Josep Fontserè, akinek az irodájában Gaudí is dolgozott gyakornokként egy ideig. A vasszerkezet korában vagyunk ekkor, gondoljunk csak az Eiffel-toronyra. Valójában azonban a helyben a legizgalmasabb, hogy piacnak épült a XIX. század végén (az első jelentős piaccsarnok Barcelonában), s annak is használták egy ideig, majd feltárták az alátemetett régi városrészt, amely egy jóval korábbi világba enged bekukkantani. Ma pedig ott sétálgathatunk a korok között az épületben. Weboldaluk itt található.
Kiszakadva a középkorból bezuhanunk a legújabb kor székeibe az étteremben, s elköltjük a tradicionális alapokon álló, de modern köntösbe bújt vacsoránkat.
A Llamber étterem közvetlenül az El Born kulturális központ mellett található, kicsit magasabb árkategóriát képvisel, de megéri az árát. Tapasaik egyesítik a tradíciót és a modern konyhát. Weboldaluk itt található.
A Cava, vagy a Sangria, esetleg a Vermut miatt? Talán Montserrat hangulata tehet róla? Jót alszom! Reggel már alig várom, hogy ismét a helyiekkel reggelizhessek, majd nyakamba vegyem a híres Güell Parkot.
A Hänsel (Cím: Provença 237., web: http://hanselbcn.com/ ) kávézó és pékség első látásra, már, ami a nevét illeti, inkább tűnik németnek, mint katalánnak. Holott nagyon is helyi. S minden reggel tele van helyiekkel. Jönnek, már az eladók tudják, hogy egy kávét és egy croissant-t kérnek. Mi azért kipróbáltuk a szendvicseiket melegen és hidegen is, katalán bagett tojással, sonkával. Ittunk náluk cortado kávét, ettünk fánkot, s a croissant sem maradhatott el, ha már ennyire komolyan veszik a francia hatást.
Reggeli után másztunk fel a Güell-parkhoz, amely kicsit fölé emelkedik a városnak. Az szeparálás volt a célja Barcelona vállalkozójának, Eusebi Güell-nek. Az iparmágnásnak nagyon tetszettek a London környéki kertvárosok, s azt szerette volna, ha Barcelonában is nyílnak hasonló lakónegyedek. Ki mást bízhatott volna meg a lakópark megtervezésével, mint Gaudít. Az elképzelésük az volt, hogy ez a negyed nyújtson biztonságot és kikapcsolódást az ottélőknek. Hatvan lakóház kapott volna helyett, de csak kettő épülhetett meg, néhány központi résszel együtt. Güell vállalkozása nem volt sikeres, így a park csupán park maradt. Bocsánat, két ház azért megépült, az egyikben lakott Gaudí,
a másikban pedig azóta is magánszemélyek laknak.
A park számomra legérdekesebb pontja a Sala Hipóstila, azaz a piactér. 86 antik oszlop – nekem kicsit sűrűn – áll egymás mellett. Gyanítom, hogy ezzel inkább szerette volna Gaudí a piacterek közösségi, mint kereskedelmi funkcióját hangsúlyozni. (Sajnos a felújítás miatt kicsit nehezen lehetett fotózni!)
Az oszlopok által tartott hullámszerű padsorokkal körbe ölelt felső téren pedig teljesen egyértelmű volt, hogy le kell ülni kicsit.
A park sétányai fölötti tetőzetet tartó oszlopok nekem ismételten azokat a bizonyos termeszvárakat – amelyekre a Sagrada Família is emlékeztetett – juttatták eszembe.
Gaudí és Güell nem hétköznapi lakóparkra vonatkozó álma ugyan nem valósult meg, de cserébe egy, az átlagostól teljesen eltérő parkkal gazdagodhatott Barcelona.
Javaslom, hogy a Güell park látogatását is egy reggeli időpontra tegyük, érdemes ide is online megvásárolni a jegyeket. A parkban található Gaudí-ház látogatható múzeum. Igazából túl sokat nem mutat belülről, csupán néhány, a mester által tervezett bútor és néhány olyan lakberendezési ötlet látható, mint ez a ajtóra szerelhető kukucskáló. ... mert Gaudí erre is gondolt.
A parkra szánt idő: kb. 2 óra.
A feljutás a Carrer d’Olot-nál található bejárathoz a legegyszerűbb, ha metróval elmegyünk a Lesseps állomásig és onnan gyalog kb. 10 perc (kicsit meredek utcákon).
A park weboldala: https://www.parkguell.cat/
A város zajától távoli parkból metróval visszatértünk a Catalunya térre, ahol szerencsénkre keresni kellett egy informatikai üzletet. Segítő barceloniai lakosok az El Corte Inglés áruházba küldtek be bennünket. Hogy miért szerencsénkre? Miután már a sokadik emeletre lépcsőztünk fel, megfordult a fejünkben, hogy itt biztosan van tetőterasz. Ha azt nem is találtunk, viszont egy üvegfalú éttermet a kilencedik emeleten igen. Csodás panoráma nyílt a környékre, s ha hiszitek, ha nem, ez nem luxusétterem, hanem egy igényesebb gyorsétterem, katalán, olasz, spanyol ételekkel, s tucatnyi hivatalnokkal, helyivel (ami ugye mindig jó jel). Miközben a paelát nyeltük, az épületek tetejét és a közöttük húzódó sugárutakat csodáltuk.
Teli gyomorral merészkedtünk be a város legnyüzsgőbb utcájába, a fogalommá vált La Rambla-ra. Valójában a Rambla egykor patakmeder lehetett, legalábbis a neve alapján. Ha az utca elején végig nézünk a hömpölygő tömegen, akkor nem is gondoljuk másnak ma sem. Folyó, patak, amely összegyűjti a város dombjairól lecsorgó csapadékot és levezeti a tengerhez. Nem szeretem a tömeget, de kicsit nekünk is részévé kellett válnunk Barcelona ütőerének, egészen addig, amíg el nem értük az épületet, amely az Erotika Múzeumnak adott otthont.
Az Erotika Múzeum Barcelonában inkább az erotika művészeti alkotásokon történő ábrázolásában mutatott újat. A szexuális játékszerek történelmi fejlődésében jóval kisebb gyűjteménnyel rendelkeznek, mint a párizsi vagy a prágai hasonló múzeumok. Kétségtelenül a legmeglepőbb az, hogy itt található XIII. Alfonz spanyol király pornófilm gyűjteménye is, amely a XX. század első felében készült filmtekercseket jelent (egy erőteljesen katolikus országban ez igencsak meglepő gyűjtemény).
A múzeum weboldala: http://www.erotica-museum.com/
Erotikával feltöltve barangoltunk a La Rambla-n tovább, de már kevésbé az épületek, sokkal inkább a vacsora után kutatva. Betérhettünk volna a város legnagyobb piacára, a Mercat de la Boqueria-ra, de mi inkább választottunk egy kis helyet valamelyik mellékutcában, ahol a jól bevált katalán kenyér és ibériai sonka kielégítette evési vágyunkat. A piacra egészen más tervem volt, de erről a következő részben mesélek majd.
Barcelonában azt szerettem a legjobban, hogy lehettem bármennyire is fáradt, mégsem ültem fel a buszra, vagy a metróra. Sokkal jobban esett sétálni, csak úgy nézni az épületeket, találgatni, hogy melyik épült Gaudí előtt, Gaudí után, vagy éppen Gaudí által.
Hogy nem is jártunk még Gaudí házaiban? Igazatok van. Jövök is hamarosan egy újabb cikkel, amelyben minden okom meg lesz rá, hogy össze akarjak bútorozni Barcelonával.
Tartsatok velem a következő két napban is, hamarosan itt a blogon, addig is további fotókat találtok a blog fotósának galériájában itt: Élet sója galéria
A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu
