Lehetne testvér a vörös mór tégla és az emberi csontok, a vidámpark és a katedrális, Kolumbusz és a libegő? Barcelonában még ez is lehetséges.
A város iránti szerelmem nem hagyott alább az ottlétünk utolsó két napjára sem, sőt már helyenként az az ádáz gondolat jutott eszembe, hogy most van itt az ideje életünk nagy kalandját végrehajtani és többé nem hazatérni, hanem örök házasságot kötni Barcelonával.
Gyertek, elmesélem a 48 órát, amely feltette utazásunkra a koronát!
Időnként arról álmodom, hogy bezárnak egy-egy éjszakára a Rodin Múzeumba Párizsba, a nizzai Ephrussi de Rothschild villába, a római Borghese galériába, vagy a Bodeni-tó melletti Napóleon kastélyba. Csak én, s az épület, a berendezési tárgyak, az emlékek és a kísértetek. Csodás lenne, ha ide is bezárnának egy éjszakára – ábrándozom a Casa Batlló kivilágított épülete előtt egyik esti sétánkon. Nyugodtan nézhetném meg Gaudí legapróbb részletekig menő stílusát.
S másnap reggel az álom majdnem valóra válik, mert valamennyi turistát beelőzve jutunk be az épületbe, amelyet tulajdonosai a XX. század elején le akarnak bontatni. Gaudí viszont bebizonyítja, hogy egy átlagos épületből is lehet csodát csinálni, csak fantáziára és szaktudásra van szükség. A Casa Batlló, vagy a Csontok háza néven ismert Gaudí alkotás előtt mindig hosszú sorok cikáznak, kivéve, ha egy kora reggeli fotós jeggyel, márciusban, a szezon előtt lépünk be. Eleinte sajnálom rá a 37 eurót, de amikor csak mi ketten és egy másik fotós srác bolyongunk az épületben, elszáll minden pénzzel kapcsolatos aggályom, átadom magam Gaudínak.
Amikor az ember lánya szögletes épületek között szögletes épületben lakik, s belép egy helyre, ahol semmi sem szögletes, úgy érzi, hogy az épület rögtön magához ölelte, megsimogatta. A Casa Batlló olyan, mint a csigaház, amely hagyja, hogy lakója teste rásimuljon. Egyik-másik teremben legszívesebben én is hozzásimulnék a falakhoz. Bebújnék a kis gombaalakú kandallóba, amelynek funkciójáról az audioguide regél a fülembe, s mivel németül mondja, eleinte azt hiszem, hogy biztosan rosszul értem. A ház ifjú, szerelmes lakója itt üldögélhetett szerelmével, miközben a szobában gardedámjuk is ott volt, őket kicsit átölelte a gomba, intimitást biztosítva.
A szalonban tovább erősödik bennem a belesimulás érzése. Nincsenek bútorok, de valahogy mégis azonnal otthonosan kezdem magam érezni.
Helyiségek és emeletek között cikázunk, s az az érzésem támad, hogy Gaudí művészetében az a művészet, hogy megtalálja a harmóniát a helyi legendák, a természet, a korábbi korok stílusa és az ember igénye között. Nem tudom, hogyan élhetett itt a Batlló család, de úgy képzelem, hogy kiegyensúlyozottan.
Az organikus formák nap, mint nap megsimogatták őket, Szent György védelmezte az álmukat, a mórok csempéi megőrizték a hűvös levegőt, amely Gaudí szellőztetőin át áramlott be, a csontok távol tartották a rosszakarókat, míg a Monet Vízililiomjaira emlékeztető külső homlokzat a koponyacsontoknak tűnő erkélyek ellenére nyugalmat árasztott.
Mire a japán turistákat beengedik, mi már kétszer is végigjárunk mindent, földszinttől a tetőig, mosókonyhától az erkélyig. Alig tudunk a Batlló öleléséből kiszabadulni.
A Casa Batllóba mindenképpen vegyétek meg a jegyet előre, online. Részben, mert olcsóbb 4 euróval, s részben, mert akkor nem kell sorban állni. Nincs magyar audioguide, de akkor is kérjetek, mert olyan, mint egy telefon és az adott helyiségben megmutatja a helyiséget berendezve is. Nagyon klassz megoldás. Többféle jegy létezik a Batllóba, a fotós jegy egy mindenki előtti beengedést tesz lehetővé, az esti jeggyel pedig még koccinthattok is a teraszon. A jegyekről itt tudtok tájékozódni!
Ismét „Jancsihoz” térünk be és egy cortado mellett próbáljuk feldolgozni a szakítást. Ha csigák lennénk, akkor most ezt nem élnénk túl, így is nehezen emésztem meg, hogy a lakások nagyobb részében miért olyan szögletes és egyszerű minden, miért nem épül több Gaudí stílusában?
Már javában úton vagyunk a város szélén magasodó Tibidabo hegyre, amikor még mindig a Gaudín gondolkodom. Micsoda elme és fantázia kellett ahhoz, hogy valaki ilyen harmóniát teremtsen múlt, jelen és jövő, ember és természet, színek és formák között! Éppen annyira felfoghatatlan a zsenialitása, mint Beethovené, Mozarté, vagy Baché.
Gondolataimból a fogaskerekű nyikorgása lendít ki, ahogy húzza magát felfelé a hegyre. Alig hiszem el a kiszálláskor, hogy egy vidámparkba érkeztem. Spanyolország legöregebb vidámparkja Barcelona tetején villog.
Egy olyan igazi vurstli, amelyhez hasonlót gyermekkoromban láttam utoljára. A körhinták mögött pedig egy bazilika és a tetején álló Jézus szobor néz le a városra.
Olyan meghasonlás ez, amilyen Gaudí Batllóján a Monet-t idéző színek és a koponyacsontra hasonlító erkélyek. A vidámpark már nem nekünk való, nyugtázzuk, de a bazilika alsó és felső templomját annál szívesebben meghódítjuk. Az óriási szobrok között Barcelona mellett Katalónia is a lábunk előtt hever.
Messze ellátni innen, viszonylag tiszta az idő, sokkal tisztább, mint amikor Javier Bardem itt forgatta a Vicky Cristina Barcelona című filmet. Miközben a széllel küzdünk, végiggondolom Don Bosco – akinek tiszteletére emelték a bazillikát – életútját. Hány és hány gyermek köszönheti neki a gondoskodást? Ahogy ott fent Jézus áll és a kikötőváros felé néz, olyan érzés, mintha magához hívná a szegénysorsú gyermeket a városból, hogy segítsen rajtuk. S ekkor megértem, hogy nem is annyira meghasonlás itt ez a vidámpark.
A Tibidabo hegyre úgy juthatunk fel, ha elmegyünk az Avinguda del Tibidabo térre, s ha már befejezték a híres kék nosztalgiavillamos felújítását, akkor azzal, ha még nem, akkor az azt helyettesítő 196-os busszal elmegyünk a Placa del Doctor Andreu-ig, ahonnan fogaskerekűvel (Funicular de Tibidabo), a bátrabbak pedig gyalog juthatnak fel a Tibidabo hegyre. (A Catalunya térről közlekedik még egy Tibibus is a fogaskerekűig.) A buszra jó a jegytömb, ami a többi közlekedési eszközre, a fogaskerekűre a helyszínen kell jegyet váltani 7,5 EUR fejenként. A vidámpark weboldalát itt találjátok.
Jézus és Don Bosco tekintetével a hátunkon buszozunk vissza a városba, azért, hogy egy újabb negyedet, a Gráciát is felfedezzük.
A Grácia negyedre nem véletlenül esett a választásom. Ez a városrész egykor nem tartozott Barcelonához, különálló település volt. Sok barcelonai gazdag hétvégi villát építtetett ide a XIX. század végén és a XX. század elején, köztük Manel Vicens i Montaner is. A nyári rezidencián túl azonban neki volt egy nem titkolt célja is, saját gyárát is szerette volna kicsit reklámozni a házán (kőfejtője és kerámiagyára volt a hétköznapokban brókerként dolgozó Vicensnek). S ehhez a munkához sikerül megtalálnia az ifjú Gaudít, aki ekkor még csak éppen kóstol bele az építészi világba. A Casa Vicens első alkotásainak egyikeként még jól tükrözi azokat a hatásokat, amelyeket a mester egész életében magával vitt és továbbfejlesztett. Az épület színe már messziről, az utca elejéről harsog.
Közelebb érve látszik, hogy itt még Gaudí alig tér el a szögletes formától, de egyes részeken a kiugrókkal már sejteti, hogy nem hétköznapi házról van szó.
Régi álmom válik valóra, amikor beléphetek a Casa Vicensbe. Évekkel ezelőtt belefutottam egy cikkbe, miszerint már egy bank tulajdonát képezi a ház és elképzelhető, hogy felújítják. Azonnal éreztem, hogy látnom kell. Sokáig csak kívülről szemlélem, a kerámiák, a színek, a japán stílusú spaletták, a növényi ornamentikával díszített kerítés és korlátok, valamennyi máshonnan ered és itt egységet alkot. A fal egy részének stílusában felfedezni vélem a Sagrada Família, s a Güell Park sétányának anyagát, tudjátok a termeszvárra hasonlító külsőt.
A belső térben nem a Casa Batlló simogató érzése, hanem egy elegáns, kicsit távolságtartó világ vesz körbe. A sok forma, s szín mintha titkokat szeretne elrejteni. Időnként az az érzésem támad, hogy egy marokkói palotában vagyok, azután pedig egy velencei kereskedő házában, majd pedig olyan, mintha a nappalim is kert lenne.
Összességében pedig arra gondolok, hogy Gaudí képes utaztatni térben és időben azokat, akik belépnek valamelyik alkotásába. Míg a Batllóban szívesem élném a hétköznapjaimat, addig a Vicenst én is nyári rezidenciának használnám. Egyszerre vidám és hűvös, világok találkoznak benne és elbújhat egy-egy helyiségében az ember. Éppen olyan, mint a negyed, a Grácia, amelyben a ház található.
A Casa Vicens belső tereit csak részben tudták a Gaudí által annak idején kialakított stílusban visszaállítani, hiszen az elmúlt 110 évben az épület társasházként is funkcionált. A ház egyik felében időszaki kiállításokat lehet látni. Érdemes megnézni a kisfilmet az egyik teremben, amely a Grácia negyed fejlődését is bemutatja. A belépő 16 EUR, a ház weboldala pedig itt található.
Egykor diákok és művészek színesítették a város ezen részét, manapság pedig egyre több lesz itt az elegáns és sikkes épület, de a kis tereken a mediterrán hangulat továbbra is ott üldögél. Szinte céltalanul sétálunk egyik utcáról a másikra, s időnként belebotlunk a XX. század első évtizedeinek (Gaudí kortársainak) termésébe, úgy mint a Casa Fuster, Casa Francesc Cama Escurra, Casa Elisa Bremon, Casa Rubinat i Planas, Cases Ramos i Carders.
Barcelonában nincs kedve az embernek közlekedési eszközre szállni, mert attól fél, hogy lemarad egy önkifejező fasszádról, egy édes kis erkélyről és arról, hogy belopakodjon egy-egy épület belső udvarára. Így bolyongunk mi is a Gráciában, amíg egyszer megérkezünk a hotelünkhöz.
Rövid pihenő után ismét nekivágunk a városnak, de csakis egy kulináris élmény kedvéért.
A Tapeoborn étterem ismét azon éttermek sorába tartozik, ahol a hagyományost, a helyit ötvözik a modern konyhával. Mindenképpen kipróbálandó a tapasként felszolgált oldalas, a sajttál és a katalánkrém felhabosított verziója. Az étterem a Gótikus negyedben egy kis szűk utcában található. Weboldalukat itt találjátok.
Arra ébredni, hogy az utolsó napod következik Barcelonában, eléggé lehangoló, csakis egy szuper reggelivel lehet feldobni.
Magyar „támogatónk” Anna elcsábít bennünket a Baceloneta és Poblenou negyed határán található brazil reggelizőbe, a Can Dende-be, ahol már jobban nem is indulhatna a napunk.
Miközben a szűk kis helyiség asztalainál eszegetünk, kifaggatjuk Annát a katalán öntudatról, a helyi gyerekekről és nyugdíjasokról, s úgy általában a barcelonai életről.
Válasza egyetlen mondatban: Barcelonát mindenki élvezi!
Az élvezetek jegyében töltjük mi is el az utolsó napunkat. Először ellibegünk a kikötő felett Kolumbusz Kristóf figyelő tekintete mellett, majd élvezzük kicsit a napsütést a kikötőben, elfogyasztjuk a híres churrost csokoládéba mártogatva, s hosszas döntésképtelenség után a Történelmi Múzeum helyett a Design Múzeumot választjuk.
A Design Múzeumban nemcsak a hétköznapi tárgyak, hanem a katalán, spanyol divat fejlődésének is tanúi lehetünk. Már a modern épület kinézete és a szomszédjában található a Torre Agbar is megér egy pillantást. A múzeum weboldalát itt találjátok. A folyosón érdemes időnként kitekinteni, mert a Sagrada Família köszönget be.
A kikötő feletti libegőre már csak azért is érdemes felmenni, mert gyönyörű kilátás nyílik onnan a tengerpartra és a kikötőre. Itt tudtok a libegőről tájékozódni!
Nem tudjuk úgy elhagyni a Barcelonát, hogy a Gótikus negyedben ne sétáljunk még egy utolsót, Picasso házának csodálata után a lábunk a Santa Caterina piac felé visz.
Már maga az épület sem hazudtolja meg Barcelonát, a választék pedig megerősíti, hogy amit egy kikötővárosban nem kapsz meg, az nincs is. Sonkát, sajtot, empanadát és vermutot veszünk magunkhoz, kiülünk a piac előtti térre és a lemenő nap fényében ismét megfordul a fejünkben, hogy miért is kell nekünk felszállni arra a repülőre holnap? Miért ne maradhatnánk itt, hogy mi is élvezzük Barcelonát, ahogyan mindenki!?
Végül hazajöttünk, de nincs nap, hogy ne emlegetnénk a katalán kikötővárost, Barcelonát. Nem halhatsz meg úgy, hogy nem láttad!
A beszámolóim előző részeit itt, itt és itt találod, mindegyikben hasznos információkra is lelsz!
A blog fotósának további fotóit pedig itt találod: Élet sója galéria
A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu
