Hogyan lesz két kerámikus műhelyből a világ egyik leghíresebb porcelángyára? Mi a közös a Zsolnay és a Villeroy & Boch családban a porcelánon kívül? Mi köze van a metlakinak a rómaiakhoz? S mitől lesz az asztalunkra kerülő tányér kicsit luxemburgi, mitől német, s mitől francia?

A fenti kérdésekre a válaszokat a Saar-folyó partján találtuk meg, ahol egy középkori bencés apátság hűlt helyén a világ egyik leghíresebb porcelángyára magasodik. Na jó, azért a hűlt hely nem egészen igaz, hiszen a kolostorból megmaradt kis kápolna még ma is ott áll a Villeroy & Boch gyár főépületének udvarán.

A gyár és a két család történetének gyökereihez vissza kellett utaznunk az időben több, mint 250 évet a gyár múzeumjának segítségévek, s úgy éreztük magunkat, mintha éppen egy kétszálon futó filmet néznénk, amelyben már az elején tudjuk, hogy a két család története valamikor összeakaszkodik, s csak reméljük, hogy abban a szerelemnek is szerepe lesz.

A lotaringiai Audun-le-Tiche városában járunk, 1748-at írunk, amikor François Boch fiaival megalapítja kerámiagyárát. Hétköznapi edényeket, étkészleteket kezdenek készíteni. Még ezek a viszonylag egyszerű kerámiák is nagy népszerűségnek örvendenek, ahogyan a munkásaik által tisztelt Boch család is. Édesapjuk halála után a fiúk átköltöztetik a gyárat Luxemburgba, s megalkotják a híres kék virágot, a Brindille-t, ágacskát, amellyel a mai napig készülnek „Alt Luxemburg“ - „Vieux Luxembourg” néven porcelán étkészletek. A fiúk uralkodók és uralkodóházak kegyeit nyerik el szépséges darabjaikkal, s közben egyre több munkás dolgozik nekik.

A porcelánjaik fehérebbek a hónál, de gyáruk sorsa sötétebbre fordul, mint egy bánya mélye. A francia forradalom és Napóleon idején a gyárat kétszer is szétverik, ráadásul a porcelánokra egyre nagyobb igény jelentkezése miatt az ipari fejlesztésekre alkalmasabb területet kell keresniük. A XIX. század első éveiben a Boch fiúk megvásárolják a Saar-folyó mentén, Mettlachban álló egykori bencés apátságot és az addiginál jóval nagyobb gyár alapjait rakják le.

Ilyenkor szokott a filmekben egy vágással a történet a másik szálra áttérni. A mi filmünkben ez a szál egy francia város, Saint-Avold sólepárló üzemében kezdődik, ahol Nicolas Villeroy – a kereskedelmi tanulmányai után dolgozik. Rögtön össze is kötődhetne a két ember, Villeroy és az egyik ifjú Boch, hiszen itt megismerkednek egymással, de szó sincs arról, hogy egyből közös álmokat dédelgetnének.

Villeroy-nak még először kapcsolatba kell kerülnie a kerámiával.

A kereskedelmi ügyekben jártas Villeroy-t egy frauenbergi kerámikus veszi rá a társtulajdonosi szerepre, így a XIX. század első éveiben már őt is saját porcelánmanufaktúrájában, Wallenfangenben találjuk. Csupán két dolog köti össze Boch-ékkal, a Saar-folyó és a kerámia.

Versenytársak lesznek, de Villeroy még évekig nem elégedett a gyára bevételeivel. Részben átadja a vezetést gyermekeinek. Ha most a filmben lennénk, akkor jöhetne a két család két ifjú tagjának romantikus találkozása, Octavie Villeroy és Eugen Boch szerelme, amely összekötné a két manufaktúrát egy gyárrá. A valóságban a két gyár fúziója szükséges és elengedhetetlen volt, belátták a tulajdonosok, hogy együtt sokkal erősebbek lehetnek és jobban kielégíthetik a növekvő világpiacot. A gyárak fúzióját a két fiatal szerelme és 1842-es házasságkötése csak megerősítette. Első gyermekük pedig a Wadgassenben beinduló kristály- és üveggyártás lesz, amellyel nemcsak Európát, de az Orosz Birodalmat, Észak- és Dél-Amerikát is meghódítják.

Na jó, de hogy jönnek a képbe a rómaiak?

Nem messze Mettlach városától ókori római leletekre, mozaikokra bukkanak, amelynek restaurálását Eugen Boch végzi. Éppen azokban az években válik fontossá, Pasteur munkásságának köszönhetően a higiénia. E két dolog inspirálja Boch-ot, hogy elkezdjék gyártani a színes járólapokat, majd a csempéket, szanitereket.

Jól emlékszem nagymamám konyhájában a metlakira, amely ugyan nem Villeroy & Boch gyárából érkezett, de annak székhelye nevéből képzett fogalomként vonult be a magyar szóhasználatba. Tartós és színes volt, s mennyit hálálkodott azért, hogy már nem földes konyhája van.

A XIX. század nemcsak a hasznos kerámiák kora lesz, hanem a Villeroy & Boch lába nyomának exkluzív helyeken való elhelyezése és a művészettel való kapcsolat elmélyítésének időszaka is. Ekkoriban kerül Van Gogh is kapcsolatba a Boch család két tehetséges művész tagjával, akik közül az egyikről, Eugen Bochról portré is készül (ma a Louvre-ban látható). S ugye, hogy nemcsak a kerámiák, hanem a festészet is összekapcsolja Zsolnay-ékkal a mettlachi gyár tulajdonosait: Zsolnay Júlia festőművészként is szerzett magának érdemeket, s Székely Bertalan tanítványa is volt. Júlia számos Zsolnay-porcelán dekorációját tervezte.

A XX. század legalább annyi rombolást hoz, mint amennyi építést. A két világháború, a hely ide-oda csatolása (ahol a központi gyár található egyszer Franciaországhoz, azután pedig ismét Németországhoz tartozik) ellenére folyamatos a fejlődés.

Alig van olyan hely a világon, ahol a filmünk főszereplőjének, a több, mint 250 éves gyárnak a lábnyoma ne lenne ott. Legyen az a pápának ajándékozott készlet, a Titanic járólapjai, a német császárok rezidenciájának pohárkészletei, a moszkvai Bolshoi Színház, híres fürdők, még híresebb szállodák, esetleg egy tejüzlet, egy kórház vagy akár egy olyan katedrális, mint a kölni dóm. S ugyanakkor a háztartásokban is egyre elterjedtebbé válnak termékeik, amelyek következtében már egy háromlábon álló gyáregyüttesről beszélhetünk (porcelán, padlólap - mozaik, s szaniter).

Terjeszkednek, gyárakat hoznak létre több helyen a világban, ma már egy kicsit az Alföldi Porcelángyár is bennük él tovább, hiszen megvásárolták azt és így végre igazi mettlachi metlaki is kerülhetne a nagymamám konyhájába.

Mire a drezdai tejüzlet pontos másában berendezett múzeumi kávézóba érünk már azt sem tudom, hogy melyik porcelán tetszik a legjobban. A vitrinekben álló exkluzív darabok, az eredeti luxemburgi, vagy a múzeumban kialakított párizsi kávézók asztalain, a tengerparti nyaralók teraszain, az esküvői pár előtt heverő impozáns készletek?

Igazából nemcsak, mint tárgyak, mint alapos tervezéssel elkészített darabok vonzóak, hanem gyártóik története által fogalommá is válnak.

A kávénkat egy Villeroy & Boch csészéből fogyasztjuk el, majd bejárjuk az udvart és végül az Outlet-shopban kötünk ki, naná, hogy nem jövünk ki üres kézzel.

Milyen lenne már, hogy éppen nekünk ne legyen két Villeroy & Boch kávéscsészénk? Na jó, korántsem ez a motivációnk a vásárlásra, hanem az az "egyszerű" ok, hogy szépek, igazi design darabok és jól illenek a kézbe.

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu