A tökéletes csend, a tökéletes zöld, a tökéletes kikapcsolódás birodalmát siklókígyók őrzik a német Spreewaldban. Már csak ezért sem érdemes követni a példánkat, s éjjel befutni a Lübbenau település melletti Lehdébe, ahol még a szállásunk nevét sem tudjuk helyesen kiejteni.
A Logierhaus egy faház, amelynek külseje erősen emlékeztet a skandináv vidék lakóházaira, belseje pedig maga a szú által fába rágott történelem, ha bejut az ember lánya. Bejutni éjjel pedig nem is annyira egyszerű.
A Hold világította meg utunkat Lehde településig, ahol hamar rájöttünk, hogy itt nem az autó a tökéletes közlekedési eszköz. Miután találtunk egy autózsebkendőnyi területet, gyorsan leparkoltunk és gyalog, a folyóágak, a fahidak, a hortenziák és az állandóan ott kísértő siklókígyók (egyet sem láttam, csak képzeltem) között a Logierhaus kulcsának keresésére indultunk. Mire minden bokrot átkutattunk, felbolygattuk az esküvői ház nászutasait, s ráakadtunk egy helyire, aki felvilágosított, hogy a ’Logierhaus’-t nem ’Logírhausz’-nak, hanem ’Lozsírhausz-’nak ejtjük, már az sem érdekelt volna, ha a kulcsot rejtő vödörből egy siklókígyó néz vissza rám.
Azt mondják, hogy az első találkozás meghatározó, ez igaz lehet a Spree folyó erdőjében is. Rögtön azt kaptuk, amiről később a táj és a környék sorra bizonyította, hogy nem hazudott: csöndet, nyugalmat, misztikus tájat, sikló folyót (kígyók helyett), s kedvességet.
A Logierhaus szújai alig hagytak aludni a folyamatos jegyzetelésük miatt. Csak írták, csak írták a környék történeteit, történelmét, s uborkás receptjeit. Írtak a szorbokról, a különös szláv népről, a telepesekről, akik jöttek Európa különböző pontjairól (még Magyarországról is) és a folyó szabdalta szigeteken házakat építettek, a kereskedőkről, a kézművesekről, akik virágzó várost hoztak létre, s írtak az uborkát, kígyót és tormát istenítő parasztokról.
El sem tudtam képzelni, ha minden igaz, amiről a szúk írnak, hogy mi vár rám, ha a nap első sugarai a kulcskeresés során szerzett sérüléseimet melegíteni kezdik.
A fénnyel együtt megérkezett a Spreewald igazi szépsége, a zöld millió árnyalata, s annak tükröződése az ördög sikertelen munkájának eredményeképpen létrejött 350 km-nyi folyódeltában. A helyiek ugyanis azt tartják, hogy azért lett ilyen, folyóágak által szabdalt a táj, mert az ördög, amikor fel akarta a folyómedret szántani, s az ökrei már fáradtak voltak, szidni kezdte őket és azok a mögéjük kötött ekével elrohantak és össze-vissza szántották fel a vidéket, amely barázdák folyóágakká váltak. Az ördögbe, micsoda pech!
A Logierhaus, szállásunk is két ilyen ökörcsapás találkozásánál állt. Mi pedig két Kahn, csónak között reggeliztünk, mi mást, mint egy kis uborkát zsíros kenyérrel (ahogy a németek nevezik, Schmalz-al), miközben a kulcsot jól elrejtő hölgytől azt hallgattuk, hogy nem kell ám félni a kígyóktól a Spreewaldban, mert annál nagyobb szerencse nem érheti az embert, mint, hogy találkozik eggyel. Nézzünk csak fel a házak tetejére! Ott díszelegnek, mint egy védőszent valamennyin.
Mítoszokból és hiedelmekből később jutott még néhány az ottlétünk alatt, de valamennyi annyira kedvünkre való volt, hogy hinnünk kellett bennük, még akkor is, ha a racionális énünk tiltakozott is időnként.
A Spreewaldban az utazót, a turistát annyira elkezdi magához húzni a folyó, ahogyan a fekete lyuk mindent maga körül, csak ez nem fekete, hanem zöld.
A lyukba pedig legjobb egy olyannal menni, aki már vissza is jött onnan. A csónakosok tapasztalt spreewaldiak, akik minden zeg-zugot ismernek, tisztelik a folyót, meghallják a természet hangjait és baromira kigyúrt fickók. Sokan Németország Velencéjeként emlegetik a Spreewaldot. Nem tudom, hogy milyen a középkori paloták, templomok között csónakázni, de azt tudom, hogy nem lehet ennyire csöndes, ennyire zöld, s ennyire megnyugtató.
Sokan keressük a mindennapi zajok nélküli világot. Engem leginkább az zavar, amikor a folyamatosan suhanó autókat hallom. A Spreewaldban nem hallottam, vagy csak nagyon ritkán. Amikor Burg településen (az Unterspreewald egyik meghatározó településén) beléptünk a csónakba, hogy hagyjuk magunkat beszippantani a zöld lyukba, akkor a világ legbékésebb csónakozására indultunk. Hajóztam már fjordon, kisebb-nagyobb folyón és tavon, sőt tengeren is. Mindig szerettem érezni a szabadságot, de mindig voltak zavaró tényezők. A fjordon a hajó motorral ment, hangos volt, a Rajnán a hajó mindig kikötött mire élvezni kezdtem volna a szabadságélményt, a tengeren tengeribeteg lettem. S a Spreewaldban semmi nem történt, úgy értem semmi nem zavarta meg az órákon át tartó szabadságélményt. Fölöttem a 30-40 méteres fák lombkoronája úgy borult rám, mint egy baldachin, a csónakos hangtalanul tolta a csónakot a rúddal, a folyó szabdalta táj szigetein a házak némán tisztelegtek, az erdő lakói csupán pár pillanatra ugrottak elénk, hogy jelezzék ők is itt vannak, de nem céljuk a közös utazás. Nyoma sem volt autónak, nyoma sem volt a civilizáció zavaró oldalának.
A zöld lyuk nyugalmát egy-egy csónakos, kenus, vagy a parton uborkát és wc-zési lehetőséget kínáló árus „zavarta” csak meg.
A hangtalan kúszást a végtelenségig tudtam volna élvezni. Órák, amelyeket oly nehéz máshol megidézni.
A csónakos visszahozott a zöld lyukból bennünket, s továbbállt. Csak autóba ne, tiltakoztam, mint a gyermek a spenótfőzelék ellen.
Így történt, hogy bicajjal eredtünk az uborkák nyomába, mert itt bizony még a kerékpárút is uborkával van kikövezve (na jó, azért ez túlzás). A folyó mentén az erőnk elveszítéséig tekertünk, majd a környék jobbnál-jobb éttermei közül betértünk az egyikbe (amelyről itt írtam nektek a blogon), hogy egy kis hallal és uborkával hagyjuk magunkat kényeztetni a Spreewald által.
Ha nem lennék oda annyira a múltért, akkor maradtam volna a jelenben és újabbnál-újabb csónakokba szálltam volna be: holdfény-túrára, éjszakai túrára, reggeliző túrára, wellness túrára, romantikus túrára, s így tovább.
A Spreewald embereinek egykori élete, - amelyről a szúk is írtak a Logierhausban - azonban szintén vonzottak, s nyakunkba vettük Lübbent, Lübbenaut, Burgot és Vetschaut.
Lübbenben az uborkagyár több, mint 100 éves történetét hallgattam Olgától (amelyről itt olvashattatok a blogon), míg Lübbenauban a Múzeumáruházban ugyanannak a 100 évnek az üzleteit és műhelyeit nézhettem meg, egy 99 57 03 számú (jelentsen bármit is a szám) gőzmozdony kíséretében. Lehdében pedig a skanzenben megtudtam, hogyan gazdagodhatott meg valaki 100 évvel korábban a tormából és az uborkából, s milyen is az a galériás ház, ahol lent a jószágok laktak egykor, fent pedig a terményt tárolták. A tipikus András-keresztes megoldás pedig távol tartotta a betegséget és a veszélyt. S hogy miért aludtak a család fiatal lányai időnként az istálló fölött? A néphiedelem szerint szerencsét hozott nekik a hely a szerelemben.
Burgban nagy öleléseket kaptam Peter Franktól, csupán csak azért a tényért, mert magyar vagyok. Peter egy füvesember,
aki virágokkal telitűzdelt szalmakalapjában több ezer gyógy- és fűszernövény között készíti a teákat, fűszereket, pestokat, olajokat és még ki tudja mi mindent a Gyógynövény-manufaktúrájában, s tudását szívesen át is adja bárkinek, aki kéri.
Vetschauban volt alkalmam elgondolkodni azon, hogyan is imádkozhattak itt együtt németek és szorbok egy templomon belül, míg a Kolonieschänke étteremben az ételeken túl annak különös, egykori fogadókra emlékeztető atmoszférája ragadott magával.
Álmatlan éjszakáimon pedig arról meséltek a szúk, hogy itt vannak még olyan házak, amelyek ma is csak csónakkal közelíthetőek meg, hiszen egykor titokban építették, éjjel őket, minden szükséges anyagot csónakon odahordva. Meséltek az uborkakirálynő választásról, amikor a legszebb lányok felöltik a fehér népviseletet, s meséltek a postásról, a tűzoltóról, s a háziorvosról, akik még ma is csónakkal járják a vidéket.
Amikor búcsút kellett intenünk a vidéknek, akkor – életemben először – hálás voltam az ördögnek, hogy az ökrei ilyen csodát alkothattak.
Ha kedvet kaptok ehhez az utánozhatatlan nyugalomhoz, akkor irány a Spreewald, amelyhez összeszedtem a legfontosabb információkat.
Kinek ajánljuk?
Azoknak, akik szeretik a zöld színt. Azoknak, akik szeretik a csöndet. Azoknak, akik nyugalomra vágynak. Azoknak, akik kíváncsiak egy érintetlen bioszférára! Azoknak, akik szeretik az uborkát! Azoknak, akik tudnak kicsit az autó, a telefon, s a rádió, tv nélkül élni. Azoknak, akiknek a romantika azt jelenti, hogy egy csónakban evezik a szerelmével és csak a másikra figyel.
Mi az, amit nem érdemes kihagyni?
Aludjatok a Logierhaus-ban, kicsit hangosak a szúk (csak vicceltem), viszont annál nyugodtabb a ház és környéke, s az ára nagyon kedvező (85 EUR egy kétágyas szoba éjszakánként). Weboldalukat itt találjátok!
Közvetlenül a ház mellett találni a szabadtéri múzeumot, ahol rövid időutazás mellett még gyümölcsfákat is locsolhatunk. Weboldala itt!
Ha csónakázás, akkor ne csak egyfajtát próbáljatok ki. Induljatok Lehde településről is, Lübbenből, Lübbenauból (bár ezen a két helyen mindig nagyon sok a turista) is és Burgból is. A burgi csónakosok nagyon kedves fickók. Nem olcsó egy kétszemélyes túra (112 EUR 2 óra), csak te és a párod, vagy egy családi suhanás, de megéri. A burgi csónakosok weboldalát itt találjátok! A többi túrára pedig itt és itt lelhettek rá. Nekünk a kora reggeli (fél 6-kor induló) csónakázás
Lehde településen menjetek be a skanzenbe, Lübbenauban a Múzeumáruházba,
majd irány a főutca, ahol az egykori kézművesek és kereskedők épületei még ma is állnak,
valamint itt találni az ország legkisebb sörfőzdéjét (finom a sörük, a Babbenbier),
majd sétáljatok egyet a lübbenaui kastély parkjában.
Lübbenben a SpreewaldRabe uborkagyárban (erről itt írtam nektek) sajnos csak német és angol nyelvű túrák vannak, viszont kóstolni lehet és jó a boltjuk is. (A helyek és látnivalók weboldalaikat a nevek alá belinkeltem, csak kattintsatok!)
Vetschauban itt találjátok a szorb-német kettős templomot, megér egy rövid kitérőt.
Schlepzigben látogassatok el Németország első rozs whisky desztillálójába, ahol kóstolni is lehet.
S végül, ha hazafelé tartotok, de egy úgy vagytok, mint én, hogy még maradnátok, akkor tegyetek egy kitérőt a Branitz-kastélyba és annak parkjába, amelynek különös ura, Pückler herceg nemcsak egy piramissal, hanem isteni tortájával is szolgál.
A gasztronómiai és uborkás csodákról már korábban itt olvashattatok a blogon.
S ha még több fotót szeretnétek a Spreewaldról látni, akkor itt találjátok a blog fotósának galériáját: Spreewald fotók!
A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu
