Főszezonban, éppen Párizsba utazni őrültség. Vagy mégsem?

Nagyvárosba nyári forróságban? Éppen Párizsba, ahol annyiféle ember van? A sorban állást választjátok egy hűsítő csobbanás helyett? Akkor mentek, amikor a párizsiak elmennek a városból és csak a turistás helyek maradnak nyitva? Sok sikert! – kaptuk a jó kis kérdéseket akkor, amikor eszünkbe mert jutni, hogy mi bizony augusztus elején megyünk el egy hétre a francia fővárosba barangolni.

Szerencsére a magunk feje után szoktunk menni és így az év nyolcadik hónapjának első napjai Párizsban találtak bennünket hét év után újra. Az idő megszépíti a dolgokat – mondják, s talán ez lehet az oka, hogy mi csak Párizs szebbik arcára emlékeztünk. Bár utazóként azt valljuk, hogy mindennek van szép oldala, a legfontosabb a hozzáállás, de a francia fővárost az elmúlt időszakban körül lengő negatív kritika és hírek minket is megérintett. Elhatároztam, hogy most az egyszer kritikus leszek és nem hagyom, hogy úgy bánjon velem a város, mint egy jóképű, sármos, magas, barna, kékszemű, jól öltözött pasi, akinek mindent elhiszek, csak a külseje miatt, még a romlott belsőt sem veszem észre a szép felszín alatt.

Így aztán jöhettek a csalódások, amelyek nem is igazi csalódások – legalábbis nekem, sokaknak most biztosan csalódást okozok -, inkább meglepetések.

1. csalódás: A franciákról kering az a legenda, hogy azért használják a drága parfümjeiket, mert nem szeretnek mosdani. S ugyanez érvényes a városaikra is, amelyek tele vannak építészeti csodákkal, de hegyekben áll a szemét az utcákon. Nos, jelentem, a szemét sehol nem állt hegyekben. Sőt, szerintem sokat fejlődött a város higiéniája a hét évvel ezelőtti helyzethez képest. A párizsi üzlet- és bolttulajdonosok minden reggel söprögetnek az üzletük előtt, s a koszt az út szélén folyó víz el is viszi a csatornákba, ez már évszázados hagyomány náluk, de a turisták által kedvelt célpontok körül mindig sok volt a szemét. Most azonban ebből sokkal kevesebbet láttunk. Helyenként a parfüm kevésnek bizonyult a kutyák és emberek vizeletszaga ellen, de egyben mindig biztosak lehettünk, ha belépünk a szállásunk udvarára (amely egy Airbnb lakás volt a Musée d’Orsay mellett) azonnal kellemes parfüm illat áradt felénk. Nem sikerült rájönni, hogyan csinálta az udvar, de 6 napig mindig éreztük. Minden nagyvárosnak van illata (Krúdy írt egyszer Pest illatáról itt olvashatjátok), Párizsnak szerintem akvarellfestékbe oltott croissant illata van. Sétálsz, s pár méteren belül biztosan festeget valaki, míg mellette egy másik croissant majszol. Időnként pedig elsuhan egy nálad kifinomultabb orr által készített illat.

2. csalódás: Párizshoz, sőt minden nagyobb francia városhoz mindig is hozzátartoztak a külföldi árusok. Időnként zavaróan erőszakosak, helyenként pedig rémisztően sokan voltak. Már gyermekként – amikor először jártam francia nagyvárosban – is megrémisztettek, felnőttként pedig az eszemet próbáltam arra használni, hogy kizárjam őket és hatásukat az élményeimből. 2018-ban azonban a külföldi árusoktól való félelemre rátett egy adaggal a Párizst ellepő menekültáradatról szóló hírek tömege: „Menekültek lepték el a Szajna partját!”. Mindenem tiltakozott, hogy ezt elhiggyem. S láss csodát, 2018 nyarán Párizsban alig voltak külföldi árusok, a Szajna partján pedig csupán Ázsiából „emigrált” napernyők pihentek. Ja, hogy voltak-e menekültek? Sehol! Vagy az is lehet, hogy voltak, de mivel ők is ugyanolyan emberek, mint mi, nekem nem tűntek fel.

3. csalódás: Feltűnt azonban, hogy sokkal nagyobb volt a biztonságérzetem. S nem az Eiffel-torony plexijei miatt – amelyek egyébként egyáltalán nem csorbítják Gustav Eiffel alkotásának szépségét – hanem úgy általában. Soha egy hangos szóba, egyetlen agresszív emberbe sem futottunk bele. Még az állig felfegyverzett, az amúgy komor arcvonások tantárgyból jelesre vizsgázott katonák is bájosan mosolyogva segítettek, ha eltévedt turisták kérdezték őket. Nyilván nem barangoltunk az éjszakai túrákra nem ajánlott környéken, no de azt még a saját szülőfalumban sem tenném, nemhogy egy ilyen nagyvárosban. Sétáltunk viszont nagyobb tömegben, sétáltunk éjjel, s bárhogy töröm a fejem, nem jut eszembe egyetlen pillanat sem, amikor rosszul éreztem volna magam. Ja, de, akkor, amikor rájöttem, hogy az embert legjobban a félelmei felerősítésével lehet manipulálni.

4. csalódás: A vártnál jóval kisebb volt a tömeg. Hét évvel ezelőtt áprilisban jártunk Párizsban, s bizony a legtöbb helyen óriási tömegbe botlottunk. Bizonyára most az is segített, hogy rutinosabb utazók lettünk, szinte mindenhová előre megváltott jegyünk volt, amellyel csak odaléptünk a kapuhoz, átmentünk a biztonsági vizsgálaton, s már bent is találtuk magunkat. A napjainkat mindig korán kezdtük, s mindig az arra a napra kijelölt legnagyobb attrakcióval. Így nyugodtan, alig 4-5 másik emberrel együtt néztük meg a Notre-Dame-ot reggel fél 8-kor, a Sacré Cœur-t reggel 8 és 9 között, s csupán alig egy tucatnyi emberrel sétálgattunk az Eiffel-torony csúcsán reggel fél 10-kor.

Versailles volt az a hely, ahol nekünk is be kellett állni a tömegbe, amely végighömpölyög a termeken, de a Tükörteremben a pár évvel ezelőtti tolongás már elmaradt. Olyan helyeken pedig, mint a fontainebleau-i kastély, vagy a La Défense negyed diadalíve már emberrel is alig találkoztunk.

5. csalódás: Jöjjön akkor egy igazi csalódás, hiszen az előbbiek a szó legszorosabb értelmében nem csalódások voltak. Mielőtt bárki is fajgyűlölettel vádolna, kijelentem, hogy minden embertársamat, lehet az fekete, fehér, sárga, vagy bármilyen, tisztelem, s nem diszkriminálok senkit származása vagy egyéb jellemzői miatt. Imádom a franciáknak azt a fajta gőgösségét, hogy ragaszkodnak bizonyos dolgokhoz, ragaszkodnak franciasságukhoz. Büszkék és kifinomult ízlésük van. Nem hordanak éttermekben rövidnadrágot, nem isznak sört a vacsorához, öltözékükben mindig találni valami apró, de kifinomult, elegáns dolgot, nem szívesen beszélnek más nyelveken, s nehezen viselik, sőt ki is mutatják nemtetszésüket, ha valaki nem az ő szabályaik alapján játszik. Viszont nagyon tisztelik azt, aki próbálkozik a francia nyelvvel, s akin érzik a tiszteletet az étel, a kultúra és az ország iránt. (Franciául kicsit beszélő férjemet többször megdicsérték, persze ki is javították, s egy híres étterem híresen gőgös pincérjei annyira szimpatikusnak találták, hogy bőkezűen mérték számára az egyik legdrágább italt, amelyet azután persze nem számoltak fel. Nos, ennyi bevezető után, el kell mondanom, hogy Párizsból sem hiányoztak az ázsiai turisták, akik a város legöregebb, legelegánsabb áruházában a legdrágább holmik tömegét úgy vásárolták meg, hogy közben egymást és a földre hulló árut is taposták. Eleganciának (amelyet évekkel ezelőtt ugyanott tapasztaltam) fikarcnyi nyoma sem volt, legfeljebb ha felnéztem a kupolára.

Az éttermekben rövidnadrágban, papucsban tértek be, kritikai megjegyzéseket tettek, s nem hagyták békén a pincért, amíg le nem fotózta őket. A Montmarte már csak nekik szólt. A grafikusok csak őket rajzolták. Eltűntek az igazi festmények, eltűnt a Montmarte hangulata. Érezni lehetett, hogy a legtöbben nem egy művészeti negyed hangulatát keresik, csupán egy pipát akarnak saját térképükre. Párizs nem az a hely, ahol az ember csak egy fotót készít minden látványosság előtt!

Párizsból az élet élvezetét, s nem csupán egy fotót, egy „itt is jártam” pipát kell hazavinni!

Szeretnétek tudni, hogy mi hogyan és hol tanultuk Párizsban az élet élvezetét? Akkor tartsatok velünk a következő blogbejegyzésekben, ahol részletesen leírom élményeinket és tippjeinket, a blog fotósának csodás képeivel illusztrálva.

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu