Európa igazi fővárosává tenni Párizst – ez volt az álmom, írta Napóleon Szent Ilona szigetén az emlékirataiban. Sikerült neki, azt gondolom. Nincs másik olyan város Európában, ahol ennyire koncentráltan van jelen a művészet, az élet élvezete és az erő, a hatalom demonstrációja.

Napóleon álmában egy második antik Rómát álmodik. Olyan várost, amelyben a dicsőséges hódítónak diadalívet, diadaloszlopot emelnek, a népnek pedig nagyobb komfortérzetet teremtenek. Ennek tudatában járom Párizs utcáit, s akarva-akaratlanul beigazolódni látom, hogy Napóleon ugyan elbukott, de hatása mindenhol érezhető Párizsban.

A koránkelés mindig kifizetődik – ezt akár Napóleon is mondhatta volna, de nem, ezt egy hegymászó barátunk sulykolta belénk az elmúlt évek alatt. Nagyvárosban, nyáron pedig minden reggel ez lesz a jelmondatunk.

A reggeli napfény így már a híres templom előtt talál bennünket. A Notre Dame számomra a legszebb gótikus templom, amit eddig láttam. Az oszlopok, a kőcsipkék, az ablakok, a főhajó és a kereszthajó, valamennyi tökéletes megtestesítője a szépség esztétikai fogalmának.

Alig sétálunk páran az oszlopok között, csak néha reccsen a pad egy-egy imádkozó alatt. Victor Hugo és Napóleon jut eszembe. Az előbbit megértem, hogy egy ilyen alkotást választott regénye helyszínéül, az utóbbit pedig nem tudom megvetni azért, hogy itt tette fejére a császári koronát. Hol máshol talált volna alkalmasabb helyet Párizsban? A Notre Dame már építészetével tiszteletet sugároz, gondolkodásra ösztönöz, megteremti a szépséget az érzékek számára, falai között elcsendesül az elme, hogy később szárnyalhasson.

Napóleon fogja a kezem és a maga egosita, aktív stílusában elkezdi mutogatni Párizst.

A Saint-Jacques toronyra csak rápillantunk, köszöntjük az itt kísérletező Pascalt, s már rohanunk is tovább az Igazságügyi Palota felé, amely legfőbb örökségének, a napóleoni jogrendszernek nemcsak szimbolikus, hanem valós képviselője is.

Alig tudom rávenni a hadvezért, hogy engedje meg a jog palotája által jól körbebástyázott (talán nem véletlenül) Szent Kápolna, a Sainte-Chapelle megtekintését. Röpke videóra van időm, hogy a színek és hatalom játékát bemutathassam. (A videó sarkában kattintsatok a nagyobb méret érdekében a négyzetre!)

Az egykori megosztott kápolnából a Louvre felé vesszük az irányt, a Saint-Germain-l’Auxerrois templomra csak azért tekintünk rá a császárral, mert tetszik neki Párizs védőszentjének, Szent Genovévának a története, gyertyáját az ördög minduntalan elfújja, de egy angyal mindig újra lángra lobbantja. Csak mosolygok, hiszen Napóleon is igyekezett a lángot újra és újra gyújtani.

Mielőtt belépnénk a XIII. századig visszanyúló királyi palotaegyüttesbe vetünk még egy pillantást Párizs első vashídjára, amelyre a császár igen büszke, ahogyan a Louvre gyűjteményére is, amelyet ő is gazdagíthatott. Nem veszi figyelembe rosszallásomat, hogy műkincseket „elhozni” nem annyira nemes dolog, már a piramis tövében magyarázza, hogy Ieoh Ming Pei miatta tervezte ide a piramisokat, ezzel is sikeres egyiptomi hadjáratára utalva. Nem akarom megbántani, de én nem emlékszem, hogy annyira sikeres lett volna Napóleon Egyiptomban. A lényeg most úgyis a reneszánsz épület, a tér és a piramisok.

Itt azért a hadvezér is megtorpan egy pillanatra. Tükörképét keresi a nagy medencékben, de csak királyok és királynék, művészek és turisták alakja köszön vissza.

Talán éppen ezért -, hogy az ő tükörképe is láthatóvá váljon a medencékben – építette ide az austerlitzi győzelme emlékére a Diadalívet, az Arc de Triomphe du Carrousel-t. Már megint Róma az inspiráció, a római császárok, akikhez ő maga is hasonlítani szeretett volna.

A Velencéből „elhozott” ókori quadriga már újra az olasz városban pompázik, de a másolata is éppen elég fényes koronaként tündököl az építmény tetején.

Mögötte pedig kitárul Medici Katalin kertje, a Tuileriák.

Bármilyen furcsa is, de itt még a XVI. század elején bűzös mocsár volt, helyenként fazekasok kemencéi álltak (innen a név is, tuiles szó téglát jelent franciául), senki nem gondolta, hogy alig pár évtizeddel később ez lesz a város legelőkelőbb része. Ez az uralkodók feladata, – mondja Napóleon saját Diadalíve árnyékában – olyat alkotni, amellyel kifejezik hatalmukat, erejüket. Csak egy valamit felejtettek el a Bourbonok, s utódaik, hogy a népnek is adni kell. Napóleon ebben látja önmagát másnak. Nemcsak az óriási épületek, hanem a nép közérzetét javító párizsi csatornák, az ívóvízhálózat, az ellátásukra szolgáló piacok kialakítása is a nevéhez fűződik. Kétségtelen, hogy Párizs szemetes, bűzös, éhező városból a császár alatt lesz friss áruktól illatozó, tisztább, rendezettebb Párizs.

Egy császár mindig emelkedjen ki a tömegből, még akkor is, ha Isten 170 cm-nél alacsonyabbnak teremti – kapom a magyarázatot a Vendôme téren álló oszlopra. Ismét a példakép, Róma és császárjai adták a mintát a korzikainak, hogy Traianus oszlopához hasonlót emeltessen az austerlitzi csata emlékére, amelynek tetején ő pózol tógában. 44 méteres magasságával sokkal jobban uralja a teret, mint a XIV. Lajos által építtetett épületek, pedig az általuk befogadott drága üzletek is próbálkoznak felhívni magukra a figyelmet.

Párizsi útitársam fáradhatatlan, bevetem a titkos receptet, pihenjünk egyet kedvenc csokoládézójában a Debauve & Gallais 1800-ban alapított, s ma is működő üzletében, de nem hajlandó metrózni, mert szerinte a metró a patkányoknak való, a katona lovagol vagy ló hiányában gyalogol. Gyorsan az általa a Dicsőség Templomának megálmodott La Madeleine felé veszi az irányt, de a korinthoszi oszlopok előtt megtorpan és figyelmét az obeliszkre szegezi. Egyiptomi, 3300 éves és 220 tonnás. Luxorból érkezett, kivételesen nem hozták, hanem küldték, ajándékba. A tér mindent megtesz, hogy lemossa a guillotine-ról szétfröccsenő vér látványát. A sikolyokat ma már az autók zaja nyomja el, de a császár idejében még bizony sokan emlékeztek az itt lehulló fejekre. Joséphine első férje is guillotine által halt meg, bár nem itt, hanem a mai Place de la Nation téren – mélázik hőn szeretett császárnéjáról Bonaparte.

S ott, a távolban újabb Diadalív kér magának figyelmet. Szabadságért és hazáért – mondja Napóleon – bármit megtettem volna. Bár ő ad megbízást az építtetésére, de jóval halála után készül el és ikonikus jelképévé válik a városnak, függetlenól attól, hogy éppen dicsőítik vagy elítélik a napóleoni időket.

Szívem szerint a Pont Alexandre III. (III. Sándor hídja) felé venném az irányt, hiszen ez Párizs harmadik legtöbbet fotózott látványossága, de császárom nem hajlandó a francia-orosz barátság hídján átmenni. Inkább az által már a XVIII. században olyannyira kedvelt Pont de la Concorde-on lépdelünk át napunk fénypontjához az Invalidusok Templomához. Mielőtt visszaengedném a korzikait nyughelyére, még végigjárjuk a csaknem 6000 veterán katonának lakhelyet és ellátást biztosító szociális intézményt, amely XIV. Lajos katonák iránti tiszteletéről tanúskodik.

A teljes francia hadtörténetet bemutató múzeumba már nem visz be Napóleon. Azt mondja a hadászatot művelni kell, nem nézegetni. Belépünk a kupolás templomba, amelynek oltára előtt megtorpanva felnézek Charles de La Frosse festményeire

és mire újra visszatérek a mennyezet fogságából már azon veszem észre magam, hogy I. Napóleon császár fekszik vörös márvány ágyában, én pedig fejet hajtok előtte!

Nem sétálok le hozzá, mert ott fel kellene néznem rá, s tettei, személyisége megosztanak engem is, no meg a sok áldozat miatt sem tehetném!

Megígérem viszont neki, hogy meglátogatom Joséphine-t malmaison-i kastélyában és betérek Fontainebleau-be, ahol aláírta lemondását, de ettől függetlenül a legkellemesebb helyként emlékezett mindig is a kastélyra: „… a királyok valódi lakhelye, az évszázadok háza. Építészeti szempontból talán nem volt a legszigorúbban (egységes), de bizonyosan jól átgondolt és minden szempontból megfelelő lakhelynek bizonyult. Minden bizonnyal ez volt Európa legkényelmesebb és legkellemesebb fekvésű palotája." -írta emlékirataiban.

Párizs nagyságát nem egy ember, hanem sok száz, sok ezer, sok millió adja. Végigjárhatjuk művészek, politikusok, királyok és császárok kezét fogva, vagy egyszerűen csak a saját fejünk után, akkor is belátjuk az út végére, hogy Párizs Európa igazi fővárosa!

S ha még több fotót szeretnétek Párizsról látni, akkor itt találjátok a blog fotósának galériáját: Párizsi fotóink!

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu