Élhető és szerethető az osztrák főváros, de repedések azért vannak az arisztokratikus külső mögött. Na, de melyik nagyvárosban nincs hiba? Ezekkel együtt mi megkedveltük Bécset.

Bécs szülőfalumhoz képest a nyugat kapuja, jelenlegi lakóhelyemhez képest pedig az utolsó nyugati megálló kelet felé. Bécsnél valami megváltozik, mindegy, hogy melyik irányból érkezel a városhoz, innen máshogy érzel. Hiába ért véget a szocializmus már 30 éve, hiába a nyitott a határ, hiába élünk sokkal nyugatabbra, s hiába lett Magyarország is inkább nyugati, mint „keleti” (bár most éppen pengeélen táncol ez ügyben), Bécs mellett mindig az a szó jut eszembe, hogy nyugat. Ez már/még nyugat. Nem égtáji értelemben, hanem társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan is. Fogalommá nőve ki magát, szinte misztifikálva egy olyan hellyé, ahol a szabad világ valamennyi pop-kazettáját, Impulse spray-jét, Bounty csokiját bepakolhatom egy fiákerbe, nemcsak sima kávét ihatok, hanem habos-babos csodákat is, ahol bárki felkérhet egy keringőre, s ahol megláthatom, hogy milyen lehetett volna Budapest, ha nincs az a 45 év „kelet”.

Sokáig nem adatott meg, hogy megnézzük a fiákerek fővárosát, az egykori Habsburg-birodalom székhelyét, a mai Ausztria legnagyobb gazdasági és kulturális központját. S talán nem is a tél közepe, a szilveszteri bulik idején kellett volna érkeznünk, de lényegét és vonzerejét így is sikerült megértenünk. Igazi cool-kult-gasztro túrát tettünk, kávéházról múzeumra, múzeumról villamosra, villamosról étterembe keringőzve, s közben megértettük, hogy mi az, ami nagyon szerethető Bécsben, mi az, ami kicsit sántít, s mi az, ami miatt mégsem utoljára jártunk itt.

Szerethető a nagysága, mert leparkoltunk egy P+R parkolóházban (itt), két perc alatt a metrón csücsültünk és 10 perc múlva már a Stephansdom-ot csodáltuk. Bent, a város lelkében pedig nem volt szükségünk másra, mint a lábunkra, s csakis az időre tekintettel egy-két villamosra ahhoz, hogy megközelítsük a leglátogatottabb helyeket. Ehhez persze egy jó drága szállást kellett fizetni, ja, hogy Bécsben minden kicsit drágább, mint a legtöbb európai nagyvárosban? Nos igen, Barcelona például egészen olcsónak mondható az osztrák fővároshoz képest.

Szerethetőek az épületei, bár sokkal konzervatívabb formát öltenek, mint mondjuk Barcelonában, na de az már nemcsak, hogy nyugat, még dél is. Kerestem a kis utcákat, amelyeknek Monarchia hangulata volt, a palotákat, amelyekben egykor a magyar arisztokrácia élvezte Bécset, a híres hoteleket, amelyekben a világhírességek mellett olyan csodák élnek tovább, mint a Sacher-torta, s mindent, ami az egykori birodalom gazdagságát hirdette. Megtaláltam valamennyit!

Szerethetőek a kávéházai, mert kényelmesek a Thonet-székek, finomak a sütemények (különösen a túrós rétes, a puncstorta, a Klimt-szelet, s a Sacher-torta), habosak a kávék,

belevalóak a pincérek, s mert a legtöbb helyen kint a „Bitte kein Handy!” felirat, így mindenki beszélgetésre, vagy újságolvasásra „kényszerül”.

A kávé nem biztos, hogy itt a legjobb, de a kávéházi hangulat jót tesz a gondolkodó léleknek. Sajnos a befogadóképességük határát feszegetik a turisták, sorban állással lehetett csak bejutni szinte valamennyi kávézóba, s időnkét ez a padló, a pohár és mellékhelyiség tisztaságát is kikezdte, ahogyan a pincérek türelmét is. A Demel kávézó pincérnője azonban megmutatta, hogy milyen is az igazi bécsi pincér: gyors, figyelmes, kedves, de nem paterkázó, tiszteli a vendéget, ha a vendég is tiszteli őt. Mi imádtuk, már csak miatta is náluk kellett reggeliznünk kétszer is.

Szerethetőek az éttermei, mert van a tradicionális, van a multikulti, van a modern hazai, s a minőség megfizethető. Sokszor bevált már a „kérdezz meg egy helyit éttermek dolgában” teóriánk. Béccsel szerencsénk volt, mert ott élő gyermekeiket látogató barátaink elláttak jótanácsokkal éttermek terén (is). Nem hagyhattuk ki a Tafelspitz-et (a levesben főtt marhát), a Wiener Schnitzelt (borjú rántott szelet), s ha már nagyváros, akkor egy japán hölgy főztjét sem. Az ételben sehol nem csalódtunk, de az furcsa volt, hogy a magát leginkább osztráknak hirdető étteremben a pincérek, s az osztrák sramlit játszó zenészek is maguk között olaszul beszéltek. Na jó, végül is nagy volt az a Monarchia.

Szerethetőek a múzeumjai! Talán ebben hasonlít a legjobban Bécs Párizsra és Londonra. Olyan széleskörű gyűjteményekkel – mind időben és térben értve – rendelkezik, amelyek között nemcsak, hogy mindenki talál kedvére valót, hanem még vissza is fog jönni miattuk párszor. Két nagyívű kiállítás, a Monet és a Bruegel miatt érkeztünk most, ebben az időszakban a városba. Mindkettőnél nagy érdeklődés volt, s éppen ezért kevésbé volt élvezhető, de még így is napokig Monet művészetének fejlődési iránya,

s az idősebb Bruegel kidolgozott grafikáinak, valamint ember- és „kitudjamik?” alakjainak ábrázolása járt a fejemben.

A kiállítás melletti teremben egy művész éppen a Bábel tornya című művét festette.

Az Albertinában még volt erőm Helen Levitt fotóira,

de a Bruegel után a Kunsthistorisches Museum-ban most nem akartam mást, csak őt megtartani kicsit az emlékezetemben. Egy pont a visszatérésre a többi nagy kaliberű művész: Schiele, Klimt és társaik. Második pont a visszatérésre a Habsburgok és az ő életük, porcelánostól, Sisistől, lovastól. A harmadik pont a zene, s akik és amik azt létrehozták. A negyedik pont pedig a tudomány és ami mögötte van. Szóval Bécs is – csak úgy, mint Párizs – a „nagy visszajárunk” városunk lesz.

Szerethető a kulturális élet, mert változatos, igényes és klasszikus! Kaptunk is belőle egy adag ízelítőt a Konzerthaus szilveszteri gáláján. Az orosz származású hegedűművész Aleksey Igudesman olyan műsort „trombitált” össze, amelyben a klasszikusok új köntöst, a fiatal tehetségek fellépési lehetőséget kaptak, a nagy művészek lazíthattak a komolyzenei koncertek merev előadásmódján, a közönség pedig úgy szórakozhatott szilveszteri módra, hogy közben egy igényes műsor részese volt. A színpadon megvalósult az, amire az egész világnak szüksége lenne, együtt alkotott magasszintű produkciót a zimbabwei performance művész, az orosz hegedűművész, az osztrák operaénekes, az ütősökön játszó angol lány, a japán balett-táncos, a kolumbiai basszusgitáros, a szlovák gitárművész és a gördeszkás, hegedűs, bécsi kamaszok.

Ha ez jellemzi a város egész éves kulturális életét, akkor ez is az a pont, amely miatt jövünk még Bécsbe. Márpedig okom van feltételezni, hogy a naponta változó programú opera, a Bécsi Filharmonikusok és a színházak tömege gondoskodik a sokszínűségről.

Szerethető a biztonságos mivolta! Szilveszter volt, sok buli, sok lazuló ember, s mégsem volt egy percig sem kérdéses, hogy biztonságban érezzük-e magunkat. Mindenhol vannak dolgok, tettek, s helyek, amelyeket kerülni kell, itt is. Bécsben azonban nem kell az átlagosnál jobban figyelni.

Szerethető a sárga „Bim”, legjobban a belvárost körbekerülő, városnéző villamos vonzott, de kicsit a jegyárusítás információi hiányosak, s időnként a forgalom miatt olyan sebességre kapcsol a sofőr, hogy a híres épületek csíkot húznak a szemünk előtt. Ettől függetlenül azoknak, akik először járnak a városban, érdemes felszállni rá és így képet kapni Bécs lelkéről.

Mivel a leghíresebb látnivalókat minden könyv felsorolja, s mindegyiknél hozzájuthatunk magyar információhoz, így inkább a benyomásaimat és az élvezetekre vonatkozó tippjeimet írtam most le nektek. Remélem hasznotokra lesz, ha kiugratok Bécsbe!

A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu