A demokrácia és a diplomácia városának is nevezik az egykori német fővárost, Beethoven szülővárosát, a valamikori római légiós tábort. Az út, amelyet Bonn bejárt hasonlít egy völgyből hegyre, majd hegyről újra völgybe futó útra. S bárhol is járjon mindig próbálta összeszedni azt, amely kiemelheti a többi város közül.
Miután a 90-es években Berlin visszaveszi Bonntól a fővárosi szerepet, sokan úgy vélekednek, hogy Bonn útja véget ért, holott Bonn útja csupán egy másik irányba fordult, a kultúra és a tudomány felé.
Látogatóként a városba érkezve nehéz nem észrevenni, hogy sokkal kevesebb a felhőkarcoló, mint azt az utazó várná. A parkok zöldje, a Rajna kékje és a XIX. század Jugendstil polgári házsorai egy nyugodt város képét festik a szemünk elé.
A legtöbb turista azonban továbbhajt a város mellett és Kölnnek veszi az irányt, idejét inkább fordítja a környékre és a híres szomszédra, mint Bonnra.
A turista valóan továbbmegy, de az utazó, aki a művészetek, a tudomány, vagy egy náci csizmákkal sárba tiport demokrácia újjászületését szeretné látni, annak Bonn napokra nyújt lehetőséget vágyai kielégítésére. (A cikk végén találtok egy listát az általam ajánlott látnivalókról a teljesség igénye nélkül!)
Többször jártam már az egykori fővárosban. Volt, hogy Beethoven nyomát kerestem, volt, hogy egészen a germán és római korig kutakodtam vissza a város történelmében, s olyan is volt, hogy a képzőművészet ragadt el. A legnagyobb hatással azonban most, a pár nappal ezelőtti látogatás volt rám. Egy hónapja Berlint fedeztem fel, ahol napokat töltöttem el az egykori berlini fal emlékeivel, valamint az NDK szellemével (itt olvashatjátok a cikket a berlini falról). Ezek után természetes volt, hogy ha utam Bonnba visz, akkor most csakis az NSZK történelmét (1945-től) feldolgozó múzeumba mehetek! Nézzük meg a másik oldalt – gondoltam, hiszen annak sem lehetett könnyű.
A Német Szövetségi Köztársaság 1945 utáni történelmének múzeumához a belvárosból metróval jutottam ki. Először éreztem azt, amit egy újságíró a 90-es évek elején Bonnak jósolt, miszerint kísértetvárossá válik a rangot vesztett főváros. Ha metró, akkor mindig sok emberre számítunk, itt azonban alig téblábolt valaki az aluljáróban, s a szerelvényeken mindenhol volt ülőhely. A kiszállásnál, mintha egy másik világba érkeztem volna, de ember itt sem volt egy sem, csak egy régi vonat és a híres Mercedes.
Szerencsére ez a kísértetváros hangulat csak itt volt jellemző.
A múzeumban én érzem inkább magamat kísértetnek. Olyan kísértetnek, akinek szabad bejárása van egyszerre Kelet-Németországba és Nyugat-Németországba.
Láthatom, hogyan épül újjá egy nemzet, egy ország, sok-sok város, kétféle módon. A hangsúly Nyugat-Németországon, az egyesítés előtti NSZK-n van, de mindig képbe kerül párhuzamosan a keleti oldal is.
Próbálok vigyázni arra, hogy rá ne húzzam a háború idején Németországban élt valamennyi emberre a náci jelzőt, mert az nagyon nagy butaság lenne.
Viaskodom magamban, Babits jut eszembe: „mert vétkesek közt cinkos aki néma”, de azután meglátom az egyes embert, a túlélőt, a gyermekét, anyját, férjét, szerelmét kereső embert.
Az újjáépítő, a lelkiismeretfurdalással küzdő, az éhező, a megbélyegzett embert. A múzeum első részében a háború okozta sebeket tárják elém. Nemcsak a fizikai, hanem a lelki sebeket is. Minden és mindenki romokban hever. Országból két ország, népből gyűlölt nép, házakból romok, családokból gyászolók, s terített asztalokból élelmiszerjegyek lesznek.
Talán, ha magukra hagyják őket, akkor soha nem állnak fel, de jönnek újult erővel és gondolkodással emberek, vállalkozók, politikusok és elítélnek, felépítenek, keresnek, kutatnak.
Végigjárom a menekültek útját. Azokét, akik a kommunizmus, vagy a megbélyegzett németség miatt menekülnek.
Majd a szemem előtt épül újjá a demokrácia, pártok alakulnak, választások jönnek, újra nyitnak a mozik, a színházak, a koncert- és kiállítótermek. Újra szabad lesz a sajtó, s mindenki fegyelmezetten sikálja a téglákat, amelyekből új otthonok épülnek.
Nincs idő érzelgősködni, úgy kell mindent felépíteni, hogy közben az ország egyik felét elveszíti. Amíg nyugaton az emberek építik a szociális piacgazdaságot, addig keleten az állam építi a szocialista tervgazdálkodást.
Az 50-es évek végéhez érek a múzeumban, amikor eszembe jut, hogy az, amit itt látok - utazás, kultúra, sport, új német áruk – azt a DDR (NDK) múzeumában csak a 70-es évek környékén kezdtem látni. A különbség azonban nemcsak ebben van, hanem a fejlődés gyorsaságában, a gondolkodás szabadságában, a világgal fenntartott kapcsolatban, sőt még a bocsánatkérésben is a nácik bűnei miatt.
Az erőre kapás olyan jól sikerül, hogy a szárnyaló gazdaságban már újabb problémákkal kell szembe nézni. Megjelenik a munkanélküliség, erőre kapnak a női egyenjogúsági mozgalmak, s még 20 év után is hullanak ki náci csontvázak a szekrényekből.
Az emberek többségének élete azonban már kezd a normális mederben haladni. Bárok, farmer, lakókocsis túrák, Derrick, Brinkmann professzor, Miele mosógép és szabad választások, sok-sok párttal, sok-sok lehetőséggel.
Szárnyal a nyugat, miközben a kelet már alig lélegzik. S ekkor szembenéz velem egy plakátról Horn Gyula drótvágóval a kezében. Büszke vagyok rá, hogy megtette. Nem lehetett könnyű döntés, de ezzel itt Németországban (is) beírta Magyarországot a történelemkönyvekbe.
Nem ér véget a berlini fal leomlásával és az elveszített testrészek visszacsatolásával a múzeum.
Az előbbiek újabb kihívások elé állítják az országot, negyven évig egészen máshogy fejlődő országrészek, egy nyelvet beszélő, de nem egy kultúrában szocializálódott népet kell újra egyesíteni. S ekkor a város, Bonn, átadja a politikai szerepet Berlinnek, nyugodtabb vizekre evez, a kultúra és a tudomány világába. De mindig úgy emlékeznek rá, mint a demokráciaépítő és diplomácia szakértő város.
Észre sem veszem, hogy órákig bolyongtam a múzeumban, de megérte, hiszen a legnagyobb tanítósmester a történelem.
Másként lépdelek Bonn központja felé, másként nézek a házakra, s az emberekre. Itt nincs az az érzésem, mint Berlinben, amelyet az életet habzsoló, mindent kipróbáló, hektikus, sérült lelkű, évtizedek után a börtönből kiszabadult elítéltnek láttam sokszor. Bonn, a magabiztos utakon lépdelő, - önmagával szemben is - kritikus, a sikerét magának köszönő, visszafogott diplomata képét mutatja.
S ez a délután csupán egy ok a tucatnyiból, amiért Bonnt is fel kell fedezni!
Morzsák a több tucatnyi látnivalóból:A mester, Beethoven szülőházában berendezett múzeumba többször is visszamentem. Jóleső érzés volt kicsit a kedvenc zeneszerzőm születési helyén lenni. A kicsike szobában szinte hihetetlennek tűnt, hogy a zenetörténet egyik legnagyobbja ott született. A múzeumban megláthatjuk azt a miliőt, amelyet Beethoven látott először. Egyszer szerencsénk volt, mert éppen egy koncertbe futottunk bele, amely itt igazán felemelő élmény volt. Koncertélményekért érdemes a Beethovenhalle-t felkeresni, főleg, ha 2020-ban érkezünk a városba, mert ekkor ugyanis a mester születésének 250. évfordulója alkalmából igazi csemegékre akadhatunk.
A belváros képét három épület mindenképpen meghatározza. Az egyik a Münster, a másik az Altes Rathaus, a harmadik pedig az Egyetem. Míg az elsőn a román és a korai gótika építészeti jegyeit figyelhetjük meg, addig a városházán a rokokó, az egyetemen pedig a barokk építészet jegyei uralkodnak. Az Altes Rathaus egy nagyobb téren, a piactéren áll, így jelentős politikai események színhelye. Az egyetem egy parktól választja el a belvárost, míg a Münster a vasútállomást próbálja leplezni.
A belvárosban találunk még egy római kori emléket, rengeteg üzletet, s éttermet. Az egyikben megkóstolhatjuk a bonni sört, a Bönnscht,
nem messze tőle a Kölsch-öt, a kölni sört. Sokan eléggé belefeledkeznek a kóstolgatásba, ezért ütős, húsos ételeket is kínálnak mellé az egyik régi sörfőző éttermében (Bönnsch).
Bonn bővelkedik a jobbnál jobb múzeumokban. A belvárosban én első látogatásunk alkalmával két érdekességre is bukkantam. Az egyik az egyiptomi gyűjteményt felsorakoztató (Ägyptisches Museum der Universität Bonn), a másik a város és a környék történelmét bemutató múzeum (LVR-Landesmuseum Bonn). Ezeket persze csak igazán „elvetemült” múzeumlátogatóknak ajánlom.
Ha valami igazán egyedire vágyik valaki, annak irány a Frauenmuseum, Női Múzeum, ahol művészek és tudósok dolgoztak együtt a megalapításon, s minden a nőkről szól.
A képzőművészetek iránt érdeklődőknek Kunstmuseum lesz egy élmény – már maga az épület is -, hiszen most itt koncentrálódik a modern német képzőművészet „apraja-nagyja”!
A Deutsche Museum Bonn-t (Bonni német múzeum), a technológia, a technika rajongóinak ajánlom. A technológia és mérnöki tudományok 100 mesterművét mutatják be a feltalálásuktól a fejlődésük mai szintjéig.
Bonnban és környékén kastélyokban sem szenvedünk majd hiányt. Elsőként a város egy külső kerületében található barokk Poppelsdorfer Schloss-t ajánlom, amelyet az egyik kölni választófejedelem építtetett. Csodás kertje van, amelyhez egy botanikus kert is tartozik.
A másik kastélyhoz a Rajnát kell követnünk, s miután felmászunk a Schloss Drachenburg-hoz, integet majd nekünk lentről a folyó, Bonn és Köln városa is. Alig lehet elhinni, hogy ezt a kastélyt a XIX. század második felében építették. Télen fényjátékokkal, nyáron koncertekkel színesítik a látogatást.
A Rajna mentén találunk még várakat, várromokat is, úgy, mint a Rolandsbogen és a Godesburg.
Ha igazi nagypolgári házakat szeretnénk látni, akkor tegyünk egy sétát Bonn Südstadt-jában. Az 1860 és 1914 közötti időszakban itt élt a város nagypolgársága és értelmisége. Szerencsére a háborúk megkímélték ezeket a fantasztikus épületeket.
A bejegyzésben szereplő valamennyi fotót dr. Szalai Krisztián, az Élet sója blog fotósa és dr. Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője készítette, annak másolása vagy felhasználása csak a szerző engedélyével lehetséges! Ha szeretne engedélyt kérni, akkor írjon nekünk: blog@eletsoja.hu
